Százharmincháromezer, ötévesnél fiatalabb gyermek halt meg Szomáliában a 2011-es éhínség idején – derült ki a témáról készített első részletes tanulmányból, amelyet csütörtökön tettek közzé.
A kelet-afrikai ország déli és középső részében, amelyet az éhínség sújtott, összesen 6,5 millió ember él. A tanulmányt bemutatva az egyik szakértő, Chris Hillbruner összehasonlításképpen elmondta, hogy ugyanebben az időben a világ fejlettebb országaiban, amelyek teljes lakossága 990 millió, összesen 65 ezer hasonló korú kisgyermek halt meg.
Egyes szomáliai térségekben a halálozási ráta az említett korcsoportban a 20 százalékot is elérte az éhínség idején.
Az éhínség a tanulmány szerint összesen mintegy 260 ezer halálos áldozatot követelt, ez csaknem háromszor annyi, mint amennyit korábban a hatóságok becsültek.
Az elemzésből az is kiderül, hogy a nemzetközi közösség későn reagált a történésekre, és az áldozatok nagy számáért komoly felelősség terheli az as-Sabaab iszlamista szervezetet, amely nem tette lehetővé, hogy a nemzetközi segélyek eljussanak az éhezőkhöz. Hillbruner szerint Nyugaton sokáig normálisnak tartottak egy olyan alultápláltsági és alacsony ellátási szintű helyzetet, amely a világ bármely más részében elfogadhatatlan lett volna.
Phillippe Lazzarini, az ENSZ Szomáliáért felelős vezető koordinátora felhívta a figyelmet arra: a jelentés megerősítette, hogy a segélyszervezeteknek már az előtt többet kellett volna tenniük, hogy az éhínséget hivatalosan deklarálták, hiszen addigra már 120 ezren meghaltak miatta. A tanulmány szerint 2011 márciusában 13 ezren, májusban és júniusban már 30-30 ezren haltak éhen Szomáliában, miközben az ENSZ csak júliusban adott ki az éhínséget deklaráló hivatalos nyilatkozatot. A mostani jelentést is készíttető két szervezet ráadásul már 2010-ben előre jelezte a várható éhínséget az elmaradt esőzések alapján.
Egy másik szakértő, Ken Menkaus elmondta: az as-Sabaab tevékenysége mellett a segélyezés akadozásában szerepet játszott az is, hogy a központi kormány korrupt volt, illetve hogy az országban a külföldi aktivisták számára általában is veszélyes volt az utazás.
Az éhínség közvetlen áldozataihoz a szerzők szerint hozzá kell számolni azokat az elhunytakat is, akik az úgynevezett halálutakon vesztették életüket, miközben megpróbáltak eljutni a Kenyában, Etiópiában vagy Mogadishuban létesített menekülttáborokba, amelyek akár több ezer kilométeres távolságra feküdtek lakóhelyüktől.
