Belföld

Erdélyt már Trianon előtt elvették

December 1. keleti szomszédunk legnagyobb nemzeti ünnepe, 1918-ban ezen a napon mondta ki a gyulafehérvári román nemzetgyűlés Erdély elcsatolását. Vagy ahogy a székelyek emlékeznek kesernyés tréfával: Romániát kapcsolták Erdélyhez. Maga a gyűlés a nemzeti önrendelkezés szempontjából legitim volt, a részleteket tekintve viszont sok az érdekesség.
Korábban a témában:

A román nemzeti ébredéssel párhuzamosan az értelmiség egyik legfőbb politikai célként fogalmazta meg minden román egy államban történő egyesítését még a XIX. század első felében. A századfordulóra ez nyílt területi követeléssé vált Bulgária és Oroszország, de főleg Magyarország irányába: a történelmi Erdély, Partium és a Bánság románok által is lakott megyéit akarták bekebelezni. Az 1859-ben létrejött államnak természetesen fikarcnyi esélye sem volt az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben egészen 1916 nyaráig.

Az írott szó sem kötelez

A Román Királyság semleges maradt az első világháború kezdetén, holott elvileg a központi hatalmak szövetségese volt, Olaszországhoz hasonlóan kivárt, melyik fél mellett érdemes harcba szállni. A visszautasíthatatlan ajánlat az antanttól érkezett: ha megtámadja a Monarchiát, a háború után megkapja Erdélyt és Kelet-Magyarországot a Vásárosnamény–Debrecen– Csongrád–Tisza vonalig. Ám a ’16. augusztus 17-én aláírt titkos bukaresti szerződés tartalmazott egy kitételt is: ha az ország az általános fegyvernyugvás előtt békét köt, fenti ajánlat érvényét veszti.

Augusztus 28-án a román hadsereg váratlanul gyakorlatilag hátba támadta korábbi szövetségesét, majd a német és osztrák-magyar válaszcsapás eredményeként év végére elesett egész Havaselve és Bukarest is.

A kormány és a király Moldvába menekült, orosz segítséggel sikerült megállítani az központi hatalmak előrenyomulását, állóháború alakult ki itt is. Miután azonban a nagy medve letette a fegyvert, a románok is megkötötték a különbékét 1918. május 7-én.

Végül jó érzékkel, 1918. november 10-én, szűk egy héttel a Monarchia kapitulációja után, egy nappal az általános fegyverletétel előtt Románia visszaállt a „küzdelembe”, így másnap hadviselő félként, a győztes oldalon fejezte be a háborút.

Elmélet és gyakorlat

Románia azzal érvelt, hogy azt a bizonyos „jogvesztő” különbékét a kormány fogadta el, de a király nem írta alá, ezért nem is lépett érvénybe. És mivel a nagyhatalmak érdeke egybeesett a szomszédos népek törekvéseivel Magyarország feldarabolását illetően, így az ő nyílt és egyértelmű támogatásuk döntött, nem diplomáciai furcsaságok. Pontosabban annyit azért számított az egész, hogy a magyar területek felett kirobbant szerb-román vitákban az angolok és franciák ezzel tudták „jobb belátásra bírni” a románokat.

A következő „lehetőség” mint tudjuk, már Trianonban csúcsosodott ki, de 1920. június 4-ét megelőzte egy itthon kevéssé ismert, mégis rendkívül fontos dátum: 1918. december 1. Ezen a napon egy Gyulafehérvárra összehívott román nemzetgyűlés kimondta 26 magyarországi, román nemzetiségű lakosokkal is bíró vármegye egyesülését a Román Királysággal. Helyi román kormány alakult, nemsokára megérkezett a román királyi hadsereg, Erdély hazánk számára elveszett. Romániában viszont Ceaușescu bukása után ez a nap vált a legnagyobb nemzeti ünneppé.

A századik évfordulón Dr. Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport munkatársával beszélgettünk e nap részleteiről és jelentőségéről.

Erdély elszakad és kész

A birodalom végóráiban IV. Károly császár és király kiáltványa alapján sorra alakultak a Nemzeti Tanácsok, a Monarchia népei nagy lendülettel vették kezükbe sorsuk irányítását. Így tettek az erdélyi románok is, és a magyar kormánytól november 9-én ultimátumban követelték, hogy adja át a hatalmat a Központi Román Nemzeti Tanácsnak a románok lakta megyékben.

Károlyiék álláspontja szerint úgyis a békekonferencián dől el minden, addig pedig megpróbáltak megegyezni:

Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter érkezett Aradra a Központi Román Nemzeti Tanács képviselőivel tárgyalni, kormánya nevében minden eddigi követelés teljesítését, a lehető legszélesebb autonómiát ajánlotta. A román fél azonban nem egyezkedett, mereven ragaszkodott Erdély elszakadásához, a tárgyalások hamar zsákutcába futottak és véget is értek

– mondja a 24.hu-nak Zahorán Csaba.

A nyíltan vállalt szeparatista törekvések ellenére a kabinet nem lépett, miközben a másik oldalon lázasan folyt a munka. November 20-án minden románok lakta települést felszólítottak, válassza meg képviselőit, és december elsejére küldje Gyulafehérvárra a népgyűlésre, hogy a nemzeti önrendelkezés jegyében együtt döntsenek Erdély jövőjéről.

Fotó: TAKK / Wikipedia

Kisebbségben a románok

Itt érdemes egy pillantást vetni a térképre és tisztázni, mi is itt az Erdélynek nevezett országrész.

A „történelmi Erdély” a Királyhágónál kezdődik, területe 57 ezer négyzetkilométer, az egykori Székely- és Szászföldet, valamint hét magyar királyi vármegyét jelenti. A végül Trianonban Romániának ítélt Erdély területe 103 ezer km2, amely lakosságának – anyanyelvi megoszlás alapján – 54 százaléka volt román, 32 magyar, 11 pedig német. A románság többségben volt ugyan, de csak hajszálnyival. Ennyit a nemzeti önrendelkezés hangzatos elvéről…

A gyulafehérvári nemzetgyűlés és a román igények egy kicsivel még ennél is nagyobb területre, 26 vármegyére terjedtek ki, az 1920-ban Romániához csatolt, mondjuk úgy „trianoni Erdélyen” kívül Máramarost, a Bánátot és Békés megyét –

Jászi Oszkár szerint e terület lakosságának mindössze 42 százaléka volt román nemzetiségű.

Az összes román egyesülése Romániával

A lényeg, 1918. december 1-jén összesen 1228 (vagy más adatok szerint 1450) küldött gyűlt össze Gyulafehérváron, az utcákon pedig százezres román tömeg fejezte ki támogatását.

Nem véletlen a helyszínválasztás, a várost ma Románia spirituális központjának is nevezik. Többek között azért, mert 1599-ben a „három román vajdaságot először egyesítő” Vitéz Mihály ide, az akkori fejedelmi székhelyre vonult be győztes seregével, illetve mert itt végezték ki 1785-ben a román nemzeti hősként tisztelt két lázadó parasztvezért, Horeát és Cloșcát.

A román politikusok előzetes megállapodása értelmében a nemzetgyűlési határozat első pontja:

Az összes román 1918. november 18 / december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyűlése, melyen Erdély, Bánság, Partium és Máramaros vidékeinek képviselői vesznek részt, kimondja az összes román és az általuk lakott területek egyesülését Romániával. A nagygyűlés különösen kinyilvánítja a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Bánság teljes területére, melyet a Maros, a Tisza és a Duna határol.

A további nyolc cikkely nagyon komoly szabadságjogokat, teljes nemzeti szabadságot ígért az érintett terület minden egyes népének. Nem akarjuk részletezni, itt olvasható.

A dokumentum eredeti szövege – Wikipedia

Nem merték a népre bízni

Nagy volt a sietség és nem véletlenül, igyekeztek az egyesülés útjából minden lehetséges aknát és buktatót eltakarítani. A magyarokkal hiába próbálkoztak volna, és a szászok hozzáállása is kétséges volt, bár ők később, 1919 januárjában jóváhagyták a döntést.

Ne feledjük, hogy hiába tekinthetjük legitim nemzetiségi népgyűlésnek, mégiscsak politikusok akarata érvényesült. Nem tudjuk, hogyan döntöttek volna románok milliói, ha egy népszavazáson kérdezik meg őket. Ettől féltek az akkori vezetők is

– jegyzi meg a történész.

A gyulafehérvári határozattal egyrészt elejét vehették bármilyen későbbi népszavazásnak fennen hirdetve: már kifejeztük akaratunkat. Miért volt ez fontos? Mert az erdélyi román társadalom is ezernyi szállal kötődött a magyar államhoz és társadalomhoz a gazdaság, a kultúra, a személyes boldogulás, karrier terén egyaránt. A Monarchia jogbiztonsága, életkörülményei és a lehetőségek messze vonzóbbak voltak, az akkori Román Királyságot uraló oligarchák korrupt, elmaradott valóságánál. Nemzeti szempontból persze egyértelműen a Romániához, vagyis a saját nemzetállamhoz való csatlakozás volt a legvonzóbb opció, és végül ez is érvényesült.

Nem tudjuk, mi lett volna ha, de a sietség oka egyértelműen a magyar államhatalom és honvédelem konszolidálódásának, valamint egy esetleges népszavazás megtartásának a megelőzése volt. A másik fontos indok, hogy még a román királyi hadsereg megérkezése előtt kinyilvánítsák elszakadási szándékukat, nehogy úgy tűnjön, a román államhatalom nyomására cselekedtek. Ferdinánd király katonái gyorsan közeledtek, már a belgrádi fegyverszünet megkötése előtt átlépték a határt, karácsonykor elfoglalták Kolozsvárt, 1919. augusztus 4-én bevonultak Budapestre.

Román katonák Budapesten – Wikipedia

Csak az első pont maradt érvényben

Az elszakítani kívánt területet 1920 tavaszáig a román királyi hadsereg oltalma alatt működő autonóm helyi kormány irányította, csak ezt követően tagolták be „Transsylvániát” a román közigazgatásba. A magyar kormány tiltakozott, reménytelenül későn, de elkezdte szervezni a fegyveres ellenállást, a sebtiben szervezett, kis létszámú Székely Hadosztály hősies helytállása kevés volt a megszállók ellen.

Hiába született a békeszerződés jó másfél évvel később, akkor és ott, 1918. december 1-jén Erdély elveszett Magyarország számára.

Még a gyulafehérvári határozat elébe menve 1918. november 28-án Marosvásárhelyen székely nemzetgyűlés tett hitet Magyarország egysége mellett. December elsejére válaszként, december 22-én Kolozsvárott több tízezernyi magyar gyűlt össze: önrendelkezést és az ország területi egységének megtartását követelték. A nagyhatalmak nyilván nem hallották meg őket, de legyünk őszinték: a románokat sem.

A gyulafehérvári határozatnak semmiféle jogi következménye, sem érdemi ráhatása nem volt a béketárgyalások kimenetelére, igaz, fontos érvként hivatkoztak rá a román diplomaták, de a nagyhatalmak végül az előre megírt forgatókönyv alapján rendezték a területi kérdéseket. Annál jobb, úton-útfélen hangoztatott propagandaeszköz volt azonban később a román politika számára

– mondja a történész.

Bukarestben sem gondoltak róla többet, hiszen a román kormány később csak egyetlen egy határozatot ismert el, az elsőt, ami ugye Erdély és Románia egyesülését mondta ki. Minden mást, köztük a kisebbségeknek ígért valóban széleskörű és haladó jogokat érvénytelennek tekintették.

Ma is neuralgikus pont

A leginternacionalistább néhány kommunista évet leszámítva rendszertől függetlenül mindig megemlékeztek róla, de december 1. a rendszerváltás után vált Románia legnagyobb nemzeti ünnepévé, és két szempontból is a magyar-román együttélés érzékeny pontja.

Egyrészt a legtöbb magyar számára nemhogy nem ünnep, hanem tragikus esemény emléknapja, míg a másik oldal teljesen jogosan kérheti számon állampolgárai lojalitását. Kimondva vagy kimondatlanul, ez már intelligencia kérdése, de mindenképp kellemetlen helyzeteket szülhet az egyén és a közösség szintjén is – főleg Erdélyben.

A jelen helyzetet is jól ismerő történész szerint ott ki is alakult egyfajta tolerancia: március 15. a magyarok, december 1. a románok ünnepe. Nem zavarják egymást, nem foglalkoznak a régi sérelmekkel. Ez persze nem mindig sikerül, a nacionalista uszítás minden időben megtalálja célközönségét.

Másrészt az autonómia. A romániai magyar közösség 1990-től kezdve autonómiaígéretként hivatkozik a gyulafehérvári határozatokra, amit a román fél azzal utasít vissza, hogy abban nem szerepel az autonómia kifejezés. Nagyon nehéz kérdés, és már annyira napi politika, hogy a történész is legfeljebb csak magánemberként foglalhat állást.

Kielemelt kép:  Daniel Mihailescu / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.