A botrány lényege, hogy egy politikust videófelvételen szexuális aktus közben láthattunk – olyan partnerrel, aki nem a házastársa. Miért is botrányos ez a szexügy? A válasz csak látszólag evidens. A bírálatok jelentős része azt emelte ki: Borkai Zsolt egy olyan párthoz tartozik, melynek vezetői gyakran hivatkoznak a tradicionális – a család, a párkapcsolat kizárólagos, szűkkeblű értelmezésén, a rigorózusan számon kért monogámián, mindenféle szexuális eltérés, másság perverziónak minősített megbélyegzésén alapuló – konzervatív valláserkölcsre. A kritika logikusnak tűnik. Racionális érvelés, hogy aki arról győzködi a választókat, hogy bizonyos módon éljenek, attól elvárható, hogy maga járjon elől jó példával, személyesen is következetesen gyakorolva a másoknak ajánlott életformát. Csakhogy ebből a válaszból fakad egy újabb kérdés.
Ha nem egy konzervatív, jobboldali, hanem egy liberális, a nemi élet szabadságát, a szexualitás sokféleségét, a szexuális tabuk elleni harcot értékrendileg nyíltan felvállaló, illetve ilyen világnézetű párthoz tartozó politikusról hoznak ilyen felvételt nyilvánosságra, őt vajon kevésbé kellene elítélni? A Wittinghoff-ügy mindenesetre ad bizonyos, ezt részben alátámasztó muníciót a fenti kérdésre igennel felelőknek. Mindkét polgármester nyert ugyan, de a két győzelem közötti különbség nagyobb nem is lehetne. Borkairól még a kormánypárti megyei napilap is azt írta: hajszállal nyert, míg a volt SZDSZ-es, liberális Wittinghoff fölényesen. A két ügy persze részleteiben más (például Borkaiéhoz korrupciós szál is kapcsolódik), így az összevetés csak bizonyos határig indokolt. Fentiekkel együtt is tény azonban, hogy szexvideót mint kampányfegyvert először a jobboldalnak kedvező módon vetették be Budaörsön, de Győrben mégis a NER-re ütött sokszorosan vissza.
Mindezzel egy alapvető tabu dőlt meg. 2015-ben jelent meg a vs.hu-n egy, (a portál megszűnése után sajnos immár csak másodközlésben olvasható) a témát alaposan feldolgozó riport, amelynek a címe is sokatmondó: „A nemi élet a magyar politika utolsó nagy tabuja”. A Nancy „művésznevű” prostituált meggyilkolásának apropóján felmerült politikai szál kapcsán született cikkben megjegyzik: „A magyar politikai kultúrába sok minden belefér. A politikusok ellenfeleiket maffiózókkal hozzák hírbe, milliárdos csalásokkal, lopással, hazaárulással vádolják meg egymást. Egyedüli tabunak talán csak a politikai ellenfél családi ügyei, szexuális élete számít. A nemzetközi példákkal szemben Magyarországon ezért nem fordulnak elő olyan szexbotrányok, amelyek megingatnák egy politikus pozícióját, vagy legalábbis szabadkozásra kényszerítenék a képviselőt.” Egy korabeli MSZP-s forrás azt mondta: „Mindenki tudja, hogy ha én holnap előjövök, hogy X fideszes képviselő prostituáltakhoz jár, akkor holnap velem történik meg ugyanez, és egy ilyen helyzetből nagyon rosszul lehet kijönni.”
Az idézett 2015-ös riport arra utal: korábban sem azért maradtak el a botrányok, mert ne lettek volna potenciális ügyek, lehetséges „botrányhősök”. Hanem a szemben álló felek nem akarták ezt bevetni. Valószínűleg szerepet játszott ebben az a félelem, hogy egy ilyen témában komoly és mély a látencia. Tehát, ha valaki elindítja a szexbotrány hólabdáját, az lavinává növekedve az ő politikai oldalát is magával sodorhatja. Mert a kezdeti ügyek mindössze a jéghegy csúcsát jelentik, a felszín alatt sokan mások is érintettek lehetnek.
Ám az elhallgatás szándéka valójában mélyen a politikai felszín alatt, a társadalmi mentalitásban gyökerezik. Semmi nem jellemzi jobban a hazai valóságot, mint az a tény, hogy az emberek legnagyobb hányada, relatív többsége úgymond a „maga módján vallásos”. Ami nagyjából azt jelenti, hogy jóformán csak „papíron” hívő. Templomban köt házasságot, születésük után a gyerekei is keresztülesnek az egyházba való „beavatáson”, temetkezése ugyancsak papi segédlettel zajlik. De ezeken túl nemigen jár templomba, a magánéletre vonatkozó hitbeli előírásokat pedig végképp nem tartja következetesen be. És nem is venné jó néven, ha ezeket próbálnák rigorózusan számon kérni rajta, betartatni vele. Az emberek többsége az általában vett hagyományos szexuális erkölcshöz szintén így viszonyul. A külvilág felé, a látszat szintjén úgy tesz, mint aki teljes mértékben elfogadja a konvencionális normákat, de „befelé”, a magánszférában sokkal lazábban viszonyul ezekhez. Persze ez a magánemberek szintjén Nyugaton is így van, sőt: még jobban. A nyugati típusú jogállam még inkább azon nyugszik. hogy konvencionális, valláserkölcsi alapú dogmákat nem lehet törvényerővel kikényszeríteni. Az egyén maga dönti el, követi-e, betartja-e ezeket, egyáltalán: hisz-e bennük. S a magánember azért sem büntethető, diszkriminálható, bocsátható el az állásából, ha másképp viselkedik otthon, mint a templomban.
A különbség (legalábbis eddig) Magyarország és a Nyugat – azon belül is főként az Egyesült Államok – között az, hogy ott volt egy embertípus, akit a magánemberrel szemben igenis meg lehetett büntetni, lehetett diszkriminálni, ki lehetett rúgni emiatt. Mégpedig a politikus. A politikusoknak Nyugaton évtizedek óta sokkal komolyabb szankcióval kellett e vonatkozásban szembenézniük, mint idehaza. Nyugat-Európa e téren megengedőbb, mint az USA, de az utóbbi évtizedben a leleplezést, a botrányt itt sem úszták meg a politikusok, lásd Berlusconi és Hollande esetét. A vallásosabb Amerika e téren még szigorúbb, ott a félrelépő politikusoknak jóval komolyabb vesszőfutáson kell átesniük. Gary Hart szenátornak 1998-ban az elnökjelöltségébe, Bill Clintonnak pedig 1996-ban kis híján az elnökségébe került a házasságon kívüli viszonyuk. S a vallásos jobboldalnak kétségtelenül létezik olyan – a Hetek című, a Hit Gyülekezete „médiacsaládjához” tartozó lap által idézett – érve, ami egy laikus, ateista szabadelvűt is elgondolkodtathat. Mégpedig az:
a közvélemény nem bízik olyan politikusokban, akik becsapják a hozzájuk legközelebb állókat: feleségüket és gyermekeiket.
S valóban: ha valaki hazudik a legközelebbi hozzátartozójának, miért ne hazudhatna a választóinak? Persze a valóság ennél bonyolultabb. Évtizedek óta házasságban élő embereknél nehezen lehet elhinni, hogy a másik fél egyáltalán, semennyire ne volna tudatában annak, hogy a házastársának párhuzamos kapcsolata, vagy alkalmi szexviszonya van. A biztos tudás, illetve a nyílt leleplezés, és annak teljes hiánya között számos árnyalat létezik. Attól, hogy az illető gyanítja, sejti, de nem akarja tudni, egészen odáig, hogy inkább félrenéz, mint hogy szembesülnie kelljen vele. A lebukott politikusok, illetve az őket védelmezők (mint a Borkai-ügyben is) botlásról beszélnek. Csakhogy valószínű: az ilyen ügyek egy jelentős hányadában nem erről van szó. Erről – nemcsak a politikusoknál, hanem bárki másnál – akkor beszélhetünk, ha az illető következetesen tartotta önmagát valamilyen morális felfogáshoz, s ehhez képest egyetlen, kivételes alkalommal letért az általa amúgy folyamatosan követett útról. Csakhogy az esetek jelentős részénél nem a félrelépés egyszeri, hanem a lebukás.
Az illetőnek évek (vagy akár évtizedek) óta vannak másokkal fenntartott kapcsolatai. Erről a vezető politikusoknál legtöbbször a stáb, a körülötte lévő csapat is tud. Mi több, ők fedezik a nagy embert, eltussolják a robbanásveszélyes ügyeket. Gary Hart lebukásáról nemrég készült film. Abból egyértelműen az világlik ki: az elnökségre pályázó szenátor felesége is tudatában lehetett annak: a párja nem épp a monogámia bajnoka. Hillary Clintonról, aki később maga is politikus, sőt elnökjelölt lett, megint csak nehezen feltételezhető: ne lett volna tisztában a férje szexuális életvitelével, igényeivel. A demokrata politikusokat kínosan érintő botrányok hasznát élvező republikánus jobboldalra (illetve általában a konzervatív politikára) aztán persze visszaütött a szexbumeráng.
A 2016-os kampányban már Donald Trump stábja kényszerült defenzívába szexvádak miatt. Roger Ailes,a kőkonzervatív Fox csatorna alapítója ügyében már nem is pusztán a házasságon kívüli szex gyanúja merült fel, hanem az is, hogy vezetői hatalmát kihasználva zaklatta női beosztottjait. Az évek során számos papról, egyházi vezetőről derült ki, hogy nem pusztán megszegték a cölibátusra és/vagy monogámiára vonatkozó esküjüket, de a gondjaikra bízott diákokkal, fiatalkorúakkal volt szexuális kapcsolatuk. A másfajta ügyekben az ellenfelekkel szemben akár pletykák, feltételezések alapján karaktergyilkos hadjáratot indító magyar kormánypárt idáig meglehetősen elnéző volt a hagyományos szexuális normák megsértésének gyanújába keveredő politikusaival. A korábbi tanítványával való kapcsolata miatt lemondásra kényszerülő körmendi KDNP-s alpolgármester (aki ellen a lány szülei feljelentést tettek) az ellene zajló nyomozás idején kapott új önkormányzati pozíciót. De Borkai ügyét is kezdetben próbálta a Fidesz magánügyként emlegetni. Illetve úgy tudható, hogy az önkormányzati választások idején a párton belül (Kövér László által is) szorgalmazott azonnali lemondásra felszólítást, nyílt elhatárolódást Orbán vétózta meg. A keresztény erkölcsöt a maga cinikus, pragmatikus módján gyakorló NER-káderek jelentős része nagyjából úgy vélekedett erről, mint a debreceni Fidesz-képviselő, aki így kommentálta az ügyet:“Kurvapecér? Hát igen. De nem hazaáruló!” Ez a hozzáállás persze elítélendő, de attól is javallott óvakodni, hogy mindenfajta, a közvélekedés szemében furcsának, gyanúsnak, botrányosnak tűnő szexuális magatartást egy kalap alá véve szexuális lincshangulatot keltsünk.
A nemi erőszak, a vezetőnek alárendelt beosztottak, a pedagógus gondjaira bízott fiatalkorúak sérelmére elkövetett molesztálás, zaklatás, erőszak minden formája természetesen megvetendő, elítélendő, büntetendő. Ám a Borkai-ügyben nem erről van szó. S itt jönnek azok a kérdések, amelyeket sokan nemhogy megválaszolni, de feltenni se mernek. Mit tegyen egy, évek vagy évtizedek óta tartós párkapcsolatban élő ember, ha szereti a házastársát, partnerét, jól megvannak, nem akar tőle elválni, viszont szexuálisan már nem vagy jóval kevésbé vonzódik hozzá? Vagy ugyanúgy kívánja, mint régen, de nem csak őt, hanem mást is kíván? Mit csináljanak a házasfelek, élettársak, ha már nem elég nekik, amit egymástól kapni tudnak, de a kapcsolatukat felbontani nem szeretnék? Elvárható-e felnőtt emberektől a XXI. században, hogy halálukig szexuálisan kielégületlenül éljenek, csak azért, mert több ezer éves vallási dogmák, vagy a társadalmi elvárások, a politikai érdekek ezt követelik tőlük?
Napjainkban sokan vélik úgy: az élethossziglan tartó szexuális és érzelmi monogámia az emberek egy jelentős részénél betarthatatlan követelés. Az évek haladtával a vágy csökken, a szerelem is nagyrészt átalakul ragaszkodássá, szeretetté. Illetve vannak olyan személyiségtípusok, akik már fiatalon is képtelenek a monogámiára. Megjelent, illetve terjedőben van a nyitott kapcsolat. Ahol a házasfelek, élettársak kölcsönösen elfogadják, illetve tolerálják egymásnak a párkapcsolaton kívüli szexuális viszonyokat. Valamint létező irányzat a poliamoria is, mely (a konvencionális erkölccsel, az érzelmi monogámiával szembehelyezkedve) azt vallja: lehet valaki párhuzamosan több emberbe is szerelmes. A jelenlegi kormányt sokan épp azért bírálják, mert a NER erkölcskódexe szerint a család, a házasság, a szexualitás csak egyféle lehet. Ugyanakkor a közfelfogás is még mindig az (s az ellenzéki tömegek körében is ez az uralkodó nézet), hogy a párkapcsolaton kívüli szex csak bűnös úton, mint kicsapongás lehetséges. S itt jönnek az újabb kérdések.
Egyáltalán, mikor lesz olyan politikus, aki a melegekhez hasonlóan comingoutolva nyilvánossá teszi: a hagyományos moráltól elérő kapcsolatban él? 2017-ben volt egy konferencia, Rejtőzködő szexualitás – titkolt identitás címmel, amelyen a téma kutatói arról beszéltek: a történelem során hányféle módon próbáltak az emberek színlelni, elleplezni valós magánéleti, szexuális vágyaikat, identitásukat. A Borkai-ügy kapcsán elhangzott: egy ilyen botrány nemzetbiztonsági kockázat. S a nagy számok törvénye alapján valószínűnek tűnik, hogy „időzített bombaként” ma is jó néhány olyan képviselő, polgármester, egyéb országos politikus, intézményvezető van (minden pártban és politikai oldalon), akinek a magánélete gyökeresen eltér a külvilág felé vállalt énjétől. Hogy miért? Nem azért, mert elvetemült hazugok. Egyszerűen olyanok, mint a maguk pragmatikus módján élő átlagos választóik. Nem akarják magukra vonni a hagyományos erkölcsöt (papíron legalábbis) számon kérő társadalmi rétegek haragját, ugyanakkor szeretnének befelé úgy élni, ahogy nekik jólesik. Még a házastárs, a szűkebb család előtt is nehéz felvállalni a hagyományostól elérő vágyainkat, hát még a szélesebb nyilvánosság előtt. Nyilvánvaló, hogy úgy a politikusok, mint a választók többsége ezután is még jó darabig a „maga módján” fog élni. Úgy, hogy a magánéletében nem tartja be következetesen a hagyományos erkölcsöt, de nyíltan szakítani sem akar vele.
A politikusok viszont ezt a jövőben immár Magyarországon is nagyobb kockázattal tehetik. Sokáig reménykedtek abban, hogy a szexbotrányok, szexuális tartalmú leleplezések nyugati trendje hozzánk nem gyűrűzik be. De, miként az olajár, ez sem állt meg Hegyeshalomnál. Ami önmagában is jelzi: hiába próbálják az országot keleti szélirányba állítani, mégiscsak a nyugati civilizációhoz tartozunk. Amennyiben viszont léteznek olyanok, akik tényleg a hagyományos erkölcs szerint élnek, s számon kérik másokon, hogy ők csak színlelik ezt, akkor nem ártana, ha a másik pólus is előbújna. Azok, akik nem a tradicionális morál alapján élnek, de ezt közszereplőként is felvállalják, s vannak racionális érveik a saját erkölcsfelfogásuk mellett. A következetes életvitel: ez a szexbotrány-áfium ellen való orvosság.
