Szórakozás

Két vadász vitájával kezdődött a világ egyik legnépszerűbb könyvsorozatának története

Fiona Hanson / PA Images / Getty Images
A Guinness Rekordok Könyve egyik első főszerkesztője, Norris McWhirter a könyvsorozat 100 milimodik példányával 2004-ben.
Fiona Hanson / PA Images / Getty Images
A Guinness Rekordok Könyve egyik első főszerkesztője, Norris McWhirter a könyvsorozat 100 milimodik példányával 2004-ben.
Lassan 70 éve már, hogy világhódító útjára indult az emberi lét határait feszegető kalandorok, illetve a furcsa és egyben embert próbáló rekordok rajongóinak kedvenc olvasmánya, a Guinness Rekordok Könyve. Talán nem mindenki tud arról, hogy a világrekordok felett őrködő könyvet és az azt kiadó szervezetet eredetileg a híres ír sörgyár, a Guinness adta ki szigorúan promóciós céllal. Mint ahogy az a tény sem közismert, hogy ha jól sikerült volna az italgyártó akkori vezetőjének, Sir Hugh Beavernek az egyik írországi vadászata, akkor talán ma senki sem tartana nyilván, hogy kinek van a leghosszabb körme a világon, vagy ki tud a legtöbb Rubik-kockát kirakni monociklizés közben.

A különböző médiumok rendszeresen beszámolnak a legkülönfélébb furcsa világrekordokról, legyen szó arról az amerikai nőről, akit a világ legnagyobb szájnyílással rendelkező emberének tartanak, vagy az indiai férfiről, aki még a fogait is kihúzatta azért, hogy ő lehessen az ember, aki a legtöbb szívószálat képes a szájába dugni egyszerre. Vagy arról a memphisi kiskamaszról, aki azzal lett világrekorder, hogy 12 éves korában otthoni körülmények között képes volt magfúziót létrehozni.

Köztudomású, hogy a különös rekordok elbírálása a Guinness Rekordok Könyvét kiadó szervezet fennhatósága alá tartozik; azt azonban már jóval kevesebben tudják, hogy miért és hogyan is alakult meg a rekordok nyilvántartásáért felelős kiadó. Pedig legalább annyira érdekes, mint a világ leghosszabb körmeivel rendelkező emberének, Diana Armstrongnak a története, aki azután kezdte el növeszteni az azóta már több mint 130 centiméter hosszú körmeit, hogy elvesztette 16 éves kamaszlányát, aki a halála előtt segített neki a körömvágásban.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Guinness World Records (@guinnessworldrecords) által megosztott bejegyzés

A villámgyors aranylilék és egy befuccsolt vadászat

Az egész egy írországi vadászaton kezdődött 1951 novemberében, amikor az ír sörgyártó, a Guinness akkori ügyvezető igazgatója, Sir Hugh Beaver – aki saját bevallása szerint kiváló vadász volt – nem tudott elejteni egy madarat sem. Sir Beaver a kudarc után azzal mentegetőzött, hogy biztos azért nem járt sikerrel, mert aranyliléket vett célba, és az aranylilék a leggyorsabban repülő európai madarak. De vadásztársai kétségbe vonták állítása igazságtartalmát.

A vadászok hiába próbáltak utánanézni ennek a felettébb érdekes, ám kifejezetten haszontalan információnak, sajnos a vendéglátójuknál és az út után hazaérve az otthonaikban sem találtak egyetlen olyan könyvet sem, amiből megfelelően tájékozódhattak volna.

Az aranylilék egyébként körülbelül 100 kilométer per órás sebességgel tudnak repülni, míg a Guinness Rekordok Könyve szerint a leggyorsabb sport céljából vadászott madárfaj az Európában is őshonos örvös bukó, ami akár 130 kilométer per órás sebességgel is tud repülni – szóval Sir Beavernek nem volt igaza.

De a sörgyárost nem hagyta nyugodni a kérdés, és pár évre rá megálmodta a rekordgyűjtemény legelső változatát.

Nigel Harris / Getty Images Egy V alakban repülő aranylileraj.

A gondolat, hogy számos hasonló baráti vita történhet nap mint nap Nagy-Britannia és Írország több tízezer kocsmájában, végül 1954-re ért meg a sörgyáros fejében. Azonban először nem látta, hogy mekkora érdeklődés fogja övezni a hiánypótló rekordgyűjteményét.

A könyv legelső változatát ugyanis még nem árusították, hanem csak promóciós ajándékként küldték ki a két ország italméréseibe, hogy a vendégek fejtágítása révén tovább öregbítsék az 1725-ben alapított sörfőzde hírnevét. A kocsmák közönségének pedig olyannyira bejött a kiadvány, hogy sok helyről haza is vitték a legelső kiadás darabjait.

A sikerén felbuzdulva a következő évben árusítani is elkezdték a könyv frissített változatát, ami a megjelenése után nem sokkal a karácsonyi időszak egyik bestsellerévé vált; a sikerkönyvet a következő évben már az Egyesült Államok könyvesboltjaiban is meg lehetett venni. Manapság több mint 100 országban be lehet szerezni a 40 különböző nyelvre lefordított rekordgyűjteményt, ami az internet térhódításáig a haszontalan információk elsődleges tárházának számított.

Edward Miller / Keystone / Hulton Archive / Getty Images Sir Hugh Beaver (1890 – 1967), a Guinness Rekordok Könyve ötletgazdája 1950-ben.

Egy tényekért megszállottan rajongó ikerpár

A hiánypótló ötlet azonban nem lett volna önmagában elég, a könyvsorozat sikeréhez Sir Beavernek olyan szakemberekre is szüksége volt, akik képesek összegyűjteni a szükséges adatokat, és megszerkeszteni a kiadványt. De a sörgyárosnak ebben is nagy szerencséje volt.

1954-ban hatalmas szenzáció volt, amikor a helsinki olimpia egyik brit csillaga, az 1500 méteres távon negyedik helyet szerző Roger Bannister elhatározta, hogy rekordot dönt, és ő lesz az első ember, aki 4 perc alatt fogja lefutni az egymérföldes távot, ami 1600 méternek felel meg. És az ebből a célból megrendezett oxfordi futamon egy májusi napon el is érte a célját.

Az esemény után az egész ország rekordlázban égett, amiről Sir Beavernek eszébe jutott a pár évvel ezelőtti vadászvitája után megálmodott ötlete. A rekorddöntő Bannister egyik versenytársa, a Nagy-Britanniát az előző olimpián szintén képviselő Christopher Chataway pedig történetesen a Guinnessnek dolgozott ekkoriban.

Sir Beaver meg is kérdezte tőle, hogy nem tud-e ajánlani valakit, akit megbízhat a rekordok összegyűjtésével. Chataway a bemutatóversenyt felügyelő, a pálya mellett a stoppert is a kezében tartó sportújságírót, az ikertestvérével egy kis tényellenőrző ügynökséget is vezető Norris McWhirtert javasolta a feladatra.

A hatalmas lexikális tudással rendelkező McWhirter-ikrek, Norris és Ross állítólag azzal győzték meg a sörgyárost az alkalmasságukról, hogy a kérdésre, melyik nyelvben van a legtöbb szabálytalan ige, rögtön rávágták a helyes választ, hogy a törökben, és a gyümölcsöző együttműködés szinte azonnal beindult.

Az ikrek 1954 őszén heti 90 órában dolgoztak több hónapon keresztül – például a világ minden tájáról mindenféle szakemberekkel leveleztek –, majd 1954 novemberére meg is született a könyv legelső változata, The Guinness Book of (Superlatives and now) Records címmel.

A promóciós kiadvány sikerén felbuzdulva a Guinness nem sokkal később az ikrek vezetésével megalapította a könyv szerkesztőségét Londonban, majd 1955 májusában meg is jelent a rekordgyűjtemény első, kereskedelmi forgalomba szánt változata. Ami csupán 198 oldal volt, és jóval kisebb lapokból állt, mint a későbbi kiadások.

A McWhirter-ikrek azután szinte az egész életüket a rekordok könyvének szentelték. Ami nemcsak azt jelentette, hogy a rekordkísérletek személyes felügyelete végett rengeteget utaztak, hanem azt is, hogy a televízióban is a rekordgyűjtés arcaivá váltak.

A BBC Record Breakers című gyerekműsorában például állandó vendégek voltak egy olyan szegmens részeként, ahol a műsorban szereplő fiatalok különböző tényekről és rekordokról kérdezgették őket, Norris és Ross pedig a lexikális tudásukat csillogtatva rendszerint villámgyorsan válaszoltak is ezekre a kérdésekre.

Az ikerpár egészen 1975-ig, egyikük tragikus haláláig folytatta a rekordok közös hajhászását. Ross McWhirtert ugyanis ebben az évben egy novemberi napon brutálisan kivégezték az otthonában Ír Köztársasági Hadsereg, azaz az IRA terroristái válaszul arra, hogy Ross váltságdíjat ajánlott fel annak, aki segít kézre keríteni a paramilitáris szervezet egyik robbantásának az elkövetőit.

Trevor James / Robert Dallen / Fairfax Media / Getty Images Norris (1925-2004) és Ross McWhirter (1925-1975) a Guinness Rekordok Könyve ausztráliai irodájában Sydneyben 1974-ben.

Az ikertestvérét elvesztő Norris McWhirter azonban még egészen 1986-ig a Guinness Rekordok Könyve főszerkesztője maradt, és még a nyugdíjazása után – egészen a 2004-ben bekövetkezett haláláig – segített a könyv új kiadásainak elkészítésében.

Az elmúlt hetven évben a világ, a rekordgyűjtemény és az azt megjelentető kiadó is számos változáson ment át. Az internet megjelenése miatt például visszaestek az eladások, ezért a kiadó már a nagyvállalatok számára biztosított PR-tevékenységben is utazik. Olyannyira, hogy a Guardian könyvsorozat kiadását körüljáró cikkében azt írják: manapság a médiát bejáró rekordkísérletekre vágyó cégeknek nyújtott szolgáltatásból legalább akkora bevétele van a kiadónak, mint a könyveladásokból: míg a világrekordra vágyó hétköznapi hősöknek továbbra is csak akkor kell kifizetniük egy jelképes regisztrációs díjat, ha egy új kategória rekorderei szeretnének lenni, a nagyvállalatoknak, amiknek akár saját, kellően szenzációhajhász kategóriákat is szívesen kitalál a szerkesztőbizottság, adott esetben több tízezer fontot kell fizetniük egy-egy rekordkísérletért.

Norris McWhirter visszavonulása után a sörgyár megvált a könyvsorozattól, amit így a 2000-es évek elején már az akkoriban a Thomas, a gőzmozdony jogait birtokló Gullane Entertainment adott; majd az évtized végén a Guinness Rekordok Könyve egy kanadai konglomerátum, a Jim Pattison Group tulajdonába került.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik