Idén 16 éve, hogy kezdetét vette az orvgyilkosok titkos testvériségére és a velük szemben álló templomosokra fókuszáló, ma már egy tucat rész felett járó Assassin’s Creed-széria, aminek az első felvonása ugyan gyönyörű volt, de a játékmenetében igencsak monotonra sikeredett. Az eladások ennek ellenére indokolták a folytatások elkészültét, és az Assassin’s Creed II, illetve az Assassin’s Creed Brotherhood olyan remekművek lettek, amikre mind a mai napig szép emlékekkel gondolunk vissza.
A széria a csúcsot a kalózos Black Flaggel érte el, majd némi hullámvölgyet (Unity, Syndicate) követően a sorozatot utolérte a Ubisoft-átok, aminek egyszerre voltak pozitív és negatív hatásai. A Ubisoft-átok, hogy a kiadó az összes játékát ugyanazon, a Far Cry 3-mal bevált receptre kezdte felépíteni: irgalmatlanul nagy bejárható világ, millió mellékküldetés, szerepjáték-elemek, összetett fejlődési fa és akár 100 órára rúgó játékidő. Ennek hála először eljutottunk Egyiptomba (Origins), majd az ókori Hellászba (Odyssey), 2020-ban pedig az éppen aktuális trendeknek megfelelően a vikingek története és mitológiája lett összeboronálva az AC-univerzummal.
Bár ezek a játékok nem voltak rosszak, rengeteg rajongó joggal tette szóvá, hogy a sorozat legutóbbi három részének már nem sok köze volt az eredeti, lopakodós, lehetőleg észrevétlenül tevékenykedő orvgyilkosos témához. Ne feledjük, a Valhallában olykor vízmenti településeket kellett kifosztani, és a grindelés (mikor rengeteg energiát ölünk a karakter fejlesztésébe) hatására sokszor mindez úgy nézett ki, hogy egyedül, sérülés nélkül daráltuk le egy falu teljes védelmét. Ami sokak számára teljesen idegen volt attól, mikor még az árnyékból csaptunk le Altaïrrel vagy Ezióval.
Szerencsére a Ubisoft az évek során meghallotta ezen hangokat, és igyekeztek a szájukat – érthető módon – húzó játékosok kedvére tenni. Fogták az eredetileg a Valhalla DLC-jének (extra pénzért letölthető tartalom) tervezett sztoriötletet, ami az egyik mellékszereplő, Basim Ibn Ishaq „eredetére” koncentrál, és teljes értékű játékot építettek belőle – ez lett az Assassin’s Creed: Mirage. Visszavettek a méretekből, a feladatok számából, a szerepjátékos elemekből, a sztori teljesítése nem igényel 60 órát, a fókusz pedig ismét a lopakodásra került. Örülünk Vincent? Hát, nem egészen…
Lejárt lemez
Mielőtt rátérnék a játék ecsetelésére, tartozom egy vallomással: a Mirage-nak a Marvel’s Spider-Man 2 befejezése után álltam neki, és az erős kontraszt nem segített az új Assassin’s Creed pozitív megítélésében. Bár tény, hogy az utóbbi program „csak” 50 euróba kerül, az Insomniac Games alkotása pedig 70, de mindkét játék a nyitott világú akciójátékok műfajába tartozik, így lehetetlen volt nem összehasonlítani őket. A Mirage pedig sokszor olyan pontokon vérzik el a Pókemberek kalandjához képest, ami nem magyarázható azzal, hogy ez csak egy DLC-ből kinőtt spin-off epizód.
Vegyük rögtön a játék elejét, ami arra hivatott, hogy megtanítsa nekünk az alapokat, és berántson a ránk váró univerzumba. A Spider-Man 2 esetében ez egy in medias res bekövetkező, elképesztően látványos bossharc, amiben ízelítőt kapunk mindkét hősből, nem mellesleg elsajátítjuk az alapokat. Az egész nagyjából 20 perc, elképesztő adrenalinlöket fantasztikus hangulattal, az akció ráadásul beindítja a sztorit is.
Ezzel szemben a Mirage dob nekünk egy – a sorozaton belül is lerágott – csontot: a mit sem sejtő Basim belekeveredik az egymással szemben álló orvgyilkosok és az ősök rendje (ők a későbbi templomosok) konfliktusába, ami rövid úton oda vezet, hogy ő maga is beáll a szegények pártján álló, rejtett pengével dolgozó „jófiúk” közé. Mindezt nagyjából másfél órára húzva tálalja a játék, a lehető legsablonosabb feladatok és fájóan ötlettelen „tréningmissziók” kíséretében – amin számomra nem sokat javított az sem, hogy az utóbbiak a még épülő Alamutban játszódnak.
Az eredetinek még nagy jóindulattal sem nevezhető nyitány mellett engem ráadásul az is módfelett zavart, hogy az egész történetet végig beszélő Basim hangja egész egyszerűen csapnivaló. Ez főleg annak fényében fájó, hogy a Valhallában (ami időben a Mirage után játszódik) a karakter kifejezetten előnyös orgánumot kapott, amit erre a játékra lecseréltek egy sótlan, minimális beleélés nélkül, már-már robotszerűen karattyoló hangra. A beleélésben persze az sem segít, hogy a főbb szereplőket leszámítva a karakterek kidolgozása messze van a manapság megszokott minőségtől.
Ezt pedig csak tetézi a feleslegesen bezoomoló kamera, ami még azt is megmutatja, hogy a beszélő fejek szájának mozgása köszönőviszonyban sincs azzal, ami elhangzik a dialógusok közben. Leírva apróságnak tűnik, de a tévé előtt ülve nagyon illúzióromboló.
Végre nem egy szuperhős
A kezdés tehát számomra elég döcögősre sikerült, ám a kötelező prológust letudva azért elkezdett javulni az összkép. Ekkor érkezünk meg Bagdadba, ami az iszlám aranykorának ékköve. Kronológiailag a 9. században járunk, jóval az első Assassin’s Creed történései előtt, és a Mirage egyik legpozitívabb része, hogy a város kidolgozása remekül sikerült. A szabadon bejárható, az elmúlt években tapasztaltaknál jóval kisebb terület kellően hangulatos, és tényleg élmény felfedezni.
További pozitívum, hogy a játék nemcsak a méreteiben idézi meg a sorozat „őskorát”, de a játékmenetet illetően is. Ahogy említettem, a fókuszban ismét a lopakodás, a csendes likvidálás van, ami ráadásul ezúttal nem csak abból áll, hogy megérkezünk egy helyszínre, megkeressük a célpontot és végzünk vele.
A célterületre érve bujkálni kell, kihasználni a terep lehetőségeit, kifigyelni és kihallgatni az ellenfeleket, kulcsokat szerezni, extra információkat gyűjteni, észrevétlenül eltenni az ellenfeleket láb alól. Utóbbi ráadásul nemcsak a katonák szempontjából fontos, de a város lakói sem nézik tétlenül, ha valakit felnyársalunk: pánikba esnek, jajveszékelésbe kezdenek és ránk hozzák az őröket.
A mesterséges intelligencia itt már nem hülye (mint a korábbi részekben), a katonák olykor elszaladnak riadót fújni, és nem is vagyunk szuperhősök, egyedül esélyünk sincs háromnál több ellenféllel szemben – nem fogják megvárni a sorukat, hogy lekaszaboljuk őket. Éppen ezért érdemes elkerülni a harcot, ami odafigyelést, tervezést, megfontoltságot és sokszor türelmet igényel. De pont ettől lesz egy Assassin’s Creed-játék igazi Assassin’s Creed, szóval ez abszolút pozitívum, és a magam részéről nagyon élveztem, hogy igenis taktikusan kell végrehajtani a missziókat.
A harc persze olykor elkerülhetetlen, és a főhős ezen a fronton is elvesztette a szuperhős mivoltát. A repertoárunk kis és nagy támadásból áll, lehet hárítani és kitérni, illetve vannak jól időzített „kivégzések”. Ezekből kell gazdálkodni, méghozzá úgy, hogy figyelünk a stamina csíkra, ugyanis ez határozza meg éppen mire vagyunk képesek. A fegyverek minősége ugyan javítható, a felszedhető eszközök tárháza viszont korántsem olyan bőséges, mint korábban, és a múltból visszatérő, három szinten keresztül fejleszthető speciális eszközeink (altatógáz, füstgránát, méreg, altatólövedék), illetve a rosszfiúk helyzetét mutató, és az időt belassító radarösztönünk is inkább a beszivárgást és a menekülést segítik, mintsem a konkrét harcot.
A régi jó dolgokból nem maradt semmi?
Szégyen a futás, de itt is rendkívül hasznos, és Bagdad szerencsére úgy lett megépítve, hogy ebben a partnerünk legyen. A város teljes egészében a parkout mozgásnak lett alárendelve, így a széria régi hagyományainak megfelelően tudunk az utcaszint felett menekülni, a tetőket, köteleket, darukat, fákat és egyebeket kihasználva. Visszatértek a kis fülkék, ahová bebújhatunk, ha az üldözőink elvesztik a nyomunkat (ezt egy Sam Fisher kalandjait idéző szellemkép jelzi), de levágódhatunk egy padra, és beállhatunk egy csoportosulásba is, hogy lerázzuk a ránk vadászó katonákat.
A balhék után nő a körözési szintünk is, amit plakátok tépkedésével vagy a város szerte megtalálható szónokok lefizetésével érhetünk el. Összesen három szint van, és az utolsónál egy elit katona ered a nyomunkba, amit érdemes elkerülni. Változás ugyanakkor, hogy a Mirage-ban már tokenek szükségesek (többek között) a szónok lekenyerezéséhez. Ezek különböző „színű” fémlapkák, amik feladatok megoldásával szerezhetők, és olyan „szolgáltatások” vásárolhatók velük, mint például az említett körözéscsökkentés, de ezzel bérelhetők fel fegyveres lázadók is, hogy foglalják le a katonákat, illetve egyes kereskedőknél kedvezményeket érhetünk el általuk.
Pénzt a szintén új, zsebmetszés képességgel szerezhetünk (főhősünk ugyanis a játék elején pusztán egy tolvaj), az így begyűjtött összegből pedig felszerelés, nyersanyag, esetleg a ruhánkat díszítő amulett vásárolható. Szöszölni tehát van mivel, és akkor még nem is említettem a történetet előre mozdító küldetések melletti opcionális feladatokat, gyűjthető cuccokat, megmászható magaslatokat és egyéb aktivitásokat.
Az összhatás tehát tényleg az első Assassin’s Creed-játékokat idézi, a program az elmúlt évek epizódjainál sokkal átláthatóbb, és lényegében kipipál minden olyan pontot, ami miatt a hardcore rajongók panaszkodtak. Utóbbi teljesen rendben van, az alkotók ugyanakkor nemcsak visszanyúltak a múltba, de bizonyos szempontból ott is ragadtak, ami egyáltalán nem válik a játék javára.
Muszáj lenne előre lépni
Az egy dolog, hogy a nyitány nyögvenyelős és mellőzi az eredetiséget, ennél azonban sokkal nagyobb gond, hogy az Assassin’s Creed: Mirage alatt dolgozó játékmotor egész egyszerűen elavult, és olyan dolgokkal keseríti meg az ember életét, amik miatt már 2015-ben is panaszkodtunk. Ilyen például a mozgás, ami érezhetően fel lett gyorsítva, de továbbra is képes szitkozódásba hajszolni a játékosokat.
Mert hiába lett az egész város úgy kialakítva, hogy szabadon lehessen rohanni, ha a karakter sokszor úgy dönt, ő nem hajlandó tovább ugrani (miközben lehetne), és megáll, ezzel megakasztva a menekülés folyamatát. Ugyanilyen idegesítő, mikor egy épületből nem tudunk kijutni az ablakon, helyette Basim háromszor körbetáncolja – és a legnagyobb baj, hogy ez nem újdonság, ezzel szívtunk a Valhallában és előtte is.
És ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy az Assassin’s Creed Mirage lényegében azzal mutat nekünk „újat”, hogy ismét van lehetőség arra, amire 14–16 évvel ezelőtt. Persze nincs azzal baj, hogy a sorozat visszanyúlt az alapokhoz, sőt, sokak szerint pont erre volt szüksége, de mindezt a megújulás szikrája nélkül sikerült tető alá hozni.
Ezt persze a Ubisoft is érezhette, nem véletlen, hogy a nagy kiadóktól szinte példátlan módon a jelenleg bevett árnál jóval olcsóbban küldte a piacra a portékáját. Viszont ezt sokszor nem lehet elsütni, és szerintem a múltba révedés is kevés lesz a jövőbeni sikerhez, a szériának az alapoktól kellene megújulnia, hogy méltó lehessen az olyan legendás epizódokhoz, mint az Assassin’s Creed II és annak a leágazása, a Brotherhood.
Az Assassin’s Creed Mirage 2023. október 5-én jelent meg Windows, PlayStation 4, PlayStation 5, Xbox One, Xbox Series X és S platformokra. Cikkünk a PS5-ös verzió alapján készült, a tesztpéldányt a Ubisoft biztosította.
