Nem szükséges magyarázni, mekkora csavart jelent A nép szolgája című ukrán sorozatot abból a történelmi perspektívából nézni, mint amit a lassan egy hónapja tartó orosz-ukrán háború kínál. Ha, mondjuk, tavaly ilyenkor tűzi műsorára az RTL Klub és a Netflix is a sorozatot, eleve minimális érdeklődést váltott volna ki, még úgy is, hogy Volodimir Zelenszkij felemelkedése akkor is érdekes sztori volt, de a komikusból lett elnök egészen az orosz invázióig nem számított nemzetközileg ismert politikusnak, sőt az elnökségének megítélése is inkább felemás volt.
Most viszont már a főcímet nézve is nehéz nem arra gondolni, hogy a bevezető montázsban mutatott ukrajnai utak, hidak, házak új jelentést kaptak február 24. óta, már leginkább lebombázandó infrastruktúra lett belőlük, akárcsak Kijev grandiózus belvárosából. Ez az érzés aztán végig a nézővel marad, hiszen a sorozatban rendszeresen betekinthetünk a még normális ukrán hétköznapokba, mielőtt az országból romhalmazt nem csinált volna volna az orosz hadsereg.
De ez csak egy réteg – még ha annál fontosabb is –, A nép szolgája viszont egy három évadot megért, népszerű tévésorozat, mely a háború előtt csak a posztszovjet országokban váltott ki komolyabb érdeklődést, az orosz invázió óta viszont világszerte kíváncsiak lettek rá a nézők. És ez teljesen érthető is: Zelenszkijből hős lett, aki nemcsak, hogy nem menekült el az ostromlott ukrán fővárosból, de tanítani való pr-kampánnyal tette érdekeltté Ukrajna sorsában a fél világot. Ő lett a háború arca a világban, aki egymaga tartja a lelket az ukránokban a szenvedélyes videóival, és akihez képest Vlagyimir Putyin egy rögeszmés öregembernek tűnik (nem véletlenül lett Zelenszkij az orosz propaganda célpontja, elég egy tetszőleges magyar kommentfolyamot megnézni egy vele kapcsolatos cikk alatt). Ezek után kit ne érdekelne egy sorozat, amelyben Zelenszkij egy outsiderből lett elnököt alakít?
A nép szolgája első évadát 2015 novemberében mutatták be Ukrajnában, majd ezt még kettő követte, de mire a harmadik évadot is leadták, Zelenszkijből a valóságban is elnök lett. Ő egyébként nemcsak főszereplője a sorozatnak, hanem producerként és alkotóként is részt vett a készítésében, majd miután már politizálni kezdett, a pártjának is A nép szolgája nevet adta, tehát nyugodtan nevezhetjük a sorozatot Zelenszkij személyes projektjének. Bár szitkomként hivatkoznak rá, A nép szolgája közelebb áll a politikai szatírához, ráadásul tele van direkt utalásokkal az ukrán politikai életre. Magyarországról nézve ezért különösen érdekes, hogy ezt a sorozatot a második legnagyobb ukrán tévécsatorna sugározta, miközben itthon a kereskedelmi tévéink saját sorozatai kínosan igyekeznek kerülni bármiféle közéleti-politikai témát.
Ez a sorozat azonban nem is feltétlenül ezért vagy Zelenszkij utóélete miatt érdemes a figyelmünkre, hanem azért, mert tényleg meglepően jó. A főszereplője egy középiskolai történelemtanár, Vaszilij Petrovics Goloborodko, akiből a legnagyobb meglepetésére Ukrajna elnöke lesz, miután országos hírnevet szerez egy titokban felvett, az országot uraló korrupciót ostorozó, trágár tirádával. A diákjai ráadásul nemcsak felveszik és feltöltik a videót a YouTube-ra, de még egy crowdfunding kampányt is indítanak tanáruk jelöltsége érdekében. Goloborodko nemcsak magát lepi meg, de az ukrán politikát a háttérből irányító három, titokzatos oligarchát is, akik egymást gyanúsítják azzal, hogy az esélytelen töritanárt futtatják, és mire feleszmélnek, Goloborodkót már megválasztották.
A tanár persze reménytelenül kívülálló a politikai elithez képest: a szüleivel lakik egy külvárosi lakásban, és természetesen fogalma sincs, hogyan fogjon hozzá az ország vezetéséhez, egyedül az őszinteségében bízik. Az első három részben a választási kampány előzményeit, illetve Goloborodko megválasztását és beiktatását láthatjuk, tele alig leplezett oldalvágásokkal a korrupció uralta ukrán politikai élet felé. Sőt, kap egy-két fricskát Putyin és Lukasenka is, bár a Krím elcsatolásáról és az akkor már zajló kelet-ukrajnai háborúról az első három részben nem esik szó. Annál több jelét látjuk, hogyan lesz az új elnök addig átlagos családjából egy pillanat alatt tényező, akiknek nem kell fizetniük az áruházban sem, miközben azt is elintézik az unokahúgának, hogy a kedvéért fellépjen a lakásban a kedvenc együttese.
Mindezt kifejezetten jó stílusban, gyakran intelligens humorral, szórakoztató tálalásban meséli el a sorozat, melynek az arányérzékére sem lehet panasz, feszes cselekménnyel, és még a karakterek is egész ötletesek, még ha Goloborodko bumfordi édesapjában például a kelleténél több Al Bundyt fedezhetünk is fel. Vele szemben viszont jól sikerült az ukrán politikai elitet képviselő, cinikus Jurij Csujko (Sztaniszlav Boklan), aki láthatóan nem érti, hogy valaki az oligarchák támogatása nélkül csinálhat politikai karriert, és aki pont az őszinte töritanár ellentéte.
A sorozatot azonban Zelenszkij cipeli a hátán: bár A nép szolgája arról szól, ahogy idővel az outsider egyre jobban beletanul a politizálásba, az első epizódokban nagyszerűen alakítja a naiv, esetlen figurát, aki véletlenül belecsöppent a történelembe. Aki még a megválasztásakor is az foglalkoztatja, hogy elfelejtette befizetni a hitelre vásárolt mikrohullámú sütője részletét, és aki Lincolntól és Platóntól vesz ötleteket, hogyan lehetne belőle egy olyan politikus, aki tényleg az országért van, és nem fordítva. Érdemes összevetni ezeket a korai részeket a khakiszínű pólós, szuggesztív Zelenszkijjel, akit az utóbbi hetek videóiban láthattunk, mintha két különböző ember lenne. (Sőt, tulajdonképpen az is.)
És még egy fontos tanulsága a sorozatnak, hogy bármennyire szeretnénk is azt gondolni, hogy Ukrajna valamiféle tőlünk idegen, posztszovjet világ, a sorozat alapján nagyon is emlékeztet az ottani közélet a magyarra, mint ahogy az itt ábrázolt ukrán mindennapok sincsenek fényévnyi távolságban a mieinkétől. Éppen ezért jelzi azt is, hogy ez a háború és ez a korábban elképzelhetetlen tragédia közelebb van hozzánk, mint azt sokan gondolják.
