Tragikomédiát ilyen magas szinten játszani kivételes pillanata a magyar színjátszásnak
– írta a Magyar Nemzet az Egy szerelem három éjszakája című film premierje (1967. szeptember 21.) után. E mondatban benne volt a lényeg; ha másért nem, a rendkívüli alakításokért megérte mozira átdolgozni Hubay Miklós, Ránki György és Vas István művét. Az eredetileg színdarabnak íródott, az 1960-ban Brecht Koldusoperájával nyitó, majd 1964-ben be is záró Petőfi Színház 1961 januárjában tűzte műsorára Szinetár Miklós rendezésében, akit egy irodalmi újság még „Györgynek” keresztelt el abban az időben.
Utóbb külföldön „a magyar Koldusoperának” nevezték a darabot, amelyet 1966-ban az Egyetemi Színpad és a Madách Színház is felújított. A Petőfiben Agárdi Gábor, Bodrogi Gyula, Horváth Tivadar, Margittay Ági és Sennyei Vera játszotta a főbb szerepeket, az Universitas Együttesben a dalszövegíró Adamis Anna alakította Júliát, és feltűnt mellette Jordán Tamás, Székhelyi József, míg a Madáchban Gábor Miklós, Greguss Zoltán, Márkus László, Psota Irén, Vass Éva lépett színre az első magyar „musical tragedyben”.
Az Egyetemi Színpad Angliában és Franciaországban is bemutatta a zenés és abszurd szomorújátékot, amelynek frivolitásával, groteszk színeivel és parodisztikus légkörével a Madách művészei révén Itáliában is megismerkedhettek. A hatás máig tart: a Pesti Színházban a múlt évben vitték színre a darabot Gáspár szerepében Rudolf Péterrel, Menyhértében Hegedűs D. Gézával, Boldizsáréban Lukács Sándorral.
Hajdanán a vásznon Darvas Iván, Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre tündökölt a háborúból visszatérő „háromkirályokként”. Mindannyian pályafutásuk remekeinek egyikét formálták meg, pedig azokban a karrierekben volt mestermű bőven. A Film, Színház, Muzsika joggal emelte ki: „Fölényes és fényes alakítás a három nagy színészé, Darvasé, Latinovitsé, Sinkovitsé.”
Szép film született című kritikájában az Esti Hírlap így tisztelgett a trió előtt:
A szinte állattá alázkodó, s a szenvedéseibe végül teljesen belehülyülő három katonán mindvégig érezzük, ezek valaha emberek lehettek. Figurájukban éppen az a hátborzongató, hogy e lelki nyomorékok legsivárabb pillanataiban is fel-felvillan ez a volt emberség. Különösen utolsó nagy jelenésük megrendítő és szívet szorító művészi bravúr.
Noha a film forgatókönyvét is Hubay írta, a színdarabot nem lehetett számon kérni a mozin. Új alkotás született, amely azért visszakacsintott az 1961-es Petőfi-premierre, mert két dal az ősbemutató Melittájának, az 1962-ben, negyvenhét éves korában mellrákban elhunyt Sennyei Vera hangján szólalt meg egy gramofonon. Az egyik színpadi örökzöld lett: „Isten veled, Budapest, te édes, / Isten veled, fényes éjszaka, / itt ezentúl mindig csak sötét lesz…”
A muzsikáról a Kritika című lap 1976-ban, amikor a Madách Kamarában ment a darab, így emlékezett meg: „A Kurt Weill nyomába lépő, néha Weillt szinte közvetlenül idéző songtechnika és dallamvilág, amely ennek a darabnak a zenéjét jellemzi, a bemutató idején forradalmian merész és új volt.” A komponista Ránki 1967-ben azt mondta: „A színdarab zenéje az adott drámai szituációkat és az azokhoz írt verseket, dalszövegeket szolgálta. A film zenéje ennél önállóbb szerephez jutott.”
A szövegek lebilincselően bizarrak és hátborzongatók. Például:
Az etikett, az etikett, / mire tanít az etikett? / Hát arra, ha bármi adódik, / a halat késsel sose edd! / De arról megfeledkezett, / az etikett, az etikett, / hogy mi illendőbb az emberöléshez: / ágyú, gáz vagy bajonett.
Vagy:
Hiába itt a tiszta szó, / akármi szépet sütsz ki, / csak a szúrni, vágni, ütni / marad ultima ratio.
Az pedig a kor elképesztő művészi bőségét jeleníti meg, hogy az „És telente, és nyaranta, / nincs ital jobb, mint a Planta” rögtönzött reklám felhangzása közben feltűnik Mensáros László, Sztankay István, Tahi Tóth László, Tordy Géza, valamint Szörényi Levente. A filmben játszik még – és hogyan! – Béres Ilona, Kállai Ferenc, Major Tamás, Maklári Zoltán, s persze nem mehetünk el a két főhős, Tóth Benedek (Bálint) és Venczel Vera (Júlia) mellett.
Róluk a Filmvilág azt írta: „Tóth Benedek és Venczel Vera külsejében és karakterében csakugyan kifejeződik mindaz az elveszett tisztaság és emberi szépség, amelyre a tömegesen irtó szörnykor rátelepedett. A fiú egyszerű, pózmentes, a lány emberi és őszinte. Arcának puszta látása bizalmat ébreszt az ember és az élet iránt. Belső és kiütköző szépsége tehetséget, értelmet, igazságot sugároz.”
A Magyar Ifjúság joggal állapította meg:
A színészi játék a film erőssége.
Másutt azt lehetett olvasni: „Különösen megragadó a filmben a hangulatok varázsa, amely Révész György rendezőn kívül Somló Tamás operatőr érdeme is. A szerelem óráinak meghittsége, a szentendrei táj pasztell színei sajátos kontrasztot alkotnak a háromkirályok, a háború poklából visszatértek groteszk jelentéseinek megrendítő zaklatottságaival. Az Apollinaire-verssel búcsúzó szerelmesek premier planja, az idős festő barát házában játszódó jelenet vagy az utolsó találkozás a rendőrségen: megannyi rendezői remeklés. Ezekből a szinte külön kis etűdöket alkotómozaikokból épül fel a film, amely ezáltal széttöredezettnek is hat.”
A francia költő úgy került ide, hogy a cselekményt Radnóti Miklós sorsa, illetve a naplójában talált Guillaume Apollinaire-ötsoros ihlette. A Búcsút Vas István fordította (miként az eredetiben áll, írásjelek nélkül):
Letéptem ezt a hangaszálat / Már tudhatod az ősz halott / E földön többé sohse látlak / Ó idő szaga hangaszálak / És várlak téged tudhatod.
Tényleg minden volt ebben a filmben: dráma, zene, költészet, akasztófahumor – mert „ki nem viccelt, az megkrepált” –, de legfőképpen három zseniális alakítás: Darvasé, Latinovitsé, Sinkovitsé. Kétségkívül három király jelent meg előttünk.
