Túlórázhat az ember, de az égvilágon minden ellene szól

Gondoljunk egy picit a szellemi munkára úgy, mint a fekvőtámaszokra. Mondjuk meg akarunk csinálni belőle tízezret. A legegyszerűbb az lenne, ha pihenés nélkül elvégeznénk mindet, de tisztában vagyunk vele, hogy ez lehetetlen. Ugyanakkor ha időközönként csinálunk néhányat heteken át, akkor a tízezres célkitűzés abszolválható lesz.

Josh Davis professzor, a Two Awesome Hours című tudományos könyv szerzője művében azt írja,

az agy nagyban hasonlít az izmokhoz ilyen tekintetben. Rossz körülmények között folyamatos munkával kevés eredményt érhetünk el. Jó kondíciók mellett viszont csak kevés dolog van, amit ne tudnánk megoldani.

A többségünk viszont úgy tekint az agyunkra, mint egy gépre, amely képes a folytonos robotmunkára. Amellett, hogy ez természetesen nincs így, a túlzott terhelés még az egészségre is súlyos hatásokat gyakorol.

Az orvosok azt mondják, hogy ha folyamatosan úgynevezett kognitív adósságba hajszoljuk magunkat, akkor a szervezetünk előbb-utóbb feladja, és jelez, hogy pihenésre vágyik. De ha még ekkor is erőltetjük magunkat, testünk stresszválasza drasztikusan csökken, ami idővel beláthatatlan következményekkel is járhat.

A túlhajszoltsággal kapcsolatban az utóbbi néhány évben több tudományos kutatás is készült, és tulajdonképpen mindegyikből ugyanazt a konzekvenciát szűrték le:

• a hosszú munkaidő 40 százalékkal növelheti a koszorúér-betegség kockázatát – majdnem annyival, mint a dohányzás (50%);
• az átlagnál többet dolgozó felnőtteknél jelentősen nagyobb az esély, hogy sztrókot kapnak;
• a napi 11 órát dolgozó embereknél 2.5-szer valószínűbb, hogy depresszióba esnek, mint azoknál, akik napi 7-8 órát töltenek a munkahelyükön.

A rendszeres túlmunka fizikálisan és mentálisan leépít, és az alábbi példa mutatja, hogy kirívó esetben az életünket is kockára tehetjük vele.

Karoshi

A japánoknak külön szava van arra, ha valaki halálra dolgozza magát. Ez a karoshi.

A probléma annyira súlyos az ázsiai országban, hogy a kormány körülbelül 20 ezer dollárt fizet évente az áldozatok családjának kárpótlásul egy-egy tragédia után.

Az esetek száma az 1980-as években eleinte évi néhány százra volt tehető, 2015-ben már 2310-an haltak bele a munkába. Ezt mondja a statisztika, de az igazság valahol tízezer körül lehet.

A túlhajszoltságnak Japánban kulturális okai vannak. A második világháborús vereség után a japánok dolgoztak a legtöbbet a világon, a legkomolyabb munkamániások voltak, amit el lehet képzelni. A férfiaknak ebben a korszakban céltudatosságot adott a munka, amitől nemcsak anyagilag, de pszichésen is motiválttá váltak. Nem túlzás, hogy a munka számított az élet értelmének.

A buborékgazdaság virágzása csúcsán körülbelül hétmillió ember – az ország akkori lakosságának 5 százaléka – heti 60 órát dolgozott. Aztán jött a válság, és vele a karoshi.

Japánban a hivatalos megfogalmazás szerint akkor dolgozza halálra magát valaki, ha az azt megelőző hónapban több mint 100 túlórája volt, vagy ha az azt megelőző hat hónapból egymás utáni kettőben 80-nál több túlórája volt.

Az egyébként sem a közösségi életükről híres japánoknál egyszerűen rossz berögződés a sok munka. A leggyakrabban kifizetetlen túlórák pedig a sírba viszik őket. És a karoshi terjed, Kínában naponta 1600 ember hal bele, hogy túlhajszolja magát.

Szakértők szerint a legtöbb országban a probléma ma már nem a munkakultúrából ered, hanem a bizonyítási kényszerből. A dolgozók egyszerűen ki akarnak tűnni a többiek közül, be akarnak vágódni a főnöknél, ezért korán érkeznek és sokáig maradnak, ami kontraproduktív.

Pedig bármilyen hihetetlennek is hangzik, világszintű összevetésben semmilyen összefüggés nem tapasztalható egy ország produktivitása és az átlag munkaórák száma között. Az amerikai munkavállalók heti 38.6 órát dolgoznak, ami 4.6 órával több, mint a norvég átlag. Ehhez képest a norvég dolgozók óránként 78.7 dollárral járulnak hozzá a GDP-hez (bruttó hazai termékhez), míg az amerikaiak csak 69.6 dollárral.

Magyarországon egy átlagos foglalkoztatott óránként 4567 forintot – kb. 16 dollárt – dolgozott le 2016-ban, amikor 40.5 óra volt az átlag heti munkaidő.

Olaszországban, az édes semmittevés hazájában is a fordított arányosság elve működik. Átlag heti 35.5 óra munkavégzéssel 40 százalékkal jobb a termelékenységük, mint Törökországban, ahol 47.9 órát dolgoznak az emberek hetente. A GDP nyilvánvalóan ennél jóval több összetevős számadat, de az is látszik, hogy a több munka önmagában nem lendíti fel a gazdaságot egy országban.

Arra pedig az emberek már bő egy évszázaddal ezelőtt rájöttek, hogy a kevesebb gyakran több, ha a munkaidőről van szó.

A Ford vezette be a 8 órát

Amikor a vállalatok a XVIII. század végén, az ipari forradalomban elkezdték maximalizálni a gyáraik teljesítményét, a hét minden napján üzemelni akartak. Hogy minden a leghatékonyabban működjön, többet dolgoztatták az embereket. Napi 10-16 óra munka volt a normális abban az időben.

A rendkívül hosszú munkaidő feszültséget szült, és egy Robert Owen nevű bátor ember kampányt indított, hogy senkinek ne kelljen 8 óránál többet dolgoznia. A szlogenje – amit a Beatrice dalából már mindannyian ismerünk – az volt:

nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.

A mozgalomhoz sokan csatlakoztak, és az évek során meg is lett a gyümölcse törekvéseiknek. 1847-ben az angol nőknek és gyerekeknek napi 10 órára csökkentették a munkaidejét, majd 1848-ban a februári forradalom eredményeként Franciaországban is 12 órában határozták meg a munkaidőt.

A 8 órás munkanap bevezetését végül az amerikai Ford Motor Company lépte meg először a nagyvállalatok közül 1914-ben. Amellett, hogy kevesebbet dolgoztatták a munkavállalóikat, megduplázták a fizetésüket. Az iparág döbbenten figyelte, ahogy a Ford termelékenysége szárnyalni kezdett, a profitja pedig két év alatt megduplázódott. A sikeres módszert aztán szép lassan az egész világon adaptálták. Nem sokkal később, 1915-ben Uruguay első országként törvénybe iktatta a 8 órás munkanapot. 

És ha 8 órában hatékonyabbak az emberek, mint 10 órában, mi lenne, ha még kevesebbet dolgoznának? Világszerte egyre több cég és ország erre keresi a választ, és a túlóráztatás helyett próbálják megtalálni a módját, hogyan lehetne csökkenteni az alkalmazottak leterheltségét úgy, hogy közben a produktivitás emelkedjen.

• Egy új-zélandi cég például a sikeres tesztidőszak után teljesen átállt tavaly nyáron a négynapos munkahétre, mert tapasztalataik alapján a rövidített hét növelte a termelékenységet és az alkalmazottak kevésbé voltak stresszesek.
• Svédországban három éve kísérleti programot indítottak, amelynek keretében egy göteborgi idősek otthonának 68 dolgozója átállt a napi nyolcról a napi hatórás munkára. A teszteredmények szerint ez jót tett a munka- és életminőségnek. Az igazsághoz ugyanakkor ez esetben az is hozzátartozik, hogy a rendszer túl drága volt a munkáltatónak.

Szintén a kevesebb munkaóra mellett, vagy a túlóratörvény ellen szól, hogy az ember fizikálisan képtelen hosszú ideig ugyanarra a dologra koncentrálni. Egy brit tanulmány szerint egy 8 órás munkanap alatt a dolgozók 2 óra 53 percet töltenek el produktívan, ezen kívül facebookoznak, híreket olvasnak, beszélgetnek a kollégáiknak és esznek. Vagy épp új állást keresnek.

Az agyunknak alapvetően több pihenésre van szüksége, mint hinnénk, pláne ha tűrőképességünk határait súroljuk. A munkavállalók zöme egy órát bír ki szusszanás nélkül, a legtöbb neves zenész, író és sportoló pedig napi 5 óránál többet nem foglalkozik huzamosan azzal, amiben a legjobb.

A túlmunka vállalása – vagy rosszabb esetben a rákényszeredés – a történelem, a tudomány és az orvosok szerint sem fenntartható hosszú távon. Fejlődhet a világ és a technológia, állhat elő munkaerőhiány, de az emberi szervezetnek vannak határai, amiket egyszerűen tilos lenne átlépni. 

Kiemelt kép: Chris McGrath/Getty Images