A 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés összesen hat különböző államhoz csatolt korábban Magyarországhoz tartozó területeket:
- Olaszországhoz összesen 21 négyzetkilométert,
- Lengyelországhoz 584 négyzetkilométert,
- Ausztriához 4020 négyzetkilométert,
- Csehszlovákiához 61,6 ezer négyzetkilométert,
- a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz 62 ezer négyzetkilométert,
- illetve Romániához 103 ezer négyzetkilométert.
A centenáriumi évforduló alkalmat ad arra is, hogy politológusokat, politikusokat és történészeket segítségül hívva megnézzük közelebbről, mit is jelent Trianon azokban az országokban – illetve a mai jogutódok államokban –, ahova a békeszerződés értelmében a legnagyobb számú magyar lakosság került.
Négy ország, négy eset, egy valami mégis közös: Trianon igazán sehol sem különösebben fontos a nemzeti identitás és az emlékezetpolitika szempontjából, dacára annak, hogy területileg jelentősen gyarapító hatású volt, sőt, Csehszlovákia esetében egy új ország megszületését is segítette. Ennek ellenére tanulságos látni, hogy négy különböző állam, négy szomszéd miként viszonyul Trianon 100. évfordulójához. Az összkép közel sem fekete-fehér.
Románia: hetek óta feszültségben
Aligha meglepő módon Romániában kíséri a legnagyobb feszültség a 100. évforduló. Azt persze az elmúlt hónapok román belpolitikai történései elé kell bocsátanunk, hogy – ahogy a többi alább tárgyalandó országban, úgy – Romániában sem hordoz június 4-e különösebb jelentést a többségi társadalom számára. Történész és közéleti forrásaink ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozzák, hogy Trianon helyett a román nemzeti identitás szempontjából sokkal fontosabb az 1918. december 1-jei dátum, ennek centenáriuma alapos ünneplésben is részesült a közelmúltban. Ez Románia nemzeti ünnepe: ekkor mondták ki Erdély, Máramaros, Bánát és a Kőrösök vidéke, összesen 26 vármegye és a Román Királyság egyesülését a gyulafehérvári nemzetgyűlésen. A román történeti emlékezetben a trianoni békekötés – hangsúlyozza Bodó Barna politológus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense – a siker és az igazság pillanata, amikor a hadsereg által elfoglalt területek hovatartozását véglegesítik, és lezárják vele az első világháborút.
Erdély és Trianon témája ugyanakkor az elmúlt hónapokban egészen vad politikai nyilatkozatokat generáltak Romániában. Legfőképp Klaus Johannis megjegyzésére érdemes gondolni, aki áprilisban azzal vádolta meg az ellenzéki szociáldemokrata pártot, hogy egy titkos alkut követően Erdélyt átengedné a magyaroknak.
Ciolacu, mit ígért önnek Orbán Viktor?
– kérdezte Johannis Marcel Ciolacu PSD-elnöktől.
A román államfő heves reakcióját az váltotta ki, hogy a román parlament alsóházán átment egy olyan tervezet, amely Kovászna, Hargita és Maros megyékből hozna létre egy autonóm régiót. Fontos adalék, hogy ez csakis úgy történhetett meg, hogy a koronavírus okozta „rohanásban” a képviselők egyszerűen elfelejtettek róla tárgyalni 45 napig, ilyenkor pedig automatikusan átengedi a román alsóház – hogy aztán ezt a felsőház nagy többségében leszavazza. Május elején pedig Orbán Viktor Nagy-Magyarország fotója borzolta a kedélyeket Romániában, a kormányfő, Ludovic Orban pedig éhes verébhez hasonlította magyar kollégáját.
Ilyen előzmények után fogadta el a román törvényhozás a 100. évfordulóhoz kapcsolódó Trianon-napot már májusban. Az új törvény olyan oktató, tudományos és tájékoztató eseményeket irányoz elő, amelyeket a helyi önkormányzatok és civil szervezetek hirdethetnek meg. De mit jelent ezt pontosan?
Az elfogadott törvény valójában inkább egyfajta keretet biztosít anélkül, hogy a konkrét tartalmi kérdésekben állást foglalna, miközben arra is lehetőséget ad, hogy olyan, jobb anyagi helyzetű szervezetek töltsék fel tartalommal, amelyek a kormány emlékezetpolitikájának hívei – Trianon kapcsán is. Központi költségvetési keretet ugyanakkor nem rendeltek az emléknaphoz, a koronavírus okozta helyzetről már nem is beszélve – ezek a körülmények mind-mind arra utalnak, hogy valójában mélyebb koncepció és ambíció nélkül hozták létre ezt a napot, amelynek jelenleg inkább kommunikációs (és diplomáciai) funkciója van, például a magyar kormány felé. A törvényt a szociáldemokrata Titus Corlățean nyújtotta be – pont azután, hogy az Orbán-kormány a Nemzeti összetartozás évének minősítette 2020-at, valamint azt nyilatkozta róla korábban:
Ez a törvény nem egy nemzeti kisebbség ellen vagy egy másik ország ellen szól. Az is a célja, hogy bemutassuk a nemzeti történelmünket az új generációk számára. A trianoni békeszerződés igazságos és maradandó megoldás a békére és a nemzeti kisebbségek integrációjára, ami Romániában meg is valósul.
Ennek ellenére Klaus Johannis államfő mégsem írta alá a Trianon-napról szóló törvényt, aminek egyébként szintén a román belpolitika mélyébe vezető okai lehetnek (a kormánypárt és a törvényt ellenző RMDSZ közti viszony, az ellenzéki szocdemek megfúrása stb.) – ám a törvény körüli politikai manőverek mégis jól jelzik, hogy a 100. évforduló milyen rezgéseket képes kiváltani Romániában.
Bodó Barna az alábbi módon összegzi a 24.hu-nak a Trianon-kérdés romániai leképeződését: „az mindenképpen pozitív, hogy mára eljutottunk oda, hogy egyre inkább elfogadják román részről: ami nekik ünnep, az a magyaroknak nem az. Más kérdés, hogy ez törvényi szinten már nem jelenik meg. Magyar képviselők kezdeményezték a parlamentben, hogy március 15-e, a Magyarok Napja legyen hivatalos ünnep a romániai magyarok számára – a javaslat még csak nem is került a plénum elé.
Szerbia: ahol a hallgatás is pozitív
Szerbia ignorálja ezt a dátumot – ezt Pressburger Csaba, vajdasági újságíró mondja június 4-e kapcsán. Szerbiában ugyanis – akárcsak Romániában – a nemzetállami identitás szempontjából egy egészen más időpont a
fontos. Ez pedig 1918. november 25-e, a szláv nagygyűlés dátuma, amikor meghozták azt a döntést, hogy Bácska, Bánát és Baranya a Szerb Királyság része legyen. „Azt a százéves évfordulót két éve nagyon megünnepelték állami szinten, de ez a mostani dátum nem bír komoly jelentőséggel. Pár hete volt Belgrádban Orbán Viktor, és az Alexander Vuciccsal folytatott találkozóján ez a téma nem került szóba. Amikor Orbán Viktor kiposztolta Nagy-Magyarország térképét, arra se reagáltak” – mondja az újságíró.
Tóth Szilárd János, politológus azt mondja, hogy noha „az első világháború küzdelmei mitikus erővel bírnak Szerbiában, és 2018-ban mindenféle megemlékezések voltak a háború lezárása miatt, de kimondottan 1920-hoz nincsen semmi különösebb viszony. Ez nem is elhallgatás, negligálás, inkább arról van szó, hogy kevésbé fontos. Magyarországgal ellentétben ugyanis az első világháború utáni rendezés Szerbiára nézve nem bizonyult tartósnak. Az állam, ami 1918 körül összeállt, a ’90-es évek háborúi során ripityára tört. Ebből kifolyólag nem is tud úgy viszonyítási pont lenni, mint Magyarországnak Trianon.”
Ha pedig nacionalizmus és emlékezetpolitikai viták, akkor Szerbiában a csetnik-partizán kérdés jön elő, illetve ahogy Tóth mondja: Trianon a „szerb nacionalistákat nem nagyon izgatja föl. Mégis száz évvel ezelőtt volt, és Magyarországtól eltérően Szerbiában vannak egészen friss, a nacionalista érzületeket legalább ennyire vagy jobban érintő témák. A 90-es évek háborúi, az ország fölbomlása, Koszovó kiválása, a máig rendezetlen határkérdés, a menekültválság (mármint a szerbek elűzése Horvátországból, Boszniából, Koszovóról), a háborús bűnök és így tovább.”
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) vezetője mindezt kissé másképp értelmezi:
A szerb állam június 4-ével kapcsolatban sem így, sem úgy nem nyilatkozik, tavaly sem tette. Ezt mégsem értékelem negatívan. Mindez azt is jelenti, hogy elfogadják, erről az eseményről mást gondolunk, ez pedig méltóságot, nyugalmat ad nekünk is. Előrelépés történt abban, hogy mára Szerbia megértéssel viszonyul ahhoz, ahogy a magyar kisebbség megéli Trianont. Tudomásul veszik, mi pedig nem várhatunk el tőlük irrealitásokat ezzel kapcsolatban. És mi ezt viszonozzuk. Ha november 25-én meghívnak az ünnepségre, mi elmegyünk, igaz, nem ugyanazt érezzük, nyilvánvalóan. Ez a kölcsönösség egy lassú építkezés része, sajnálom, aki ezt nem érti meg. Ez ma már egy másik szint szerintem, miután hosszú időt töltöttünk el azzal, hogy önkörben mindenki elmondta, hogy ki a hibás, hogy milyen sérelmeink vannak – ám ezzel semmire nem jutottunk.
Ennek megfelelően a Vajdaságban volt több hivatalos megemlékezés is, de ezeket nem a szerb állam szervezte természetesen, hanem a magyar kisebbség. Csendesebb volt a román változathoz képest. Ennek pedig az is lehet az egyik oka, hogy a VMSZ sajátos helyzetben van: kiváló kapcsolatot ápol egyrészt a szerb kormánnyal, másrészt az Orbán-kormánnyal is, amelytől jelentős gazdasági támogatást is kap.
Tóth így értékeli mindezt: „a VMSZ és a vajdasági magyar politikusok részéről ez egy szokatlan helyzet. 1990 óta jellemzően arra törekedtek, hogy a mindenkori magyar kormánnyal (és az ezredfordulótól a szerbbel is) legyen nagyjából megfelelő a viszonyuk. Ennek pedig az volt az ára, hogy bizonyos távolságot minden párttól megtartsanak, hogy aztán majd a kormányváltások után se maradjanak teljesen hoppon.” Tóth azt is mondja, hogy a mostani nyugodtabb helyzetnek egyik oka lehet az, hogy a „VMSZ elnöke talán arra is kalkulál, hogy belátható időn belül, azaz amíg ő is pártelnök, sem Magyarországon, sem Szerbiában nem lesz kormányváltás.”
Szlovákia: történelmi lépés, aztán…
Az egyetlen hely, ahol a szomszédos országokban állami szinten is megemlékeztek a trianoni békekötés százéves évfordulójáról, Szlovákia volt.
Itt – amint az a hazai sajtóban is széles nyilvánosságot kapott – Igor Matovic kormányfő, június 2-án a pozsonyi várban fogadott 100 magyar értelmiségit. A gesztus súlya a közelmúlt ismeretében csak nagyobb lesz. Gubík László politikus (MKP) például azt idézi fel, hogy a Trianon-téma a kilencvenes és a 2000-es években leginkább Ján Slota erős magyarellenes éllel bíró Szlovák Nemzeti Pártjának retorikájában jelent meg. „Emlékműveket állíttattak, az évfordulót a szlovákság ünnepeként kezelték, és úgy egyáltalán, szerves identitását képezte a pártnak minden, ami a kisebbségi sorsba jutott magyaroknak joggal fáj. Ugyanakkor a szlovák közvélemény nagyobb része nagyon keveset tud Trianonról. Tapasztalataim szerint ettől a szinttől messzebbre nem is terjed az érdeklődés, és mélységeiben a társadalom csak nagyon csekély hányada érti a történelmi összefüggéseket.
Gyerekkoromban számos alkalommal kérdezték tőlem szlovák barátaim, hogy kerülök én ide, mikor költöztünk Szlovákiába, és miként lehet, hogy mindkét nyelvet beszélem.
Ravasz Ábel, korábbi romaügyi kormánybiztos általánosságban azt mondja: Szlovákiában is különböző Trianon-értelmezések élnek egymás mellett. „A 100 évvel ezelőtti békekötés a szlovákoknak a sikert és a szabadságot jelenti, a magyaroknak viszont fájdalmat.” Simon Attila, történész Trianon általános szlovák megközelítését így foglalja össze a 24.hu-nak:
Szlovákiában nem 1920. június 4-e a fontos dátum, hanem 1918. október 28-a, illetve 30-a. Az első időpontban kiáltották ki Prágában Csehszlovákia megalakulását, a második pedig a túrócszentmártoni memorandum elfogadásának időpontja, amikor a szlovák politikai elit is bejelentette az új államhoz való csatlakozási szándékát. Eközben magával a trianoni határokkal – abból kiindulva, hogy ez úgy jó, ahogy van, s nincs mit róla beszélni – nem foglalkozott a szlovák közbeszéd. Az idei évforduló során viszont már megjelenik az a gondolat, hogy el kell fogadni azt, hogy a magyarok, beleértve a Szlovákiában élőket, másként gondolkodnak Trianonról. A kormányfő nyilatkozatában is az a gondolat jelent meg, hogy több minden köt össze minket, mint ami szétválaszt. Azt hiszem, a mai szlovák közélet jelentős része eljutott oda, hogy elfogadják, Trianon fáj a magyaroknak, számukra mást jelent, mint a többségi társadalomnak. Mint ahogy a szlovák történészek többségének sincs problémája azzal, hogy mi másként értelmezzük a múltat. Szeptemberben lesz Pozsonyban egy nagy Trianon-konferencia, ahová többek között engem is meghívtak, mert fontos nekik a többféle nézőpont.
Ilyen előzmények után jött létre az Igor Matovic által kezdeményezett említett pozsonyi találkozó június 2-án este. Nemcsak a közelmúlt miatt volt ez az esemény és gesztus történelminek nevezhető, de azért is, mert hivatalban lévő szlovák kormányfő olyan mondatokat, gondolatokat osztott meg a téma kapcsán, amelyeket egyaránt akceptálni lehetett mind szlovák, mind magyar részről.
- Emberi szempontból teljesen értem, hogy a trianoni döntéssel kapcsolatban sokan a mai napig szomorúságot és bánatot éreznek.
- Építsük együtt Szlovákiát közösen.
- Találjuk meg a legideálisabb formáját annak realizálására, amit a kormányprogram a nemzetiségek számára tartalmaz.
- Ha úgy érzik, hogy nem kapnak elég figyelmet, ha a történelmi eseményeknél vagy a sérelmek tekintetében kimondatlan témák vannak, akkor üljünk le, vegyük át őket, és keressük a lehetséges megoldást és kölcsönös megértést. (Az más kérdés, hogy az esemény mégis belpolitikai feszültségeket keltett utólag, erről lásd keretes írásunkat.)
Gubík László maga is ott volt a találkozón, amit így értékelt: „sikerült olyan légkört teremteni a pozsonyi várban, ami megágyazhat egy, az eddiginél sokkal őszintébb és mélyebb párbeszédnek. Csoda nem történt és az érdemi előrelépés még messze van, de Igor Matovic megfogalmazott olyan gondolatokat, amelyek eddig csak ritkán vagy inkább egyáltalán nem ékesítették vezető szlovák politikusok szótárát.”
Az évforduló kapcsán Szarka László történész szintén a pozitív tapasztalatokat említi. „Számomra is komoly meglepetés, milyen nagy a szlovákiai szlovák és magyar írott és elektronikus sajtó érdeklődése, híréhsége az évforduló kapcsán. A Szlovák Nemzeti Párt hetilapjában még nem jelent meg semmilyen kommentár, elemzés. A közmédia, a szlovák távirati iroda korrekt tudósításokat, híreket közöl, egyebek köt arról, hogy a magyar miniszterelnök a 100. évfordulót is a százéves magyar magány megszüntetésére, a jószomszédi kapcsolatokra épülő új közép-európai együttműködésre kívánja felhasználni. Ugyanazt hangsúlyozzák, amit Matovic miniszterelnök keddi megnyitójában is egyértelművé tett, Trianonnak egészen más a helye, szerepe a magyar és a szlovák történelemben. S ezen rövid távon, a nemzeti történetírások keretei közt semmiféle okoskodás, együttműködés, a sokak által csodaszernek tekintett reménybeli közös tankönyv sem segíthet.”
Kiemelt kép: Résztvevők a nemzeti összetartozás napján, az első világháborút lezáró a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulóján a vajdasági Királyhalmon, a Jézus Szentséges Szíve plébániatemplom előtt 2020. június 4-én. Fotó: Molnár Edvárd /MTI
