A történet egyik kulcsa a modern futball tulajdonosi szerkezetében rejlik. Egészen másképp viselkedik egy megtérülést kereső befektető, egy klasszikus mecénás és egy olyan állami hátterű tulajdonos, amely nem közvetlen pénzügyi profitot vár a futballklubtól, hanem imázst, diplomáciai kapcsolatokat és politikai befolyást. A Manchester City-t tulajdonló Egyesült Arab Emírségek, a Newcastle mögött álló szaúdi állami befektetési alap vagy a Paris Saint-Germaint új szintre emelő katari háttere ezért egészen más kihívást jelent a szabályozóknak, mint egy hagyományos üzleti befektető.
A City kapcsán bemutatott számok érzékeltetik a léptéket is: a vizsgált időszakban 830 millió fontnyi, tulajdonosi körhöz köthető bevételt állítunk szembe 119 millió fontnyi valódi szponzori pénzzel. Ez tankönyvi példája lehet annak, amit Kornai János nyomán puha költségvetési korlátnak nevezünk: ha egy szereplő tudja, hogy veszteség esetén valaki úgyis kisegíti, másképp hozza meg gazdasági döntéseit.
Csakhogy a szabályozásnak is van egy sajátos ellentmondása.
Ráadásul a Manchester City-ügy olyan sokáig húzódott, hogy mára új probléma keletkezett. Az adásban bemutatott összevetés szerint a City esetében 99 hónap telt el a vizsgálat és a döntés között, míg az Evertonnál 17, a Nottingham Forestnél kilenc hónap alatt született pontlevonásos döntés.
Eközben a City Bajnokok Ligáját nyert, tovább növelte gazdasági értékét, és éveken át dominálta az angol futballt. Innen már adódik a „too big to fail” kérdése: túl nagyra nőtt-e a klub ahhoz, hogy a Premier League valóban visszasorolja vagy visszamenőleg címeket vegyen el tőle?
És ha igen, mit érnek vajon a szabályok? Ki és miért fogja betartani őket eztán?
Erről szól az Ziccer új epizódja, amiben Lionel Messi válogatottbeli búcsújáról, Vinícius Júnior újabb piros lapos jelenetéről és a Liverpool–Manchester City rangadóról is beszélgettünk.
