A Magyar Televízió Kunigunda utcai székháza
(MTI Fotó: Beliczay László)
A csoportos létszámleépítés a közszolgálati televízióknál idén nyáron kezdődött. Első körben csaknem 420 aktív munkavállalótól váltak meg és mintegy nyolcvanat küldtek nyugdíjba. A második körös leépítéskor 400 főt bocsátottak el. Az utcára kerülők közül a legnagyobb csoportot a szerkesztők, szerkesztő-riporterek, műsorvezetők jelentették. Kirúgtak több híradóst; Az Este, a Parlamenti napló és az egykori Kultúrház komplett stábját. Elküldték Bombera Krisztinát, M. Kiss Csabát, Benda Lászlót, Mészáros Antóniát, Luigits Tamást, Winkler Nórát és a csaknem öt évig, szerkesztő-riporterként és műsorvezetőként a Magyar Televíziónál dolgozó interjúalanyunkat is.
Amikor kiderült, hogy több száz embertől megválnak a köztévéknél, számítottál arra, hogy köztük leszel?
Azt pontosan nem tudtuk, hogyan oszlik majd meg a több száz elbocsátott ember a cégek között. Azt gondolom, ez is volt a cél. Hogy senkinek ne legyen tiszta a kép, minél bonyolultabb legyen később a jogainkat érvényesíteni. Onnantól kezdve, hogy megkezdődtek az átszervezések és már nem Magyar Televízió volt, hanem MTVA, minden főnökünk megduplázódott. Mi magunk sem tudtuk, ki kinek tartozik és milyen jellegű felelősséggel. Káosz volt, amit senki nem értett. A már létező főnökeink, szerkesztőségi vezetőink, főszerkesztőink pozíciójukban maradtak, de valamennyire a hatalmuktól meg voltak fosztva, mert érkezett egy új ember. Nap mint nap láttunk új arcokat, de csak találgattunk, kik lehetnek. Folyamatosan arról szólt minden, hogy nincs pénz, évek óta létszámstop van. Közben azt láttuk, hogy mennyi az ismeretlen kolléga, akik vagy így, vagy úgy, de bekerültek. Teljesen megbonyolították a rendszert, szinte semmit nem tudtunk. A kérdésedre visszatérve a kirúgásokkal kapcsolatban voltak sejtéseink. Már egy évvel előtte tudtuk, hogy mivel kormányváltás volt, nagy változások lesznek és elküldenek majd embereket. Görcsök között léteztünk, senki nem tudta, kivel kell barátkozni, kivel kell jóban lenni, csak azt tudtuk, hogy feszültség van. Aztán eljött az a bizonyos nyár eleji hét, amikor már tényleg mindenki rosszul volt. A pakliban az is benne volt, hogy elküldenek, és az is, hogy nem. Nem tudtam. Én voltam a Magyar Televízió egyetlen olyan roma műsorvezetője, aki többségi műsort vezetett, nem kisebbségit. Márpedig a média harminc éve arról szól, hogy tegyünk valamit az esélyegyenlőségért, és végre történt egy olyan lépés, hogy egy cigány ember is leülhetett a televízió elé. Ebből azt gondoltam, hogy logikusan nem lenne szabad, nem kellene, hogy megtegyék. A munkámat jól végeztem, sőt, a velem egy műsorban dolgozó négy műsorvezetőnő közül én voltam az egyetlen, aki szerkesztett, riporterkedett és nem mellékesen én kerestem a legkevesebbet. Ez amiatt fontos, mert az indoklás között többek között összecsúszott munkakörök és gazdasági megfontolás szerepelt.
Hogyan működött a „fűnyíró”? Mi volt a menet?
Azon a bizonyos héten hétfőn és kedden is 12 órát töltöttem a stúdióban. Kedden a technikai kollégák már elkezdték mondani, hogy felhívták őket és szerdán „raportra” kell menniük. Akkor már lehetett látni, hogy ötös csoportokban hívnak be minket körülbelül negyedórás vagy félórás intervallumokban. Folyamatosan kezdett megfagyni a levegő. Én például úgy fejeztem be az utolsó adásomat, hogy már nem bírtam a feszültséget magamban tartani és potyogtak a könnyeim. De ha az akkori szerkesztőim és munkatársaim nem férfiak lettek volna, és nem szégyellték volna, akkor ők is sírtak volna. Úgy mentem haza aznap, hogy lehet, soha az életben nem kell visszajönnöm. Így is volt egyébként, soha nem kellett többet oda betennem a lábam.
Összevonták az MTV és a Duna Televízió hírműsorainak gyártását
(MTI Fotó: Kollányi Péter)
Szerdán már jóformán senki nem dolgozott, mindannyian egymást kérdezgettük, hogy „téged hívtak már? Milyen volt? Mit mondtak?”. Csak erről beszéltünk. “Hullaszag volt. Folyt a vér a falakon”. Nem tudtunk mit mondani azoknak az embereknek, akiket 20-30 év után bocsátottak el, akik azt kérdezték, hogy mi lesz most a gyerekemmel, a családommal. Nem lehetett mit mondani azoknak az embereknek, akikről tudtuk, hogy zseniális szerkesztők, és azok, akik maradtak, csak tanulhatnának tőlük. Napközben aztán engem is felhívtak. Az én ötös csoportomból én voltam az utolsó. Mindenki egy A4-es papírral jött ki, annyit láttam, hogy 3 vagy 4 bekezdés szerepel rajta. Örömmel újságolták, hogy túlélték. Bementem és abban a pillanatban láttam, ahogy beléptem az ajtón, hogy az én papírom nem olyan, mint a többieké volt. Akkor már tudtam.
A bent, velem szemben ülő emberekkel személyesen soha nem találkoztam, felteszem, nem is ismerték a munkáimat. Valószínűnek tartom, hogy ezek az emberek, akik döntöttek vagy legalábbis akik közölték a rossz hírt, egészen biztos, hogy egyetlen egy anyagomat sem látták.
Veled ki közölte?
Velem konkrétan Gazsó L. Ferenc, akit akkor neveztek ki a közéleti osztály vezetőjének, de még ő maga is széttárta a kezét, mikor arról kérdeztem, ki hozta meg a döntést. Gazsó L. Ferenccel életemben nem találkoztam, az volt az első alkalom, amikor beléptem az irodájába és közölte velem, nem tartanak igényt a munkámra a továbbiakban. Mellette ült még egy HR-es és a jogi osztályról valaki.
Mi volt az első gondolatod, mit éreztél, amikor kezedbe vetted az elbocsátásról szóló papírt?
Megfogom a kis paksamétámat, amit kapok tőlük, és azonnal hazamegyek. Másfelől iszonyatosan megnyugodtam, hiszen már egy éve bizonytalanságban, kétségek között éltünk. Ennél pedig már az is jobb volt, hogy tudok valamit. A következő pillanatban pedig rögtön arra gondoltam, hogyan tovább, mi lesz velem? Azt még tudni kell erről, hogy amikor ezt közölték velem, a Ma Reggelbe folyamatosan be voltam osztva egész nyárra, a Sztársáv című műsorban szintén voltak anyagaim, amiket meg kellett volna vágnom, és konkrétan akkor három adásban voltam képernyőn, két csatornán. Ehhez képest a szobában azt mondták, hogy nem tudnak számomra munkát biztosítani. Beszélt hozzám Gazsó L. Ferenc és az járt a fejemben, hogy ez az ember nem ismer engem, nem tudja, ki vagyok, és mire vagyok képes, mint ahogy azt sem, hogy az elmúlt években mit tettem le az asztalra. Egyébként nem gondolom, hogy ő döntött volna.
Akkor ki dönthetett?
Ezt senki nem tudja. Találgatni tudnék, nyilván vannak ötleteim, de ebbe nem szeretnék belemenni, mert azok viszont már vádaskodások lennének. A világon mindenki széttárja a kezét, ha erről kérdezed.
Olvasni olyan véleményről az interneten, hogy a létszámleépítés a szakmai és munkavállalói szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával zajlott. Megalázó módon történt: a megfélemlítések eszközeit használták. Ez megállja a helyét?
A médiaszolgáltató oldaláról az, hogy emberségesen folyt a procedúra nyilván azt jelenti, hogy a szociális szempontokat figyelembe vették. De valójában az emberséges része csupán annyi volt, hogy beszéltek hozzánk. Valamint a borítékban kaptunk egy összeállítást arra vonatkozóan, miként folyik az álláskeresés a továbbiakban. Hol találjuk meg a munkaügyi központot, és így tovább.
Készítik az új Duna TV Hiradót a 4-es stúdióban
(MTI Fotó: Kollányi Péter)
Ez az úgynevezett gondoskodó elbocsátás, munkakeresési, jogi és pszichológiai tanácsadással? Vigasz lehet ez bárki számára?
Akkora cinizmusnak érzem, hogy rendelkezésünkre bocsátanak pszichológust és jogi segítséget. Mit kellene mondanom, hogy: köszönöm szépen?! A jogi kötelezettségüket abból a szempontból, hogy ne lehessen azzal megtámadni őket, hogy vérengzés folyt, megtették. Ettől még nem gondolom, hogy emberséges volt. Bár nem tudom, hogy egy csoportos létszámleépítést hogyan lehet emberségesen csinálni. Valószínűleg nem lehet belegondolni abba, kinek hogyan megy tönkre az élete ezek után, de nekem volt olyan barátom, aki ebbe belehalt. Ötven éve dolgozott a Magyar Televíziónál, és sajnos beteg volt, de egyik reggel váratlanul nem ébredt fel, két hónappal azelőtt, hogy elkezdődtek volna a kirúgások. Azt gondolom, hogy ő ezt nem élte volna túl, nem bírta volna elviselni, és feladta. Az egész élete a televíziózásról szólt és tudta nagyon jól azt, hogy ő ugyanúgy esélyes, mint bárki más. Egyik nap még bent volt és dolgozott, másnap pedig már nem ébredt fel. Nyilván ez nem egy orvosi ok, de emberek vagyunk és tudjuk, hogy nem viselte volna el.
Cserháti Ágnes, az MTVA szóvivője szerint a döntéseik a közszolgálati média megújítását szolgálták. Jogszerűen és a szociális szempontokat messzemenőkig figyelembe véve jártak el. Milyen érzés, amikor ezt olvasod egyedülálló anyaként, akit az elsők között küldtek el? A különböző emlékdíjas és nyugdíj előtt álló munkatársakról nem is beszélve…
A szociális szempontokat igen, figyelembe vették. Beszéltem a szakszervezettel, tőlük tudtam meg, hogy sajnos egyik kategóriába sem férek bele, ami alapján visszahelyezhetnének az állásomba. A szociális szempont azokra vonatkozik, akik minimum két gyereket nevelnek egyedül. Ami valljuk be, elég képtelenség, mert az élet ennél sokkal bonyolultabb. Hogy a szakmai szempontokat hogyan gondolták figyelembe venni, ezt csak ők tudják.
Cserháti Ágnes volt az egyébként, aki mellettem állt a Múzeumok Majálisán, mikor megkértek, képviseljem a Magyar Televíziót, mint az MTV egyik arca. Úgy tűnik, abba a tízes listába belefértem, hogy osztogassam a Múzeumkertben a fotómat és az aláírásomat, és akkor még képviselhettem a Magyar Televíziót bizonyára szakmai alapon, majd június elején egyszer csak azt mondták, hogy: többet nem tartunk rád igényt. Május végéig jó voltam, utána már nem. A másik fájó pont, hogy az új csapat a kisebbségi politikáját, az esélyegyenlőség megvalósítását abban látja megvalósulni, hogy Mága Zoltán hegedül. Ehhez messzemenőkig csak gratulálni tudok; és nincs semmi bajom Mága Zoltánnal.
Mivel indokolták a kirúgást? Adtak egyáltalán bármiféle magyarázatot rá?
Nyilván nem. Ezen sokáig dolgoztak jogászok, hogy nagyon nehéz lehessen fogást találni rajta. Ennek ellenére azért lehet, és nagyon remélem, hogy sokan fognak is élni a jogaikkal, de nyilván egy csoportos leépítésnél nem lehet okokat felhozni, mert abban a pillanatban jogilag támadhatóak lesznek. Gazsó annyit mondott: Kedves XY, sajnos ekkortól nem tartunk igényt a munkájára, mert túl sokan vagyunk, nincs elég pénz és gazdasági racionalizálás történik. Később kértem, vizsgálják felül az ügyemet, leírtam az indokaimat, hogy nem gazdaságos, mert bruttó kettőszázezer forintot keresek, három munkakör betöltésére vagyok képes, egyedül nevelem a kislányomat, hogy én voltam az egyetlen ember azokban a szerkesztőségekben, ahol megfordultam, aki tudott idegen nyelven interjút készíteni, beszélgetni. Nem volt rajtam kívül más, akit ilyen helyekre elküldhettek volna. Egyébként még a kirúgások előtt megkeresett D. Tóth Kriszta, hogy menjek a show-műsorába dolgozni, tehát ilyen szinten nem tudta az egyik kéz, hogy mit csinál a másik.
Válaszként egyébként egy formalevélnek tűnő valamit küldtek, miszerint felülvizsgálták a korábbi döntésüket és ennek alapján, mindenféle szempontot figyelembe véve továbbra is úgy döntenek, hogy nincs szükség a munkámra. Az okokat a mai napig nem tárták elém.
Műsorfelvétel az MTV Balatoni nyár című adásán Révfülöpön
(MTI Fotó: Mohai Balázs)
Az MSZP és az LMP szerint a csoportos leépítés nem más, mint politikai tisztogatás: közszolgálat helyett pártszolgálat. Egyetértesz?
Ez nem egy túl bonyolult kérdés. Bár Cserháti Ágnes azt mondta, hogy aki ezzel vádolja a Magyar Televíziót, a bíróság előtt fog felelni, amitől én különösebben nem félek, mert azt gondolom, hogy nekik van felelni valójuk és nem nekem, de fogalmazzunk úgy, hogy ne legyen belőle vádaskodás. Bárki elolvassa az elbocsátottak nyilvánosságra került névsorát, nehéz lenne más következtetésre jutnia. Ez a névsor igen beszédes.
Te is ennek köszönheted, hogy elvesztetted az állásod?
Hogyha akartak – bár nem kérdeztek meg és rajtam kívül álló okokból – a nevem alapján erősen oda tudtak kötni az előző kormányhoz. Nem magam miatt, hanem más miatt, akinek ugyanez volt a vezetékneve. De engem soha nem kérdeztek meg, hogy én ugyanazt gondolom-e, mint ő vagy ugyanúgy érzek-e. Azt gondolom, hogy ez egy igen erős indok volt. Nem látok semmi más okot arra, hogy így történt.
Beszéltél mostanában volt kollégákkal? Milyen a hangulat a köztévé épületében?
Nem érzik jól magukat. Ez az egyetemes és határozott álláspont, hogy nagyon rosszul érzik magukat. Nyilván vannak olyan emberek is, akik jól elvannak, de akikkel én beszéltem, gyakorlatilag azt mondják, hogy meg kell élni valamiből, el kell végezni a munkát, most ez van, és remélik, hogy egyszer majd lesz jobb is.
Sikerült június óta elhelyezkedned?
Nem, nem dolgozom. Családi segítséggel nevelem a kislányomat, de ez is nyilván véges.
Ha visszagondolsz az elmúlt öt évre, jó szívvel teszed?
Imádtam a munkámat, az életem nagy szerelme volt. A kislányom után a legfontosabb. Egyszer azt mondtam az egyik főnökömnek, hogy nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért soha nem kellett egyszer sem úgy felkelnem reggel, hogy: jaj, dolgozni kell menni. Nekem a stúdió az élet. Boldog ember voltam, úgy éreztem, ott vagyok otthon. Annál csodálatosabb dolog, hogy az ember televíziós szerkesztő, riporter lehet, nincs. Naponta teremtesz valamit, a kezed nyomán létrejön valami, és igen, ennek vannak nehézségei, de ezek mind kihívások voltak. Minden nap boldogan mentem dolgozni. Ezért fáj, nagyon.
