Alig másfél évvel Erich Maria Remarque regénye megjelenése után, 1930 tavaszán már be is mutatták a belőle készült filmet, mely rendezője, Lewis Milestone nevéhez méltóan valódi mérföldkő volt a hangosfilm történelmében. Az a film a kor lehetőségeihez mérten az addigi legéletszerűbben adta vissza az első világháború borzalmait, és lett egyben egy igen erős háborúellenes állásfoglalás is, nem véletlenül tiltották be a regénnyel együtt a náci Németországban. Azóta megszámlálhatatlanul sok hatásos, háborúellenes film készült, de a műfaj népszerűsége nem múlik, sőt, mintha újra nagyobb lenne az érdeklődés ezek iránt, mely részben magyarázható a 21. századi világpolitikai helyzet egyre növekvő bizonytalanságával és kiszámíthatatlanságával.
Ez a háborús filmes reneszánsz a második világháború árnyékába szorult első világháborút is utolérte: három éve Sam Mendes már készített egy igazi lövészárok-pornónak is beillő filmet, az 1917-et, mely az év egyik nagy mozis kasszasikere is lett világszerte. Most pedig itt a túloldal háborús filmje, melynek nemcsak az a jelentősége, hogy újra hozzányúlt Remarque regényéhez, hanem az is, hogy végre német szemszögből is láthatjuk a nagy háborút. Bár az első világháborús Németország össze sem hasonlítható Hitler Harmadik Birodalmával, mégis rajta maradt a bűnösség bélyege, noha a kétségtelen német nacionalizmus nem különbözött nagyban a háború előtti franciától vagy éppen brittől. Mindenképpen időszerű tehát egy német film is a nagy háborúról, és erre kétségtelenül megfelelt a Nyugaton a helyzet változatlan.
Ráadásul a projekt mögé beállt a Netflix, ami azt jelentette, spórolni sem kell majd a filmeseknek, és a rendező, Edward Berger is nemzetközileg jegyzett név, leginkább a kitűnő Patrick Melrose sorozatnak köszönhetően. Az is kiderült előzetesen, hogy az egyik legnevesebb mai német filmszínész, Daniel Brühl is szerepel a filmben. Azonban ahogy azt az 1917 esetében is láthattuk, a technikai bravúrok és a lenyűgöző megjelenés önmagában még nem tesz klasszikussá egy filmet. Vajon a Nyugaton a helyzet változatlan alkotói képesek-e többet hozzátenni a sztorihoz, mint a korábbi filmes feldolgozások? (Milestone filmjén kívül készült egy tévéfilm 1979-ben is, szintén Amerikában, az jóval kevésbé volt sikeres.)
Ami azt illeti, a forgatókönyvírók (Bergernek két amerikai segítője is akadt) elég alaposan átírták az eredetit: a regényből ugyan a fő figurákat átvették, a sztorit már csak nagy vonalakban, sőt, betettek egy teljesen új cselekményszálat is. Ebben ráadásul egy valódi történelmi személyiség, a háborúellenes politikus, Matthias Erzberger (Daniel Brühl) a főhős, őt követhetjük, amint Berlinből eljut Compiegne-be, hogy a nevezetes vasúti kocsiban aláírja a fegyverszünetet az antant hatalmakkal. Továbbá egy fiktív német katonatiszt is bekerült a cselekménybe, Friedrichs tábornok (Devid Striesow), aki az elvakult, ostoba sovinizmust képviseli,
Az ő párja a túloldalon a pökhendi Foch marsall (Thibault de Montalembert), akinek a fegyverszünet aláírásakor tanúsított magatartásával leginkább azt mutathatják meg az alkotók, honnan indult az a folyamat Németországban, amely végül Hitler hatalomra jutásában csúcsosodott ki. Sok más értelme azonban ennek a cselekményszálnak nincs, ha csak a mocskos, éhező bakák és a lágytojást és kaviárt falatozó tábornokok közötti kontrasztot akarja minél szemléletesebben bemutatni a rendező, esetleg emléket állítani Erzbergernek, akit később pont a fegyverszünet aláírása miatt gyilkoltak meg (a gyilkosainak bújtatásával mellesleg Magyarország pont olyan szerepet játszott ebben az ügyben is, amely illeszkedett az ország későbbi, katasztrófához vezető politikájához).
Ez a cselekményszál azonban mintha azt mutatná, az alkotók nem bíztak eléggé az alapsztoriban, holott az nagyon erős, ezek a jelenetek pedig inkább a tompítják a hatást. Ráadásul a regény cselekményét is alaposan átvariálták: míg Remarque azt írta meg, hogyan lesz a naiv, idealista német gimnazistákból néhány hónap leforgása alatt emberi érzésekre képtelen élőhalott, addig a filmben ez a folyamat mintha pár nap alatt menne végbe. A középiskolából frissen kikerülő Paul Bäumert (Felix Kammerer) és három barátját 1917 tavaszán ismerjük meg, amint csillogó szemmel hallgatják igazgatójuk hazafias szónoklatát, és abban a hitben csatlakoznak a hadsereghez, hogy pár hét múlva már együtt veszik be Párizst. Láthatjuk azt is, amint átesnek a tűzkeresztségen a nyugati fronton, és gyorsan kiderül, hogy egészen más dolog a háború, mint ahogy azt ők elképzelték. Aztán kimarad több mint egy év, és már 1918 novemberében járunk: a háború már nyilvánvalóan elveszett, a kérdés csak az, hány német katonának kell még teljesen értelmetlenül meghalnia a fegyvernyugvásig.
Paul és barátai, köztük a náluk idősebb, őket mentorukként is segítő Katczynski (Albrecht Schuch) még sértetlenül, nyugodtan hámozzák a krumplit a frontvonal mögött valahol Észak-Franciaországban, és mintha semmi nem történt volna velük ezalatt. Amíg Remarque következetesen és fokozatosan mutatta be a főszereplők külső-belső pusztulását, addig erre itt alig jut idő. Ez azt is jelenti, kimarad számos fontos rész a regényből, mint például Paul sebesülése és hazalátogatása, és ez azzal is jár, hogy a szereplők nem kerülnek olyan közel a nézőhöz, hogy a sorsuk alakulása valódi katarzissal szolgálhasson. Sőt, pont ezáltal a német szemszöget is kevésbé láthatjuk. Nem igazán szerencsés a film ritmusa sem: bár azt jól érzékelteti, hogy még a csendes, harctéren kívüli jeleneteket is végigkíséri valamiféle nyugtalanító hangulat, ettől még ezek néha túl lassúvá, vontatottá teszik a filmet. Cserébe a tényleges háborús részek rendkívül intenzívek, sőt, a háború összes modern borzalmát egyetlen csatajelenetbe sűrítik, ahol megjelenik a tank (a szakértők kedvéért páncélos vagy harckocsi) és a lángszóró is.
Ezek valóban nem szépítenek semmit: láthatunk brutális és kegyetlen közelharcot, meg persze a legváltozatosabb módon halnak és nyomorodnak meg emberek, akiknek az áldozata egyre hiábavalóbbnak és értelmetlenebbnek tűnik, ahogy közeledünk a vége felé. Felix Kammerer első filmes főszerepében nagyot alakít,
Jók a bajtársai is, kár, hogy egyikükből se látunk túl sokat, de ahogy ezt már írtuk, ez nem az ő saruk. Apropó, sár: ennyire naturalisztikusan talán még az 1917 sem ábrázolta azt a borzalmas mocsártengert, melyben emberek éveket voltak kénytelenek eltölteni. Említsük a forgatókönyv telitalálatait is, így elsősorban a film indítását, ahol Paul egyenruhájának a korábbi sorsát ismerhetjük meg, és ezek már önmagukban rendkívül erős képek a modern háború embertelen gépezetéről. Az is jó megoldás, hogy az utolsó harci jelenetet a franciák szemszögéből mutatja a film, és lehet, hogy ezért is, de eddigre már elfogy az utolsó csepp empátiánk is Paullal szemben. Pláne, hogy az a jelenet nemcsak történelmietlen, bár ez még beleférhet az alkotói szabadságba, viszont a pszichológiája nehez megmagyarázható, de ezt nem lehet spoilerezés nélkül leírni. Legyen elég annyi, hogy addigra már a német hadseregtől az volt a maximum, hogy tartsák a pozícióikat, de ennél többet már képtelenség lett volna kérni. De ha ezt nem tudjuk, akkor is érezhetjük a befejezést erőltetettnek, főleg, ha ismerjük a regény végét, mely mellesleg a címet is megindokolta.
A Nyugaton a helyzet változatlan jó, hogy elkészült színesben és német alkotókkal, és gyarapítani is tudja a háborúellenes, hatásos filmek hosszú sorát. Nyilván nem lehet mindent a regényalaphoz mérni, és önmagában nem is baj, hogy bátran nyúltak az alkotók a könyvhöz, ám még annak ismerete nélkül is érezhetjük, hogy nem a legjobb helyekre kerültek a hangsúlyok. Két és fél órás, háborús eposzként rengeteg mindenért lehet dicsérni (Volker Bertelmann hideglelős zenéjét még nem is említettük, pedig illene), de az a célkitűzés, hogy ez legyen az igazi, nagy, német háborús film, csak részben valósul meg.
Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues), 2022, 2 óra 28 perc, Netflix. 24.hu: 7,5/10
