Farkas Norbert / 24.hu
Farkas Norbert / 24.hu

„Tesóm, ha tudsz olyan iskolát, ahol megtanítják, hogyan lehet fehér a bőröm, szólj, beiratkozom”

Egyetlen magyar erőemelő jutott ki a tokiói paralimpiára: Sedric Roussel. A kameruni születésű, fél lábára sérült férfi nyolcadik éve él Magyarországon. A konditeremben kezdtünk, az andorraiak elleni válogatott meccsen zártunk egy közös a napot, a kettő között pedig portréztunk.

– Egy Magyarország–Kamerun meccsen kinek szurkolnál?

– Nekünk! Magyaroknak. Én már kilencvenöt százalék magyar vagyok, és csak öt százalék kameruni, az is csak azért, mert ott születtem.

Sedric Roussel nyolc éve él Magyarországon, állampolgárságot négy éve szerzett; a minap hatodik, vagyis pontszerző lett a tokiói paralimpián, s a verseny után azt nyilatkozta lelkesen, mókás akcentussal, hogy: „Nekem nagy családom van. Ez nem csak anyuka meg apuka meg a testvérem. Nekem a családom egész Magyarország.”

Farkas Norbert / 24.hu

Mi mindennek kell történni ahhoz, hogy valaki ennyire el akarjon szakadni a múltjától, és ennyire csak oda akarjon tartozni, ahová vetette a sors? Az a helyzet, hogy a riportunk végére sem kerülünk igazán közel a válaszhoz, de megpróbálkozunk a súllyal.

*

Sedi 1986. február tizenkilencedikén született Kamerunban, Bafoussam nevű városban. „Nem nagy település, nem is gazdag.”

Hároméves volt, amikor lebénult a bal lába.

Véletlen. Balszerencse. Oltást kaptam, másnap, ébredés után szólított az anyukám, és nem tudtam odamenni hozzá. Az orvos megvonta a vállát, örüljünk, hogy nem mindkét lábam lett oda.

Édesapját korán elveszítette. „Hat múltam, amikor meghalt. Cukorbeteg lett, kapott injekciót, de valamit elronthatott a nővér, talán túladagolta az inzulint.” Ez is véletlen. Ez is balszerencse.

Sedi édesanyja ismét férjhez ment, öt gyereket szült új urának. Sedi együtt nőtt fel a féltestvéreivel. Az általános után informatikát tanult, „anya megmondta, félárván, mozgássérülten nincs más esélyem, mint a tudás”. Papírt ugyan szerzett a fiú, de munkát a közelben nem talált, távolra nem ingázhatott.

Teltek az évek, betöltötte a huszonötöt. És ekkor nekiindult a világnak.

Hogy pontosan mi vitte erre a döntésre, nem árulja el.

– Rossz emlék. Fáj beszélnem róla.

– De hát már beszélsz róla, Sedi.

– Senkinek nem beszélek róla. Van, amikor muszáj felejteni.

Ukrajnáig jutott.

– Útlevéllel?

– Nem beszélek róla.

– Miért pont Ukrajna?

– Nem beszélek róla.

Állami nyelvtanfolyamra került, egy év alatt meglett az orosz középfok teteje.

Utálta Ukrajnát. „Olyan rasszisták, elképzelni nem tudod. Ráadásul egyik nap eltűnt egy barátom, ő is fekete, úgy hiszem, szervkereskedők kapták el, nem lett meg a holtteste, legalábbis az, ami maradhatott belőle.”

Farkas Norbert / 24.hu

Az ukránon kívül van még egy náció, amit ki nem állhat:

Kamerun még a nagyapáim idején is francia gyarmat volt. Állati sorban, rabszolgaként tartották az őseinket. Kérdezték néhányan, miért nem Franciaországban telepedtem le. Hát ezért. Nem hogy lakni nem szeretnék ott, turistaként se teszem be oda a lábamat. Sosem bocsátok meg.

Bár végleges új hazájának szánta Ukrajnát, a sokadik inzultus után úgy döntött, keres egy még újabb hazát. Nyugatnak indult, az első állomás Magyarország.

– Miért ide?

– Azt hallottam, itt sokkal kevesebb a rasszista.

– És?

– És tényleg kevesebb. Többen szeretnek, mint nem szeretnek. Ismeretlenül is többen bíznak bennem, mint ahányan bizalmatlanok. Amikor még csak azt tudtam magyarul, hogy „kérem”, „köszönöm”, „szia”, akkor is mindenütt dicsértek, hogy „jé, milyen ügyes vagy, Sedi”.

– Miről ismered fel azt, aki nem szeret?

– Arról, hogy beszól.

– Mire te?

– Mosolygok.

– Mesélj el egy beszólást.

– Egyet?

– Legyen kettő.

– Már az első héten azt kiabálta egy férfi a metróban, hogy „majom, takarodj Afrikába”. Elkeseredtem, sírtam. De aztán megszoktam, hogy még itt is van ilyen.

– Második történet?

– A paralimpikonok óriási kedvezményt kapnak az egyik pizzériában, hatvan százalékot, onnan rendeltem. Csöngetett a futár, beengedtem, meglátott, kapásból leköpött és hozzám vágta a dobozt, hogy „mocskos néger migráns, húzzál haza”.

– Sírtál?

– Az már a mosolygós idő volt. Mondtam neki, hogy állandóan tanulok, és mindig, mindenhol megfelelek. „Tesóm, ha tudsz olyan iskolát, ahol megtanítják, hogyan lehet fehér a bőröm, szólj, azonnal beiratkozom, és ígérem, ötösre vizsgázok.”

– Mire ő?

– Otthagyott. De legalább végighallgatott. Az is valami.

– Mi lett a pizzával?

– Megettem.

*

Amikor egy szál hátizsákkal átlépte az ukrán-magyar határt, kanyi szót sem értett magyarul. „Csak azokon a nyelveken beszéltem, amiken a kameruni iskolában tanultam: franciául, angolul meg persze a törzsi bamileke nyelven. És oroszul. Meg valamennyire spanyolul.”

Farkas Norbert / 24.hu

Itt is iskolába került. „Imádtam. Különösen a történelmet. Monarchia! Sissi! Az első perctől ehhez a néphez akartam tartozni.”

Gyerekkorától tornázott, erősített. A bicskei menekülttáborban rákeresett, hol talál mozgássérült sportolókat az országban. Első helyen a Törekvést dobta föl neki a Google. Amint kijutott a kerítés mögül, lebicegett a Könyves Kálmán körútra, s beállt kosarazni a kerekesszékesek közé. Az edző rácsodálkozott Sedi kondijára, és felhívta a para-erőemelők trénerét, hogy „van itt egy fekete bika, meg kéne nézzed.”

Feltettek hetven kilót, kinyomtam. Emelték nyolcvanra, azt is. Tovább kilencvenre, azt is. Százharmincig jutottam. Annyira megörültek, azonnal leigazoltak az Erzsébetváros SE-be.

Már abban az évben, vagyis 2014-ben magyar parabajnok lett nyolcvannyolc kilóban. 2015-ben ismét. 2016-ban szintúgy. És így tovább. Ja, és nem mellesleg befért a magyar kerekesszékes kosárlabda-válogatottba is.

A para-erőemelő nemzeti válogatottba 2017-ben hívták, de úgy, hogy választania kell a labda és a vas között. Utóbbi mellett döntött. „Mert az erőemelés egyéni sport, itt nem függsz mások teljesítményétől, minden rajtad múlik.”

Azonnal meglátta a lehetőséget. „Elkezdtem komolyan edzeni. Adni akartam az országnak, amitől addig csak kaptam. Érmeket akartam nyerni a hazámnak.”

Legjobb eredménye egy Európa-bajnoki ezüst, a világban viszont számosan jobbak nála; Tokió előtt a tizenkettedik helyen állt a ranglistán. Márpedig a paralimpiára csak az első nyolc utazhatott. „Esélytelen voltam, mégis készültem, abból baj nem lehet.” Aztán másfél hónappal a paralimpia előtt hívták a magyar szövetségből, hogy szabadkártyát szereztek neki, utazhat. „Úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Nem két percig, nem három percig, legalább harminc percig.” (A szabadkártyás rendszer célja, hogy az olimpiára a legjobbak mellett egy-egy olyan nemzet versenyzője is kijusson, ahol az adott sportágban szerényebbek a lehetőségek; a magyar szövetség két kártyaigénylését fogadta el a szervezet, az egyik Sedric Rousselé.)

„Amint lenyugodtam, azt mondtam magamnak: Sedi, ez életed lehetősége. Nem turistának megyünk Tokióba, neked ez itt a harmadik világháború, küzdj, mint egy oroszlán.”

Farkas Norbert / 24.hu

Az oroszlánság dacára messze a legesélytelenebbként érkezett a tornára. „Ismerem rég mind a nyolc ellenfelemet, mind idősebb, mind nehezebb, mind erősebb, mind többet tud, mint én. Úgy néztek rám, mint egy gyerekre, úgy szólítottak, hogy bébi. Én voltam a szabadkártyás bébi.”

Sedi a még éppen pontszerző helyet nézte ki magának: hatodik akart lenni. Arra bazírozott, hogy az éremért versengők kockáztatnak, túl magasan kezdenek, és akár ketten is érvényes gyakorlat nélkül zárnak. „Akkor megvan a hetedik hely. De az is kevés. Egy srácról, a kubairól tudtam, hogy nincs formában, megcsíphetem. Azt találtam ki, annyira lefogyok, hogy a mérlegelésnél könnyebb legyek nála, aztán mindig csak annyit teszek a rúdra, mint ő, így, ha nem hibázok, kisebb testsúllyal megelőzöm.”

Rengeteg a „ha”, de a sportági precizitás Sedi malmára hajthatta a vizet.

Minden versenyen három bíró lesi a mozdulataidat. Egy a jobb lábadnál, egy a balnál, egy a hátad mögött. Startra leemeled a súlyt a tartóról, aztán ereszted a mellkasodig, tilos rögtön visszapattintani, tartod két másodpercig, jelre kinyomod, ott is tartod, jelre a tartóra helyezed. Ha bármelyik fázist elsieted: no lift! Érvénytelen gyakorlat! Ha megemeled a sarkadat: no lift! Ha megemeled a fenekedet: no lift! Ha megemeled a fejedet: no lift! Vagyis hiába van erőd, ha ügyetlenkedsz, véged.

Két top para-erőemelő, a brazil és a dubai versenyző ilyen mázsás nüanszokon bukta mindhárom gyakorlatát.

Miközben Sedi taktikusan kopírozta havannai riválisát.

„Százhetven kilóval kezdett, mentem vele. Mindkettőnké good lift! Százhetvenhétre emeltünk. Az is két good lift! Utolsóra száznyolcvanegyet rakatott fel. És good lift lett neki! Következtem én. Tisztességesen felkészültem, tudtam, a száznyolcvanegy nekem semmi, akár háromszor kinyomom, de kétszer biztosan. A száznyolcvankettő is jöhet, az az országos csúcs megismétlése, én tartom. A száznyolcvanhárom pedig már új országos csúcs lett volna. Úgy éreztem, százkilencvennel is boldogulnék, de az ötödik helyhez már százkilencvenöt kiló kellett volna, amit még csak teremben csináltam meg, versenyen sosem. Nem kockáztathattam a pontszerzést, maradtam a taktikánál, és csupán száznyolcvanegyre emeltem. Simán meglett.”

Amúgy az érvénytelen gyakorlat nélkül záró brazil kétszázzal nyitott, a súlycsoportot pedig egy jordán versenyző nyerte kétszázharmincegy kilóval. „Ő egy másik univerzum. Mondjuk huszonöt éve versenyez, és csak a sporttal foglalkozik, nem kell járjon munkába.”

Farkas Norbert / 24.hu

*

Egy profi erőemelő eszik, alszik, nyom.

Sedi eszik, alszik, nyom. Plusz dolgozik napi nyolc órában egy informatikai multinál, telefonos ügyfélszolgálaton távgyógyít számítógépeket. „A világ minden tájáról hívnak ügyfelek, hogy ez nem működik, az nem működik, én Budapestről belépek a komputerükbe, rendet rakok, telepítem a szükséges applikációt, megoldom a problémát, és lehet dolgozni tovább.”

Respektje van a vállalatnál, a kollégák szeretik, buzdítják, a főnök elengedi edzőtáborba, versenyre, fizeti a vitaminokat és a proteint.

Sedi hétköznapon hatkor kel, tisztálkodik, imádkozik (nem, nem Allahhoz, hanem Jézushoz; és ebben semmi megfelelés, Kamerun lakosságának negyven százaléka keresztény, Sedi is katolikus családban nőtt fel). Reggelire zabkását kever, nagy tállal, közben ebédet főz, nem bonyolultakat; dobozolja a menázsit, hét harminckor indul, illetve járvány idején marad otthon, nyolc harminctól műszak, pisiszünet kizárólag engedélyre, délben ebéd, fájront ötkor. Irány haza, hatvan perc jut evésre, „sok rizs, sok hal, sok hús”, és csendes pihenőre, aztán sporttáska a vállra, tömegközlekedve egy óra az út a nyóckeres bérleménytől az újpesti konditeremig, ahol a tulaj parasport-barátságának köszönhetően ingyen edz Sedi. Abszolválja a gyakorlatsort, vissza a nyolcba, egy busz, egy villamos, még egy busz, „nézem kicsit a sportcsatornát, aztán alvás”.

Szórakozni nem jár.

A sport rovására menne. Ráadásul sörözőben, buliban bajba keveredhetek. De nekem vigyázni kell, mit csinálok. Példakép vagyok. Nem szabad verekedni, kiabálni, vitatkozni. Csak mosolyogni. Ha bántanak, fényképezek a telefonommal, aztán majd a bíróság megvéd. Magyarország nem dzsungel, emberek lakják, nem tigrisek, a törvény uralkodik, nem az erőszak.

Nő nincs Sedi életében. „A magyar lányok szeretik a fekete fiúkat, de nincs időm kapcsolatra. A sportért élek. És örülök, hogy megélek. Vagy tudsz olyan nőt, aki hozzám költözik, fizeti a rezsi felét, és elvégzi a házimunka felét?”

Farkas Norbert / 24.hu

Mellkasán irdatlan izmok, alatta pocak.

– Miből állna, hogy kockahasad legyen?

– Nem tudom, de nem is érdekel. Nem testépítő vagyok, hanem para-erőemelő. Mindig úgy kelek, hogy kimondom a célomat: magyar válogatott parasportoló vagyok, dicsőséget akarok szerezni a hazámnak. És ehhez nincs szükség kockahasra. A hasamat arra használom, hogy verseny előtt onnan fogyok, de csak óvatosan, nehogy az erő is apadjon.

Barátai sincsenek, „az is idő lenne”. Viszont tart híres haverokat: itt légióskodó afrikai focistákkal e-mailezik, olykor találkoznak, szelfiznek.

Ikenne-King, Dialo, Otigba, Boli, Tokmac! Mindegyiktől van aláírásom. A legtöbbet a magyar válogatott Negoval beszélünk. Rám írt két órával a paralimpiai versenyem előtt, hogy „ez itt a te időd, Sedi, nyomd ki, hajrá magyarok!” Meghatódtam, és azt mondtam magamban, hogy „ugyan én csak a kis, fekete, szabadkártyás Sedi vagyok, de nem vagyok egyedül, velem egész Magyarország”.

– Milyen nyelven írt Nego?

– Franciául. De már mindketten magyar állampolgárok vagyunk.

*

Sedinél nem csupán a Magyarország előtti élet tabu, hanem a sporton kívüli létezés is.

Fotóznánk őt az otthonában, de a gangnál beljebb nem jutunk, „az már annyira a magánélet, hogy nem akarom megmutatni senkinek”.

Bicske után egy sorstársával közösen bérelt lakást, de amikor magára maradt az ingatlanban, nem tudta fizetni a teljes lakbért, és olcsóbb bérleményt kellett felhajtania. „Szólt egy ismerősöm, hogy épp költözik ki az albérletéből, amit havi kilencvenezerért bérel. Találkoztam a tulajdonossal, végigmért, és azt mondta: százötvenezer plusz rezsi. Igent mondtam. Barna színűen nincs sok választásod.”

Második emelet, huszonegynéhány négyzetméter, még egy fekvenyomó pad sem fér be, „pedig az jó lenne, nem kéne minden edzésért utazni”.

Sedi nyitja az ajtót, belép, csukja az ajtót. Míg egy fotó kedvéért keresi az MTK-s sálját (két bekezdés múlva eláruljuk, mi köze a kék-fehérekhez), érkezik cekkerrel a szomszédasszony, Sedi lelkes szurkolója, aki idén nyárig csak azt tudta, hogy egy végtelenül kedves, kondizós, mozgássérült fekete fiú él mellette.

Nyílik az ajtó, Sedi ki, csukódik az ajtó, kulcs. Sedi szívélyesen üdvözli és óvatosan átkarolja a hölgyet. „Amikor a Kossuth Rádióban meghallotta, hogy egy Sedric Roussel nevű férfi szabadkártyát kapott a paralimpiára, azonnal kérdezte, hogy tényleg én vagyok-e az, és amikor mondtam, hogy igen, olyan boldog lett, még vacsorát is főzött nekem. Aztán, mikor indultam a repülőgéphez, többen is kint álltak a lépcsőkön, tapsoltak, buzdítottak.”

Farkas Norbert / 24.hu

*

Sedi egyetlen hobbit enged meg magának: a focit.

Magyarországra kerülve első dolga volt kedvenc futballklubot választani. A Fradinál kezdett, szép a stadion, jó a csapat, segítik a mozgássérülteket, tetszett mindez Sedinek, de azért benézett egy MTK-meccsre is. „Széles mosollyal kérdezte a nő a pénztárból, hogy mozgássérült vagyok-e, és már adta is a jegyet, méghozzá a pálya mellé. Azonnal éreztem, hogy MTK befogadott, ez a szív klubja. Bérletes lettem, kint vagyok az összes itthoni mérkőzésen. Van kacsás… nem, libás sálam, sapkám, mindenem, a munkahelyemen az asztalom felett kék-fehér zászló lóg. Annyira szeretnek, egyszer még a VIP-be is felvittek. Ha vidéken játszik a csapat, megyek a Ferencvároshoz, mert meccs az kell, kint voltam a Juventus ellen, olyan közelről láttam a Ronaldót, mint téged. A legnagyobb játékos! Nála egy nagyobb van, a Szoboszlai Dominik, nagy magyar, a honfitársam, rettentő büszke vagyok rá, fiatal, erős, nem is értem, mit keres még a Lipcsében, miért nem Párizsban vagy Barcelonában játszik.”

A magyar futballt illetően akkora Sedi optimizmusa, mint a B-közép tagjainak együttvéve, szor kettő. „A magyar foci tele legendás labdarúgókkal. Puskás egy legenda. A mackónadrágos Király egy legenda! Dzsudzsák egy legenda! És jönnek az új legendák! Ott a kisfiú Schäfer! És ott a volt MTK-s Schön, őt különösen imádom, mindig beszélgettünk a pálya mellett.”

Az angolok elleni null-négy és az albániai vereség meg sem karistolta Sedinek a fényes magyar labdarúgójövőbe vetett hitét. „Van ilyen, menni kell tovább.”

Az Andorra elleni meccs napja a miénk, estére jegyünk van a Puskásba. Órákkal a kezdés előtt érkezünk, rutinos drukkerként tisztában vagyunk vele, hogy a stadionba lépés előtt illik sörrel kellősíteni a szurkolói szervezetet, ezért beülünk egy korsóra a Tücsökbe. Aztán odabent a fotós és a riporter csapoltat fogyaszt, Sedi viszont Fantát kér, kettőt, háromszor. Az hat. Zéró alkohol, max cukor.

Hidratálva tesszük meg a Tücsök–Puskás távolságot. Sedi látványosság, nincs ember, ki ne felejtené rajta a szemét a tetőtől talpig piros-fehér-zöld szurkolói szettbe öltözött fekete fiún.

A 117-es szektorba szól a zsugánk, Sedi azzal ül be, hogy „ma nyerni kell, nincs mese”. A kezdésig elrágunk egy-egy zacsi magot, csúszik rá még fél-fél liter szénsavas narancs, kitárgyaljuk, hogy az angol zseni, a fekete Sterling meghuhogása ugyan nem volt szép dolog, de nem kell annyira komolyan venni, „mindenhol megesik az ilyen, és egyébként sem foglalkozom politikával, parasportoló vagyok, nem politikus”.

Farkas Norbert és Marjai János / 24.hu

A kezdőrúgásnál pedig már ott tartunk, hogy: „Magyarország világbajnok lesz. Nem tudom, mikor, de az lesz.”

*

Tizennyolc perc után kettő-nullra megyünk, hamar kiszámoljuk, hogy ilyen tempóban tíz-null lesz a vége, aztán valahogy kettő-egy lesz, amiből levonódik a következtetés, hogy a foci nem lineáris grafikon. Ha már az utolsó bő hetven percről nincs mit mondani, a jeles labdarúgómúlttal bíró Kamerunra tereljük a szót, a Milla-generációt emlegetjük, de a mostaniakról egyikünk sem tud semmit.

Merthogy Sedi eleve keveset gondol Kamerunra, és egyáltalán nem vágyik vissza.

„Mióta eljöttem, nem jártam otthon, anyát sem láttam, pedig már öreg és beteg.”

– Hány éves az anyukád?

– Már ötvenöt. Az ott elég sok.

– Miért nem látogatod meg?

– Drága az utazás. Pedig hiányzik az anyukám. Néha beszélünk. Küldök kis pénzt, abból fizet pár perc internetet egy kávéházban, és hívom WhatsAppon. A tokiói versenyemről nem tudott. Én telefonáltam neki azzal, hogy anya, voltam a paralimpián, hatodik lettem. Örült, sírt, mondta, sose hitte volna, hogy ilyen eredményt érek el.

– Sedi, tudod, mennyi pénzt kapsz a magyar államtól ezért a hatodik helyért?

– Hallottam, hogy jár valamennyi.

– Közel hatmillió forintot.

– Ó, az elég jó. Még nem kaptam meg.

– Ha megkapod, egy részéből vehetnél repülőjegyet magadnak Kamerunba oda-vissza. Vagy anyukádnak ide-vissza.

– Igen? Ez jó ötlet!

*

Sedi az állampolgári eskü óta érzi magát végérvényesen magyarnak. „Attól a pillanattól fontos nekem a magyar zászló és a magyar címer. Szeretem ezt az országot. Tisztességesen dolgozom, tisztességesen fizetem az adót, tisztességesen viselkedem. Mintha mindig is magyar lettem volna. Pedig hibrid vagyok.”

– Mi a kedvenc ételed?

– Csirkepaprikás nokedlivel.

– És uborkasalátával?

– Azzal!

Hajtják a céljai. „Az erőemelés nem a fiatalok sportja, lehet még akár négy-öt paralimpiám. Már három év múlva, Párizsban is az érem a cél, bár munka mellett csak a mostani szintemet tudom garantálni, de mindent megteszek a sikerért.”

Farkas Norbert / 24.hu

Van szélesebb cél is: „Azt szeretném, hogy ne a bőröm színét nézzék. És azt is szeretném, ha nem a mozgássérültet látnák bennem. Hanem a parasportolót. Azt szeretném, hogy ne sajnáljanak, hanem tiszteljenek. Fontos szeretnék lenni. És azzal, hogy mozgássérültből parasportoló lettem, fontossá váltam. Amikor jöttünk haza Tokióból, még az MTK elnöke is kijött elém a reptérre, pedig este tízkor szállt le a gép. A paralimpia után rengeteg szeretetet kaptam. Ismeretlenek cseteltek rám olyanokat, hogy szívből szurkol nekem az egész ország, meg hogy ügyes vagyok, igazi bajnok, és azt is, hogy milyen jó, hogy magyar vagyok.”

Sedi azt mondja, a jóra koncentrál, a rosszon nem rágódik.

– S ha valami mégis nagyon bánt?

– Akkor keresek egy csöndes helyet a ligetben. Sírok kicsit. Imádkozom, az megnyugtat. És csinálom tovább.

– Mit csinálsz tovább?

– Amit elhatároztam.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.