„Túl sok a rendőr, túl sok a strici”

1981-ben volt az URH búcsúkoncertje, ezután még 1985-ben és 1990-ben alkalomszerűen fellépett az együttes, aztán semmi. Te ma New Yorkban élsz, a basszusgitáros Ausztráliában, a többiek itthon. Hogy jött össze most a nagy visszatérés?

Augusztusban jelenik meg az Agitátor című könyvem. Ennek kapcsán előre lehetett tudni, hogy hat hónapot itt fogok tölteni. Fölmerült Müller Péterben és Kiss Laciban, hogy legyen URH-koncert. Amikor megjöttem, Müller Péter megkeresett ez ügyben és végül úgy döntöttünk, hogy fussunk neki. 18 éve, azon a bizonyos 1990-es koncerten játszottunk együtt utoljára. Ezt most összehozni nekünk is nagyon új lesz.

Menyhárt Jenő

Két koncertet adtok, egyet a Volt, egyet a Sziget Fesztiválon. Ez utóbbin a Sex Pistols előtt. Az URH gyökeresen megváltoztatta a magyar zene egy részét, ugyanúgy, mint a Sex Pistols az angolszász zenéét. Ráadásul egy újságíró azt írta 1981-ben az URH-ról, hogy ez a legjobb punkzenekar a régióban. Lehet valamilyen párhuzamot vonni a két zenekar között?

Amit mi elkezdtünk, az egy új szellem, új tartalom, és új forma volt a magyar zenei palettán. Egy kicsit másképp, mint mondjuk Angliában a punk, de valóban újszerűnek hatottunk Magyarországon. E mellett rám például a Sex Pistols és több punkegyüttes nagy hatást tett. Egyrészt megmutatták, hogy különösebb zenei tudás nélkül is lehet csinálni a rock’n’rollt. Másrészt megmutatták azt is, hogy ha valamiben hisz az ember, és azt végiggondolva hévvel színpadra viszi, akkor átmegy az üzenet, a lendület, és lesznek emberek, akiknek ez fontos lesz. Plusz magát a formát és a tartalmat tekintve is komoly üzenetek voltak a punkszámokban, amik befolyásolták, amit mi csináltunk. Szóval vonható párhuzam, igen.

Mi lehetett az URH titka? Néhány hónapig létezett csak, adott néhány koncertet, nem jelenhetett meg lemeze vagy kazettája, nem játszották a médiumok…

Az URH a semmiből jött, senki nem számított rá. Nagyon más volt, mint az addigi rock- és popzenekarok. A hetvenes évek végén nagyon zárt volt a magyar zenei világ a stílusokat és a közreműködőket tekintve is. Mi pedig, pimaszul, teljesen kívülről jöttünk. Egyikőnk sem zenélt, inkább a művészetek környékéről érkeztünk. Müller Péter akkor volt végzős filmrendező a főiskolán, én magam is a művészetek világa felé sodródtam. Egyszer csak megjelentünk. Egyébként mi sem úgy éltük meg, hogy „na, most csináljunk egy zenekart!”. Mi csak zenélni akartunk, nem is látszott annak realitása, hogy zenekar lehetünk egyáltalán. Akkor például még mindenféle ORI-engedélyekhez volt kötve, hogy egyáltalán fel tudjon lépni egy zenekar.

Péternek voltak szövegei, zenéltünk. Aztán villámgyorsan felgyorsultak az események. A Kulich Gyula téri pszichiátriai klinikán próbáltunk, ahol 1980 szeptemberében pszichiátriai napokat rendeztek, és ott játszottunk. Ekkor még nem is volt a nevünk URH, nem is voltunk zenekar. (A plakáton is csak a műsor címe volt olvasható: Orgazmus Kék Fényben, valamint, hogy “Ha valóban a jövőből jöttél, tégy brutálissá, de szelíden, hogy ne fájjon” – a szerk.) Egyszer csak odajött egy ember hozzánk, hogy játsszunk két hét múlva a Kassák Klubban. És játszottunk. Majd hirtelen azt vettük észre, hogy zenekar vagyunk. Elkezdtek nagy számban jönni az emberek a koncertjeinkre. Kiderült, hogy vannak olyan emberek, akik egy ilyet nagyon szeretnének hallani, és hirtelen a figyelem középpontjába kerültünk bizonyos körökben.

Felvételt természetesen az akkori politikai környezetben nem készíthettetek, de a kevés számú koncert ellenére kazettán az egész országban ismert zenekarrá váltatok…

Akkoriban még csak kazettákon terjedhetett az ilyesfajta zene. A politikai rendszer úgy próbált minket marginalizálni, hogy se a tévében, se a rádióban nem játszották a dalainkat, az újságok nem írtak rólunk. Úgy csináltak, mintha nem lenne URH, egyszerűen nem beszéltek róla. Megpróbáltak beszorítani minket egy nagyon szűk világba, hogy csak ott tudjunk működni. Ez annyiban sikerült is, hogy az URH mindig is egy pesti zenekar volt, összesen egy koncertünk volt vidéken. De azért valahogy híre ment a dolognak, valóban. A New Musical Expresszben pedig valóban megjelent egy cikk 1981 januárjában – a cikk írója kelet-európai körúton volt –, amiben az URH-t a térség legjobb zenekarának nevezte. Ettől még inkább elterjedt a hírünk.

Hogy engedték meg, hogy egyáltalán fellépjetek? A Nagy Testvérről, a cenzorokról, a besúgókról és provokátorokról énekeltetek, arról, hogy túl soka rendőr, túl sok a strici, a Kék fényben az akkori kor egyik jellegzetes figuráját, Szabó Lászlót meg is neveztétek…

Nem látok bele, hogy miért engedték. Akkoriban a nyugat felé azt akarták mutatni, hogy „nálunk ezt is lehet” – gondolom így utólag. Akkor már nem akartak hősöket csinálni, nem akartak embereket a meggyőződésükért börtönbe csukni, hanem mindent megpróbáltak marginalizálni, bezárni a saját kis világába. Mi például a Fiatal Művészek Klubjába voltunk szorítva. Ott folyt egyfajta pezsgés, de onnan nem nagyon vezetett út sehova. Ugyanígy a Balázs Béla stúdióban is készültek filmek, de nem nagyon vezetett onnan ki út. Ezt a stratégiát alkalmazták az URH-val és a később hirtelen feltűnt többi hasonló zenekarral is. A zene egy kicsit populárisabb műfaj, mint a film, meg a képzőművészet, ezért hirtelen az egyetemi világban futótűzként elterjedt a hírünk. Sok egyetemista járni kezdett a koncertekre, az egyetemi klubok megnyitották a kapuikat előttünk, meg a többi zenekar előtt. Akkor szerintem egy kicsit nagyobb lett ennek a „zenei mozgalomnak” a népszerűsége, mint szerették volna, de már nem volt mit tenni.

Nem volt semmi durva összetűzésetek a hatalommal?

Volt a jogi egyetemen egy koncertünk, amit leállítottak, és mentek körbe feketelistás levelek. Tény, hogy a koncertszervezők részéről bátorság kellett ahhoz, hogy minket felléptessenek. Rendszeresen játszottunk a Kassák Klubban, annak az igazgatóját például többször behívatták emiatt, és nekünk is voltak apróbb rendőrségi attrocitásaink, de nem durvult el soha a helyzet. Inkább csak nyomást próbáltak gyakorolni ránk, eljárásokat nem indítottak ellenünk.

Az URH 1980-ban

Néhány évvel ezelőtt volt egy pár Európa Kiadó koncert, amik egyáltalán nem tűntek nosztalgiabuliknak, de az URH sokkal régebbi történet. Nem féltek attól, hogy itt csak erről lesz szó? Mennyire fognak ma is élni a számok?

Az URH-val még nagyobb távolságot kell áthidalni az időben, mint az Európa Kiadóval. Az URH és az Európa Kiadó – noha egy csomó minden összeköti őket – két teljesen más szellemiségű együttes. Az URH zenéjét nehezebb megszólaltatni ma úgy, hogy ne érződjön rajta az eltelt negyedszázad. Ezzel együtt viszont szerintem – ha nem is direkt módon a mai életünkre vonatkoztathatóan, de – van egy csomó 2008-ban is érvényes dolog benne.

A számokat ugyanúgy adjátok elő, mint annak idején, vagy átdolgozzátok őket?

Ugyanúgy már nehéz lenne eljátszani a számokat. Az ember már eleve másként nyúl ma a hangszeréhez… Ugyanakkor abba nem mennék bele, hogy nagyon modernizáljuk a dalokat. Hozzáteszem: annak idején meg sem tudtunk szólalni rendesen. Inkább a lelkesedés vitte a zenét, mint effektíve a hangszeres játékunk. Most ez utóbbiba sokkal többet tudunk beleadni, tehát eleve lesz egy sokkal zeneibb megszólalása az együttesnek, de végül is ugyanazokról a számokról van szó. Hogy őszinte legyek, engem is nagyon is érdekel, mi sül ki az egészből, mert ezek a számok gyakorlatilag még sose szólaltak meg rendesen. És akkora színpadokon sem játszottunk soha, mint most Sopronban és a Szigeten fogunk.

Ma New Yorkban élsz, és hivatásos környezetvédő vagy, a Greenpeace aktivistája. Ez szerves folytatása a zenében leírt gondolatoknak, anarchista megmozdulásoknak?

Az én szememben nem volt ezekben semmi anarchizmus. Az a művészet vagy rock, amit csináltunk, inkább egyfajta fellépés volt a stástus quoval szemben. Olyan irányba próbáltuk lendíteni a dolgokat, ami szerintünk jobb irány, mint amit tapasztaltunk magunk körül. Ilyen szempontból a környezetvédelem, – amivel ma foglalkozom, és amely központi helyet foglal el jelenleg az életemben –, hasonló indíttatásból ered. Tudjuk, hogy komoly problémák vannak e téren, megpróbáljuk ezekre felhívni az emberek figyelmét, esetleg ráirányítjuk a figyelmet arra, hogy másként is lehetne élniük. Ilyen szempontból egyfajta aktivizmus mind a kettő. A könyvem is e körül forog, és mostani itt tartózkodásom alatt is bedolgozom a budapesti Greenpeace-nek.

Miért épp New Yorkot választottad lakóhelyedül?

Ott élek már 14 éve, magánéleti okokból kerültem oda. Ma pedig New York a bázisom, ott élek alapvetően, időszakonként jövök-megyek a világban, de mindig oda térek vissza. Most a könyvem miatt jöttem haza, no meg itt vannak a koncertek, de fél év múlva újra visszamegyek.