Az országok általában nem a parlamentben térdelnek le. Nem is az állami televízióban, ahol a junta ezredesei egyenruhában magyarázzák, hogy minden rendben van. A lakosság a benzinkútnál értesül róla, hogy az ország letérdelt.
A tartálykocsi nem jön meg. A sofőr nem veszi fel a telefont. A konvoj visszafordul. A fővárosban még ég a neon a minisztériumokban, az állami tévé szerint a kormány mindent ellenőriz, a valóságban azonban a logisztika valahol Bamako előtt lerobbant az úton. Egy ellenőrzőpontnál. Egy felrobbantott hídnál. Valahol a bozótosban, mert a fegyveresek tudják, melyik járművet kell kiszedni ahhoz, hogy az ellátási lánc leálljon.
Maliban most el vannak zárva az utak. Kidal, Tessalit, Gao, Mopti, Sévaré, Kati, Bamako környéke. A mali hadsereg és az orosz Africa Corps olyan északi pontokról vonult vissza, melyeket korábban a franciáktól visszanyert szuverenitás bizonyítékaként mutogattak. A JNIM és az Azawad Felszabadítási Front (FLA) összehangolt támadássorozata katonailag, politikailag és logisztikailag is fojtószorításba tette a rezsimet.
Sadio Camara védelmi miniszter, a mali–orosz egymásra találás arca Kati mellett halt meg. Az oroszok nem tudták megvédeni.
Az első áldozat mégsem egy város vagy egy út volt, hanem a junta esti meséje. Hogy minden bajt a franciák okoztak. Hogy őket végre elzavarták, az állam majd visszaveszi az országot, Kidal felett Mali nemzeti zászlója fog lobogni, a politikai iszlamizmus rossz emlék lesz, Oroszország pedig Mali legjobb barátja.
Néhány szerencsétlen kiskatona mellett ez a propaganda is ott fekszik temetetlenül a poros utakon.
Közös ellenség, külön háború
A mostani támadás mögött nem egy szervezet áll, hanem egy nyomás kovácsolta katonai és politikai szükségközösség.
