Ha Kína lesz a jövő ura, akkor tán megéri hanyatt vágni magunkat Peking előtt, tán megéri kétezer-milliárdért Budapest–Belgrád vasutat építtetni velük, megéri a tőlük felvett hitelből Fudant húzni fel a Diákváros helyén, megéri „eltekinteni a demokratikus deficitektől”. De vajon Kína lesz a jövő ura?
A jövő ura egyetlen állam sem lesz. A történelemben sosem létezett tartós egyeduralom, rövidebb-hosszabb ideig fennálló egyensúlyi helyzetekről beszélhetünk. Világuralmi gondolatot dédelgettek a rómaiak, a spanyolok, az angolok, a németek, a szovjetek, az amerikaiak. A birodalmak, a Pax Romana, a Pax Britannica, a Pax Sovietica a saját súlyuk alatt összeomlottak. Nagy szervezetek ideig-óráig összetarthatók erőszakkal, manipulációval, de még a legtehetségesebb vezető sem tudja, hogy a tőle három szinttel lejjebb tevékenykedő politikai, gazdasági vállalkozók hogyan aknázzák ki és aknázzák alá a céljait, az utódlási problémákról már nem is beszélve.
Legalább azt válaszoljuk meg, hogy a nyugat vagy a kelet győzelmére érdemes spekulálnunk?
Katonai és gazdasági erőnk csekély, ezért a magyar jövő záloga továbbra is az egyensúlyok fenntartása. Öt irányba kell figyelnünk, ügyelve, nehogy a kerekek közé szoruljunk: leginkább Németországra, ami ma Brüsszel is, aztán Törökországra, Oroszországra, az Egyesült Államokra és Kínára. Ostobaság lenne egyetlen szereplőre tenni minden tétünket, azzal mindig rosszul jártunk, akkor is, amikor a nyilasok a német rögeszméknek vagy a bolsevikok a szovjet ideológiának áldozták be a nemzetünket. Szerencsére ezzel az alapigazsággal a nyugati és a keleti kapcsolatainkat egyaránt ápoló Orbán-kormány is tisztában van.
A rendszerváltással és az uniós csatlakozásunkkal az EU-ra, Brüsszelre, Németországra fogadtunk. Orbán Viktor ezt a tétet tolja át apránként keletre.
A legnagyobb magyar tét Európában volt, van és lesz.
Orbán keleti fél- és egészen diktatúrákkal barátkozik, miközben választott politikai családunkat, a nyugatot, a demokrácia világát leszólja. A minap az EU-ból való kilépés is bekerült a Fidesz-kommunikációba. Fricz Tamás fideszes politológus, a békemenetek egyik szervezője a Fidesz napilapjában az „Ideje beszélnünk a huxitról” című cikkében írja: „Tudom, hogy tabudöntögetésnek számít, de valakinek le kell írnia a szót, s most először nem feltétlenül elrettentésként: huxit – azaz Magyarország önkéntes, szuverén kilépése az unióból a brexit mintájára.” Mi a túró ez?
A nyugat a sorsunk, mi választottuk azzal, hogy határt szabtunk a tatárok, a törökök és az oroszok támadásainak. Történelmi tapasztalataink miatt felvethetünk olyan problémákat, amikről mások nem akarnak vagy mernek beszélni. Ez a kereszténység és a felvilágosodás legjobb hagyományait őrző Magyarországnak történelmi kötelessége.
Mit szól Fricz huxitjához?
Nem ismerem személyesen Fricz Tamást. Azt viszont tudom, hogy Jean-Paul Sartre is eljátszott azzal a gondolattal, hogy Franciaországban az egyenlőség kiteljesítése érdekében lerombolandó az összes hierarchia.
Vagyis?
Szerintem egy értelmiségi gondolatai gyakran a szertelen szellem játékai, s ekként is kell kezelni őket, még ha időnként veszélyesek is.
Egy Fricz versus Sartre elemzést nem szívesen kockáztatnék, de azt valószínűsítem, hogy Fricz mozgása leképezi a magyar kormánypárti vágyakat, indulatokat.
Kötve hiszem, hogy a huxit ötlete fideszes megrendelés lett volna.
A magyarok elsöprő többsége Európa-párti.
Ennek az elsöprő többségnek a módszeres elkoptatása zajlik a sorosozással, a bidenezéssel, a közpénzes „Brüsszel már megint kezdi” és az „Önt is dühíti Brüsszel?” óriásplakátokkal.
Ezek kommunikációs villongások. Bibó István rámutatott, hogy a nyugati fejlődés rákfenéje, hogy az egykor törpe kisebbséget kitevő hivatásos forradalmárok és reakciósok radikalizálódásra szorítják a középerőket. Politikai vállalkozók telepednek a sokat ígérő keze után kapva-kapó csodavárókra, és szélsőséges üzenetekkel sarokba szorítják a mérsékelt politikát. A közép erőinek ezt kell semlegesíteniük a kommunikációs térben. Magyarországon nem tudok elképzelni olyan nádtető-gyújtogatós politikai erőt, amely képes lenne többséget teremteni az uniós kilépéshez.
A briteknél – ahol korábban ön is nagyköveteskedett – sikerült az öngyilkos mutatvány.
Ők szerintem néhány éven belül visszazökkennek a hagyományos brit stratégiába: a globális pénzügyi, kereskedelmi és jogi ügyletek jól jövedelmező bonyolításába. A mi kilépésünk az EU-ból nemzetpolitikai és gazdasági szempontból is ostobaság lenne.
Kövér László nyilatkozta, hogy ha most kellene szavazni a belépésről, „én egész biztosan nemmel szavaznék”.
Mi a Kohl, Thatcher és Mitterand fémjelezte Európába, Reagan és II. János Pál görög-zsidó-keresztény hagyományába vágytunk vissza. A mai EU-ban már nem ez az elképzelés az uralkodó, de mégis nemzeti érdekünk bennmaradni. És meggyőződésem, hogy ezt Orbán Viktor is így gondolja.
Orbán egyre többet beszél a nyugat válságáról, tán azt gondolja, hogy innen nincs út felfelé. Tölgyessy Péter, aki a rendszerváltás meghatározó szabad demokrata alakja, s utóbb a Fidesz parlamenti frakciójában töltött két ciklust, 2019 februárjában, már miután kiszorult a politikából, azt mondta: az orbáni világ „tagadása a Nyugat rendszerének. Negyedjére történik meg velünk ugyanaz szűk száz év alatt. Orbán rátette az országot egy, az európai magországokkal szembeni civilizációs modellre. Ezt az utat járta az ország a németekkel való katonai szövetség alkalmával kétszer, a szovjetrendszerrel, és most. Kérdés, hogy a nyugat alkonya tényleg itt van-e, vagy csak egy átmeneti krízis ez. A nyugati váltógazdaság és korrekciós képesség képes lehet ezt a problémát oldani. És ha a nyugat meg tudja oldani a válságát, akkor ennek hatalmas ára lehet. A magyar társadalom nem is érti, hogy ez mekkora kockázat.” Ön szerint mekkora ez a kockázat?
Nincs ilyen kockázat. Tölgyessy teljes mértékben téved. A szovjetek és a németek a szuronyaikkal kényszerítették ránk a hazaáruló magyar csatlósaikat. Ma viszont szabad és szuverén országként benne vagyunk az EU-ban és a NATO-ban. Tölgyessy abból indul ki, hogy nem vagyunk a nyugat része. Csakhogy, ha nem a nyugathoz tartozunk, akkor kihez? Az oroszokhoz?
Sokan rettegnek attól, hogy az orbáni sínpáron haladva újfent ez lesz a sorsunk.
Számos politológus és háttérbe szorult politikus nem érti a szuverenitás fogalmát, nem tudja elképzelni, hogy nyugatiként ránk is vonatkozik, hogy senkinél sem vagyunk alávalóbbak és gondolkodhatunk a jövőről. Ebből a kisebbrendűségi érzésből fakad, hogy úgy látják, kívülről beszélünk bele a nyugati erős és civilizált „Nagy Fehér Emberek” dolgába, pedig a magunkfajta kicsik jobban teszik, ha igazodnak. Tölgyessy és az egykor felvilágosult szerepben tetszelgő SZDSZ persze más volt, ők értették a nyugat szavát. Miközben nem más erők miatt tűntek el a politikából, hanem mert lelepleződött intellektuális ürességük. A nyugati kultúra ereje az érvek súlyában rejlik, továbbra is ebben kell bíznunk. Az EU szuverén államok szövetsége, ahol a mindenkori magyar kormány kötelessége az érdekeink megjelenítése.
A jövőről való gondolkodás és az érdekeink megjelenítése nem egyezik meg azzal, hogy folyamatosan uniós értékeket kérdőjelezünk meg és uniós játékszabályokat rúgunk fel.
Milyen értéket?
Orbán Viktor a Fidesszel és a fideszesekkel azonosítja a magyarságot és a magyarokat, aki nem fideszes, nem magyar. Orbán Viktor azt mondja, hogy magyar embereknek adott lehetőséget meggazdagodni, miközben a családtagjaiból és az udvartartásából építette fel Magyarország újburzsoáziáját, melynek élére a falubelijét emelte. Orbán Viktor harmincöt évre fideszes kézre adta a kaszinókat, az idők végezetéig fideszes kuratóriumokra bízta a magyar egyetemeket. Orbán Viktor a nyugati liberális demokrácia helyett bevezette az illiberális demokráciát, leépítette a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszerét, a médiatanácsban csak fideszes ül, az Alkotmánybíróság elfoglalva, az Állami Számvevőszéket volt fideszes képviselő vezeti, az ügyészség a fideszes Polt Péteré.
Magyarországon biztonság és béke uralkodik, ki-ki ápolhatja a kötődéseit a családtól kezdve a társadalmi közösségekig.
Szólás-, vélemény- és vallásszabadság van. Aki akar, tud előrébb lépni. Többen dolgoznak, mint a rendszerváltozás előtt valaha, nő az átlagkereset, nő a lakosság részaránya a GDP felhasználásából, növekszik a lakosság megtakarítása. A Covid-járvány kitöréséig stabilan alacsony volt a költségvetési hiány, csökkent az államadósság, nőtt az állami vagyon. A költségvetésből jelentős rész jut a családok, vagyis a jövő támogatására. Csökken a mélyszegénységben élők, nő a középosztály létszáma. Kialakulóban van a nagy vagyonnal rendelkezők rétege is, bár nemzetközi összehasonlításban még mindig nevetségesen kicsik azok a vagyonok.
A magyar rendszer minősítése a nem-demokratikus liberalizmus és a demokratikus illiberalizmus közötti vitában csapódik le. A balliberális technokrácia és a társadalmakat egyre kisebb részekre osztó emberjogi nyomulás ellen egy politikus egyetlen lehetősége, hogy a nyilvánossághoz, a néphez forduljon.
Ezen állítások némelyikével lehetne vitatkozni, és az sem mellékes, hogy a járvány kitöréséig sosem látott pénzügyi bőségben kormányozhatott Orbán, hála az olcsó pénznek, a világgazdasági konjunktúrának és az uniós forrásoknak. De menjünk inkább arra, hogy Orbán vajon hiszi-e a „nyugat alkonyát”, ezt az egész nyugatellenes illiberalizmust. Amihez van még egy idézetem Tölgyessytől: „1994-ben még barátom volt Orbán Viktor. A szocialisták győzelme után olyan depressziós volt, hogy még focit sem nézett, csak hokit. Akkor mondta azt nekem: Péter, ezeknek mi nem kellünk, ezeknek Horn Gyula kell. Neki ez a felismerés hatalmas csalódás volt. Akkor ő még nyugatos gondolkodású politikus volt. Ekkor, azaz a ’94-es vereség után jött rá, hogy ezzel a hozzáállással, azaz a nyugatossággal nem lehet sikeresnek lenni Magyarországon.”
Orbánt ennél sokkal keményebb fából faragták.
Nem is a depresszió a lényeg, hanem az, hogyha helyes Tölgyessy gondolatmenete, akkor Orbán nem azért tette a tétet a keletre, mert valóban hiszi, hogy fordul a világ, hanem pusztán azért, mert hatalmon akar maradni.
Spekuláció.
Hacsak nem az a megoldás, hogy Orbán 1994 után apránként az általa érzékelt belpolitikai racionalitáshoz igazította azt, amit a világról gondol.
Ami tény: Orbán Viktor nyugatos, és mindig is az volt. Sőt, ma ő az eredeti Európa egyik bajnoka. Mindig azt tartotta szem előtt, hogyan növelheti Magyarország, a Kárpát-medence és Közép-Európa biztonságát és gyarapodását. Kiáll az EU eredeti céljai mellett: az áruk, a szolgáltatások, a munka és a tőke szabad áramlása mellett, a schengeni rendszer és az EU bővítése mellett, miközben más tagországok folyamatosan akadályokat gördítenek ezek megvalósulása elé. Az a vád, hogy Orbán elárulta a nyugatot és az országot átviszi keletre, egyszerűen nem igazolható. Brüsszellel politikai kérdésekben adódnak viták, miközben gazdasági téren maximálisan együttműködünk. Az EU-n belüli kötelezettségszegési eljárások számában a középmezőnyben vagyunk. Vagy nézzük a gazdasági adatokat! A magyarországi befektetések mindössze két-két százaléka kínai és orosz, a többi javarészt nyugati! Hát miről beszélünk?!
Éldegél a Fidesz környékén önnek néhány kortársa, akikkel hasonló utat járt be; egyikük Prőhle Gergely. Ön a gazdaságban jutott magasra egészen fiatalon, ő a kultúrpolitikában, aztán Prőhle 2000 és 2005 között Berlinben, majd Bernben lett nagykövet, ön pedig Londonban vitte a magyar diplomáciát 2011 és 2014 között. Mindketten lojálisak Orbánhoz, de egyikük sem harcos fideszes, nemcsak meghallgatják a szekértáboron kívüli véleményeket, hanem olykor igazat is adnak nekik. Mindkettejüket kivetette magából a politika. Na, ez a Prőhle Gergely nyilatkozta nekünk a következőt: „Az EU-val szembeni agitáció súlyos civilizációs veszélyt hordoz magában.”
Prőhle Gergely jó barátom. És a mondatával is egyetértek, úgy általában. Csakhogy ez a kijelentés nem igaz Orbánra. Ő ugyanis nem agitál, hanem érvel, ha olykor kampánynyelven fogalmazza is meg az állításait. Ami egy ilyen középméretű tagország vezetője számára nélkülözhetetlen eszköz.
„Orbán esetében nyilván rejt lehetőséget a pávatánc, de valamelyik erős játékos egyszer csak lecsapja.” Ezt pedig a kezdetekben szintén fideszes Oroszország-szakértő Sz. Bíró Zoltán nyilatkozta nekünk.
Pávatánc?
Orbán Viktor maga minősítette így némely külpolitikai mozdulatát.
Szerintem az egyensúlyozás pontosabb kifejezés. Nekünk minden nagyhatalom irányában abszolút érdekünk a jó viszony, nem azért cselekszünk úgy, ahogy cselekszünk, hogy egy másikat bosszantsunk.
Eredetileg Kína erejéről akartunk beszélni, arról, hogy milyen mélyre hajoljunk előttük, s hogy ők vajon mit akarnak, mit akarhatnak tőlünk.
Azért amellett se menjünk el, hogy Kína és köztünk ott van még Oroszország is.
Már csak azért se, mert az oroszoké a világ második legütősebb hadserege, plusz gigászi természeti erőforrás áll a rendelkezésükre.
Pontosítanék. Az az erős hadsereg utoljára Afganisztánban volt bevetve, és kudarcot vallott.
Viszont pár éve az oroszok úgy nyelték el a Krímet, hogy a világ csak aprókat böffentett.
És mindeközben a németek vígan építették az oroszokkal a lengyeleket és az ukránokat kikerülő Északi Áramlat gázvezetéket. Amúgy nem szép dolog öntől, hogy az EU tehetetlenségével agitál! De ami a lényeg: a Krímben nem volt katonai ellenfél.
Oroszország külföldön zavart kelteni, zaklatni tud, erős a kiber- és a rakétatechnológiában, de háborút aligha képes a siker reményében indítani. Oroszországnak elrettentő ereje van, de épp a kiapadhatatlannak tűnő természeti erőforrásai miatt elkényelmesedett, a befolyó milliárdokat nem hatékonyan használja fel, hanem feléli, csökken a népesség.
Ráadásul, ha Európa tényleg átáll zöldebb energiára, akkor szűkülni fog az orosz felvevőpiac, amit csak részben pótol a kínai piac.
Szóval Putyin előtt meddig hajoljunk meg?
Úgy látom, hogy még az USA elbizonytalanodása miatt megnyíló vákuumban sincs ok az orosz nagyhatalmi törekvéseket túlbecsülni.
S Kína? Pekingnek van világbirodalmi ambíciója, ami akár Európa pereméig is elér?
Kína döbbenetes fejlődésen megy keresztül. Az egy főre jutó GDP 1950-ben az USA teljesítményének öt, 1980-ban is csupán hat százalékát tette ki; a lakosság nyolcvan százaléka napi 1,2 dollár alatti összegből élt. Az 1978-ban induló modernizációnak köszönhetően az egy főre jutó GDP elérte az amerikai érték huszonöt százalékát, a teljes GDP-ben pedig megközelítették az Egyesült Államokat.
De Kína sem a Kánaán, a GDP növekedési üteme lassul, súlyos problémák mutatkoznak. Az amúgy is öregedő társadalomban a belső migráció miatt vidéken támasz nélkül maradnak az idősek, a városokba vándorló több száz millió ember viszont az ingatlanárak megugrása, a társadalombiztosítás és az egészségügyi rendszer fejletlensége miatt él bizonytalanságban. Óriási a jövedelmek különbsége, a társadalmi mobilitás lelassult. Mind a lakosság, mind a vállalati szektor eladósodott. A növekedés okozta környezeti terhelés egyre nő. Mindent behálóz az informatika, az állam soha nem látott eszközökkel rendelkezik a társadalom ellenőrzésére. A feszültség felismerése nyomán épp idén augusztusban indították el a „közös gyarapodás” programot. A pártvezetés az utóbbi évtizedekben engedte a gazdagodást, most az új cél az, hogy szélesedjen a prosperitást élvezők köre, és Kína az egy főre jutó GDP tekintetében elérje a közepesen fejlett országok szintjét.
A belső lakossági fogyasztás növelésével akarják stabilabbá tenni az országot, ehhez emelni kell a munka részesedését a GDP felhasználásában, ami Kínában jelenleg jóval ötven százalék alatt van, míg a fejlett országokban ötvenöt körül. Ráadásul mindez kizárólag az állami és a vállalati szektor rovására mehet végbe, ami további feszültségeket gerjeszthet. A „közös gyarapodás” végrehajtásához legalább húsz év kell, ez idő alatt Kína egész biztosan nem engedhet meg magának háborút.
Nemcsak háborúban élhetők ki a világbirodalmi ambíciók. Kína a fél világnak hitelez, plusz kínai kolóniák virágoznak Amerikától Európáig. Ez is terjeszkedés, területfoglalás, kulturális térnyerés, nem?
Ami azért elég messze áll a háborútól.
Magyarországon is sok tízezer kínai él. Egyikük sem az életét mentve érkezett ide, hanem a boldogulás reményében. Vagyis az orbáni fogalomrendszer szerint nem menekültek, hanem gazdasági migránsok. Akik ráadásul meglehetősen zárt közösséget alkotnak saját szabályokkal, saját kultúrával, saját iskolákkal, saját bizniszekkel, saját éttermekkel. Minek köszönhető, hogy a magyarországi kínaiakból nem csinál célpontot a politika?
Miért csinálna?
A kínai betelepülők sehol a világon nem okoznak problémát. Nem betörnek az országba, hanem letelepedési engedélyt kérnek, kötvényt vásárolnak, tisztelik a kultúránkat. Magyarország egész történelme folyamán befogadó ország volt, de mindig ellenállt azoknak, akik le akarták rohanni, meg akarták változtatni. A kínaiakról azt mondják Délkelet-Ázsiában, hogy ők Ázsia zsidói: megtelepednek, kereskednek, alkalmazkodnak, gazdagítják a helyi kultúrát, és aki akarja, megőrzi a sajátját, gyakorolja a vallását. Megjegyzem, egyre több a magyar–kínai vegyesházasság, ami segíti az asszimilációt. Miért kéne félnünk tőlük? Mitől tartanánk? Attól, hogy ők az alvó sejt, és megbeszélt jelre elkezdik majd lampionnal dobálni a magyar szomszédaikat?
Ugyan már.
Ön mit gondol úgy általában a migrációról?
Ha egy közösségbe rövid időn belül húsz százaléknál több új jövevény érkezik, ott nem asszimiláció következik be, hanem párhuzamos társadalmak alakulnak ki. Magyarországnak sem gazdasági szempontból, sem a lélekszámát tekintve nincs szüksége nagyszámú betelepítésre. Az érkezőkkel kapcsolatban pedig ragaszkodnunk kell a beilleszkedéshez: ha jön, megtarthatja a kultúráját, de fogadja el a miénket. A bebocsátás terén persze rettentő nehéz mérlegelni, mert nincs generális módszer. Szakszerű nemzetbiztonsági szűrőket kell működtetnünk az egyes kérelmek elbírálására. Eszembe jut, hogy egy ismerősöm a kilencvenes években Borsodban kutatta a cigánykultúrát. Egy faluban, ahol már ötven százalék fölé kúszott a cigányok aránya, az öreg romák panaszkodtak, hogy mennyivel jobb lenne több fehér magyarral, mert akkor állna perspektivikus életmódminta a fiatalok előtt.
Van az az összeesküvés-elmélet, hogy valahol, valakik a világ egységesítését, a nemzetek skanzenekbe űzését, eltörlését tűzték ki célul. Mondván, ha nincsenek nemzetek, akkor nincs háború, és a fogyasztáson keresztül rabláncon tartható az emberiség. Ön mit szól ehhez a konteóhoz?
A konteók zöme úgy viszonyul a valósághoz, mint a szappanoperák a Sörgyári capriccióhoz: a szappanopera is emlékeztet a valóságra, de azért Hrabal az igazi. És ha már beszéltünk Kína és az oroszok problémáiról, a nyugatról se feledkezzünk meg. Látjuk, hogy az amerikaiak kétszázharmincöt évvel az uniójuk megalakulása után még mindig azzal küzdenek, hogy népként kik is ők valójában. Európa más. Ez a kontinens a világháborúk óta fél a nemzet fogalmától, fél önmagától, hiszen kultúrnemzet-államok követtek el felfoghatatlan bűnöket. A mai európai balliberális elit azt hiszi, hogy az elvileg értéksemleges szabályokat alkalmazó elfogulatlan technokrácia és bürokrácia az Európai Unió keretében megakadályozhatja a konfliktusok eszkalálódását, és beköszönt az örök béke. Csakhogy, ahogy George Friedman fogalmazott: a virtuális európai identitás megvédéséért senki nem fogja feláldozni a konkrét életét. Az emberi természet igényli a kötődést, az otthont, a valahova tartozást. De az EU nem kínál új identitást a nemzet helyett. A mai európai nem tudja megmondani, kicsoda is ő, ki a barát, ki az ellenség.
A mai európai lehet európai és magyar. Vagy európai és német. Vagy európai és román. Vagy fordítva: magyar és európai, német és európai, román és európai. Nekem tetszik.
Szép gondolat, mégis identitásválságban élünk.
Kontinensünkön évszázadokon át az Isten, család, haza hármasa jelentette az egyén, mint társas lény legfőbb kötődését. Aztán a felvilágosodás kidobta Istent, a kozmopolita egységesülés igyekszik kidobni a hazát, az utóbbi időben pedig példátlan erejű támadás indult a család szétverésére. Ez már nem csupán intellektuális, hanem egzisztenciális válság. Aminek végzetes következménye, hogy a nyugati ember elveszítette az életkedvét, nem akarja továbbadni az életet: nem vállal gyereket. Még némely jómódú német barátom is azt mondja, örül a szépen belakott életének a párjával, jó éttermekről, filmekről meg egzotikus utazásokról áradozik, de ezt nem akarja továbbörökíteni a következő nemzedékre. Csakhogy, ha ő nem bízik önmagában és Európában, akkor azok lépnek a helyére, akikben több az életerő.
A jövő feladása, az identitásvesztés ráadásul öngerjesztő folyamat, a mai, családot, gyerekeket vállaló európaiak unokái egyszer csak tényleg kisebbségbe szorulnak az európai identitásukkal és értékeikkel egyetemben. Ez nem filozófusok vagy bürokraták szellemi játszadozásának kérdése, hanem szó szerint egzisztenciális, a létünket fenyegető válság.
A titkos világkormánytól indultunk. Ön elhiszi, hogy ezt a sokarcú válságot egy ilyen informális testület küldi ránk?
Kötve hiszem, hogy létezik egy hatalmasokból álló csoport, mely a világ árnyékkormányaként rendszeresen összeül, és eldönti, mi történjen az emberiséggel. Viszont, amint azt Fernand Braudel meggyőzően levezette, a tömegtársadalomban működnek óriási tőkeigényű iparágak, mint az energiaipar, a bankipar, a távközlés. Ezek birtokosai, nagyiparosok, bankárok, közelebb érzik magukat a másik földrészen élő kollégájukhoz, mint a szomszédjukhoz a lakóhelyükön. Egyeztetnek, üzletelnek, új piacokat szereznek. Rendszeresen találkoznak is, sőt, az elmúlt években néhány magyar üzletember is bekerült ezekbe a körökbe.
Konkrétan kik?
Majd mondják ők, ha akarják. Mindenesetre jó hír, hogy ott vannak, mert szeretjük, nem szeretjük, jelen kell lennünk azoknál az asztaloknál, ahol a sorsunkat érintő beszélgetések zajlanak. És igen, az ilyen helyeken eljátszanak az ember- és társadalomboldogítás utópiáival is. De nem fogják tudni megvalósítani, mert ugyan mindig akadnak, akik kényelemből vagy kényszerből beadják a derekukat, de sokan vagyunk, akik soha.
Ön a nyáron közölt Kína-tanulmányában Dantét idézi, aki szerint egyszer majd „létrejön az emberiség a maga totalitásában” közös nyelvvel, közös életmóddal.
Idézem Dantét, de nem hiszek az utópiájában.
A nemzetekben hisz?
Abszolút! Az ember legmélyebb evolúciós szükséglete a kötődés, a valahova tartozás.
Hiszek a nemzeti nyelvekben, kultúrákban és hagyományokban. Hiszek a nagy közösségekben, hiszek a kis közösségekben és a családban. Európához akkor tudsz kötődni, ha a melletted ülő embert ismered, becsülöd. Nem tudod szeretni az emberiséget, ha a szomszédodat nem szereted.
Sokféle növény és állat létezik, és mind másképpen szép, jó és igaz. Rendben van, hogy mindenkinek a saját kultúrája a legszebb, és mint a természet értékeit, a természet emberi értékeit, a kultúrákat, a nemzeteket is meg kell őriznünk. Tudjuk, hogy világszintű és európai közös nevezőnk is, hogy emberek vagyunk, de ez túl absztrakt, az életem itt és most zajlik a szeretteim, a sorstársaim körében, ezt kell megélni és megőrizni. E körök alkotják Európát és a világot, nélkülük csak a nagy semmi lenne. Ezért nem áldozható fel a világ- vagy az európai identitás oltárán a nemzeti identitás. Nálam a nemzeti nyelv áll a középpontban, mert abból alakul ki a nemzeti észjárás. Amiből természetesen nem következik, hogy ne tanulj meg angolul, németül, franciául vagy kínaiul, oroszul. Tanulj! Élvezd Móriczot, Dosztojevszkijt és Konfuciuszt. Mind csodálatos, más világ. Isten változatosra teremtette a mindenséget, szerintem örömét leli abban, ahogy az emberek különbözőképpen reagálnak, épp úgy, ahogy mindenkinek öröme van a gyerekei változatosságában.
Isten mozizik?
Isten érzékel. Minden lelket örömében teremtett. A sokszínűség megőrzendő! Weiner Leó jó! És a P. Mobil is jó!
Csápolt valaha valamelyikre?
A Jóisten?
Nem. Ön.
P. Mobilra meg Beatricére „csápoltam”. Weiner Leóra, Muszorgszkijra vagy Griegre „csak” tapsoltam. Elférnek a szívemben, bármelyik hiányában kevesebb lennék.
Ha Isten mégis mozizik, milyen filmet lát majd száz év múlva Magyarországon? Mi lesz addigra a kultúránkkal? És mi lesz az arcvonásainkkal?
Nem tudom, mit hoz a jövő, de abban bizonyos vagyok, hogy az emberi természet nem változik. A jövő nemzedék látja, hogy mi mivel, hogyan küzdünk meg, és meg kell adni nekik a tudást, amivel majd megvívják az ő idejükben adódó csatákat. Az biztos, hogy magyarnak lenni nemcsak gének dolga, hanem, Babits szavaival: szellemi jelenség és lelki örökség.
Világszerte egységesül az örökség: egyre inkább mindenki ugyanazt a filmet nézi, ugyanazt a játékot játssza, ugyanazt eszi, issza, ugyanazokat a mintákat követi. Már most meglehetősen egyformán élünk, csak valaki napi egy dollárból, más meg tízezerből.
Minden emberben létezik a kényelem vágya, az alkalmazkodás, valóban hasonul az életmódunk, valóban ugyanolyan technikai eszközöket használunk. De a számítógépemen bármilyen nyelven is írok, abban az anyanyelvem által meghatározott észjárásom tükröződik. Bennünk Szent István, Rákóczi, Petőfi és Zrínyi viselkedésmintái, küzdőképessége él, s nem az amerikai típusú szabadságszeretet és fogyasztási tempó.
Tart a kultúrák világméretű háborús összecsapásától?
Nem a nyílt háborút tartom a legnagyobb veszélynek. Hanem a grey zone warfare-t, vagyis a háború és a béke közötti szürke zónát, melyben a küzdelem nem reguláris haderőkkel zajlik, és amelyben frusztrált, rosszindulatú vezetők a kezükben lévő technikával hallatlan károkat képesek okozni ártatlan embermillióknak.
Tart a világvégétől?
Nem. De nekem annyiban könnyebb, hogy hiszek Istenben, és kétlem, hogy a Mindenható a mi vagy a gyerekeink generációjánál akarja lezárni az emberiség történetét.
