Farkas Norbert / 24.hu
Belföld

Prőhle Gergely: Orbán Viktor próbálja egyesíteni Pannóniát és Hunniát

Hol a helyünk? Egyebek mellett erről is beszélgettünk Prőhle Gergely korábbi berlini nagykövettel. A különböző Orbán-kormányokban államtitkári és helyettes államtitkári tisztséget betöltő diplomata a Fideszen belül is zajló kultúrharc egyik áldozata volt: menesztették a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről, helyét Demeter Szilárd vette át. Nagyinterjú a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatójával, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Tanulmányok Intézetének vezetőjével.

Nyersebb lett a világ, mióta itt a vírus.

Én mindenekelőtt hálás vagyok, hogy családostul viszonylag könnyen estünk át a fertőzésen. De a Covid valóban átírja a szabályokat. Az évtizedeken át a nyugatot vezérlő elvszerűség a szemünk láttára törik darabokra az érdekvezérelt külpolitikán. Amikor egy német külügyes Szputnyikért kilincsel Moszkvában, kevésbé fontos számára a megmérgezett, majd börtönbe zárt ellenzéki vezető, Navalnij sorsa. Amikor pedig Pekingben is beáll a vakcinasorba, a minapi uniós büntetőintézkedések dacára nem az ujgur népcsoport fölötti aggódással nyitja a tárgyalást.

Tényleg „Brüsszel bénázása” miatt nincs elég nyugati vakcina az EU-ban? S valóban azért „akadékoskodnak a bürokraták” a keleti oltóanyagokkal, hogy védjék a saját gyógyszergyártóik érdekét?

Semmiféle bennfentes információm nincs, de nem kételkednék „a brüsszeli bürokraták” jószándékában. Viszont tény, hogy a vakcinabeszerzés egyébként nem könnyű feladatát nem sikerült megoldani.

Számos európai politikus okkal dühöng amiatt, hogy a kontinens vezető vakcinagyártói átverték, és késve, hiányosan vagy egyáltalán nem szállítanak. Más kérdés, hogy az oroszok is késnek a szállítással, Magyarországra is. És az is igaz, hogy a krízisben a piac nyers szabályai uralkodnak: az viheti az árut, aki többet fizet.

Az pedig egy újabb érdekes adalék, hogy az uniós szinten is engedélyezett, nagyon is nyugati Astra-Zeneca oltás kapcsán most jóval nagyobb a zavar, mint bármely más vakcinával. Szóval a világpolitikában is megborulnak szövetségek, születnek újak. Ami pedig a keleti vakcinákat illeti: szerintem érdemes hallgatni a magyar szakemberekre.

Értékek vagy érdekek mentén szerveződik stabilabb, kiszámíthatóbb, háborúmentesebb világ?

Az érdek mentén szerveződő világ ridegebb, viszont az érdekek jobbára tartósabbak, kiszámíthatóbbak, mint az értékek. Mondom ezt nem kevés fájdalommal a hangomban.

Ma az USA, Kína, az EU és Oroszország uralja a világpolitikát, feljövőben India és Brazília. A következő évtizedekben ki erősödik, ki gyöngül, kik közelednek egymáshoz, kik távolodnak egymástól?

Indiát és Brazíliát sokan lakják, de ez kevés az elitbe kerüléshez. Oroszország a globális felmelegedés nyertese azzal, hogy Szibéria évezredek óta fagyott területének egyre nagyobb hányada válik lakhatóvá, s ami ennél is fontosabb: kitermelhetővé. Ettől persze még aligha tudja leküzdeni évszázados strukturális lemaradását. Érdemes persze odafigyelni az elmúlt hetek fejleményeire: az oroszok egyre szorosabb együttműködése Kínával stratégiai fontosságú, Kína felemelkedése pedig megállíthatatlannak tűnik. Az Egyesült Államok a politikai cirkuszok ellenére tartja magát; technológiai innovációban, kutatásban hatalmas előnyre tett szert. A jövőre való felkészülés ez utóbbi két országban sikerült a legjobban.

Farkas Norbert / 24.hu

És Európa?

Európa elkényelmesedett, hátrányba került, de messze nem olyan mértékben, mint egyesek vizionálják. Németországban, a kontinens gazdaságilag még mindig legerősebb, és a technológiai fejlődés szempontjából is döntő fontosságú országában óriási viták zajlanak a visszaesés okairól. Abban egyetértés van, hogy a lemaradás sok pénzzel, az oktatás és a kutatás kiemelt fejlesztésével behozható.

Honnan lesz forrás?

Maga Angela Merkel beszélt róla, és ha jól emlékszem, Orbán Viktor is idézte:

fenntarthatatlan, hogy noha Európa a világ népességének mindössze négy százalékát adja, és a GDP csupán tizenkét százaléka születik a kontinensen, mégis a világ szociális kiadásainak felét itt költik el. Ráadásul a világ nyugati része indokolatlanul sokat fogyaszt, utazgatunk, bár ez most már múlt idő, filléres repülőjegyekkel, januárban friss málnát és cseresznyét eszünk Dél-Amerikából, télvíz idején Afrikában termelt vágott virágot vásárolunk. Mindez nem normális. Attól különösen tragikus a helyzet, hogy mindennek igazságtalanságát és önpusztító voltát lehetetlen elmagyarázni a jóléti társadalmakban élő választóknak.

Nem akarok semmit sem belemagyarázni a jelenlegi válságba, de nehéz nem meglátni a járványban a Jóisten felemelt mutatóujját.

Németország marad Európa ura?

A szándék megvan rá, bár most, hogy tizenhat év kancellárkodás után hamarosan távozik Angela Merkel, a francia elnök bejelentkezett a domináns szerepre.

Szerényebb mögötte a gazdasági erő.

A franciák eddig is rendre a németek pénzéből valósították meg európai ötleteiket. 2017 októberében, amikor Macron elnök előállt az EU-t megreformáló ötleteivel, épp egy konferencián voltam Párizsban. Mellettem a német pénzügyminisztérium szakértői azon ironizáltak, Merkel vajon hogyan adja majd el az ideát a német adófizetőknek.

Lesz valaha Európai Egyesült Államok?

Az Európai Egyesült Államok víziója minden történelmi tapasztalatnak és hagyománynak ellentmond. Nonszensz. Légvár.

Akkor legyen, maradjon nemzetek Európája?

Persze.

Mit jelent az, hogy nemzetek Európája?

Semmiképp sem árvalányhajas, múltba révedő ábrándot, pláne nem huszonhét nemzeti melldöngetést huszonhét uniós tagállamban. A nemzetek Európája voltaképp annak kicsit zengzetesebb megfogalmazása, amit Habsburg Ottó szubszidiaritásnak nevezett: minél több mindenről helyben szülessen döntés, ott, ahol a legésszerűbben képesek dönteni, s ahol az adott döntés kifejti hatását. Mindez arról is szól, hogy nemzeti keretek közt sem kerülhető el a felelősség kérdése, erről szólnak a választások az egyes tagállamokban. Ez persze nem írja felül az európai szolidaritást, ami nekünk itt, Magyarországon egyébként nagyon sokat hoz a konyhára.

Hol a határ a nemzetek Európája és a nacionalizmus között? Hogyan érhető el, hogy ne ismét egymásnak feszülésbe, szétesésbe, világháborúba torkolljon a nemzetállamok vetélkedése?

Én minden válságtünet és politikai vértolulás ellenére sem lennék ilyen borúlátó. Az Európai Unió alapvetően jól átgondolt struktúra, szerződések és intézmények jogilag alaposan körülbástyázott rendszere. Nem lehet könnyűszerrel felborítani. Ugyanakkor kétségtelen, hogy újra és újra válságtünetek jelennek meg, most is a különböző erő- és érdekcsoportok egymáshoz való viszonyának kalibrálása folyik.

Konkrétan miben?

Számos törésvonal látható. Csak hogy néhányat említsek: a pénzügyek mentén, lásd a „négy fukar” álláspontját, akik a saját adófizetőik bőkezűségét nem akarják újra és újra próbára tenni a szolidaritás nemes eszméje miatt. Ez voltaképp a „szorgalmas észak” és a „lusta dél” régről ismert vitája extrém kivitelben. Zajlik ugyanakkor egy értékvita, mi ebben különösen jók vagyunk, vagyis, hogy milyen módon védhetjük meg a hagyományos zsidó-keresztény értékrendet az önfeladó nyugat multikultijával szemben. Ez az ismert kelet-nyugati törésvonal új kivitelben, itt-ott megfejelve némi jogállamiság vitával. És persze tart az örökzöld szuverenitásvita, ezúttal annak kapcsán, hogy ki és milyen gyorsan oltja be az állampolgáromat: én vagy az unió? Mire vagyok képes? Hol húzódnak a határaim?

Európán belül merre tart a periférián lévő Magyarország? Le vagy fel?

A kincstári optimizmus azt mondatja velem, hogy fel.

És a realitásérzéke mit mondat?

A jelenlegi magyar külpolitika fő célja egyensúlyt tartani kelet és nyugat között. Kényes manőver, számos veszéllyel, de az ország geopolitikai helyzetéből adódóan korántsem illogikus. Az biztos, hogy sem itt, sem ott az olcsó népszerűséget keressük.

Farkas Norbert / 24.hu

Van mozgástér?

Magyarország nemzetközi kitettsége óriási, mégis, a maga szűk mezsgyéjén van mozgástere, ami jóval több, mint az alkalmazkodáskényszer. Pragmatikus, érdekvezérelt magatartásunkkal tíz éve sokkal inkább botrányhősök voltunk, mint manapság, amikor világszerte teret nyer a brutális érdekérvényesítés. Ha úgy tetszik, ez a körülmény bővítette Magyarország mozgásterét.

Orbán Viktor tíz éve hirdette meg a keleti nyitás politikáját. Ezzel kiváltotta a nyugat ellenszenvét, miközben gazdaságilag lényegében semmi nem valósult meg a reményekből.

Az eredeti terv az volt, hogy az EU-s árucsereforgalom szinten tartása mellett a keleti kivitel jelentősen megugrik. Kétségtelen, hogy ehhez képest továbbra is az uniós kapcsolatrendszer a domináns. A keleti üzleti lehetőségekben mindenki reménykedik, legfeljebb kevesebbet beszél róla, mint mi. Oswald Spengler száz évvel ezelőtt írta meg A Nyugat alkonyát, ami alapmű, és hosszabb távon valóra válhat, de azért még korai lenne temetni a nyugati civilizációt és gazdasági erőt – főleg Magyarországról.

Orbán Viktor föl-fölemlegeti, hogy Kína európai hídfőállásává tenné Magyarországot. Amit Amerika nagyon nem akar.

Kínát mindenki másnál brutálisabban vezérlik az érdekei, ha sok a híd, akár még az egyik kisebb hídfőállás is válhat belőlünk. A kínai offenzívát a nyugati világban számos fővárosban fenntartással fogadják, Amerikában pedig olyannyira gyanakvással kezelik, hogy amikor a németek az uniós elnökségük utolsó napjaiban beruházásvédelmi egyezményt kötöttek Pekinggel az EU nevében, Washingtonban már a német kancellárról is olyan negatív tónusban beszéltek, mint még soha.

Az még a Trump-éra legvége. Mennyiben változik Amerika külpolitikája attól, hogy a demokrata Joe Biden lett az elnök?

Trump sokak szerint üresfejű pojáca, de aki az amerikai elnökségig viszi, rendelkezik elképzelésekkel azon túl is, hogy én akarok lenni a főnök. Ha eltekintünk a sajátos viselkedésétől, ami, lássuk be, nem könnyű, akkor nyugtázhatjuk, hogy számos ügyben új utat nyitott, gondolok itt elsősorban a bevándorlással kapcsolatos kérdésekre, vagy bizonyos konzervatív értékek hangsúlyozására, ami leginkább a Legfelsőbb Bíróság többségben lévő bíráinak álláspontjában tükröződik.

Az USA külpolitikája viszont a széles trumpi gesztusok ellenére hosszú ideje lényegében változatlan: Kínával egyformán kemények a demokraták és a republikánusok, az Európa iránti elkötelezettség Bidennél is csak szavakban fog erősödni, az oroszokkal való üzletelést, különösen az Északi Áramlat megépítését ezután is ferde szemmel nézik majd, hiszen Amerikának nem érdeke a nagyon erős Európa.

A nagy várakozások ellenére már most látszik a kijózanodás a Biden-adminisztrációval kapcsolatban.

Orbán Viktor mit szeret annyira Trumpon, hogy még akkor is mellette kampányolt, amikor nyilvánvalóvá vált a vereség?

Amellett, hogy az említett konzervatív értékekkel szimpatizál, nem nagyon volt más opciója, hiszen kizárólag pofonokat kapott az előző elnök, Obama adminisztrációjától. És persze ezzel is kifejezte fenntartását az európai mainstreammel szemben.

Obamáék demokratikus és jogállami értékekre hívták fel Orbán figyelmét.

Még ha bizonyos pontokban igazuk is van, az ilyen kritikákkal komoly hitelességi gondok akadnak. Obama elnöksége alatt az USA vígan újranyitotta havannai nagykövetségét, dacára az ottani jogállamiság hiányának, miközben nem zárta be Guantánamót. Európai ügyekért felelős helyettes államtitkári időszakomban esett meg, hogy a manapság az Európai Bizottságból ismert  Frans Timmermans akkori holland külügyminiszter a magyar jogállamisággal kapcsolatos problémák miatt nem volt hajlandó eleget tenni a héjának igazán nem nevezhető Martonyi János meghívásának. Moszkvában viszont többször is járt ugyanebben az időszakban. Ilyenkor hol alszanak az értékek? De ha már itt tartunk: az Európai Parlament különböző jelentései, akár Tavares, akár Sargentini képviselő nevével fémjelezve, az indokolható kifogásokat nagyon rossz arányban keverték a nyilvánvaló badarságokkal, a politikailag motivált előítéletességgel. Mindez nem az ésszerű párbeszédet segíti.

Ahhoz van közük a közös értékeknek, pontosabban azok megtagadásának, hogy a Fideszt kiszorították az Európai Néppártból?

A CDU a nagy választási évben meg akart szabadulni a Fidesz-problémától, attól a helyzettől, hogy odahaza folyamatosan a fejükre olvasták a magyar miniszterelnök viselt dolgait. Az új pártelnök, Armin Laschet legelső interjújának kiemelt kérdése volt a német közszolgálati televízióban, hogy mit gondol Orbán Viktor rendszeréről. Korrekt választ adott, de szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Megjegyzem, ellenségkép-gyártásban a németek is jók, szeretik azt sugallni a választóik, de még inkább nézőik, olvasóik felé, hogy „vannak az elmaradott, civilizálatlan keletiek, és vagyunk mi, kifinomult, gazdag, nyitott, a modern idők szavát értő nyugatiak, akik meg akarják és tudják oldani a világ nagy kérdéseit és még a vakcináink egy részéről is lemondunk a szegény rokonok kedvéért”.

A legutóbbi választási kampány finisében, a Martin Schultz és Angela Merkel közötti televíziós párbajban nyolcszor említették Magyarországot és Orbán Viktort, mindannyiszor negatív kontextusban. Ilyen nem történik véletlenül: ez tudatos ellenséggyártás.

Néhány hete azt húzta elő egy német tévéműsor, hogy dúl az államilag támogatott antiszemitizmus Magyarországon, ami nyilvánvaló badarság.

Hülye a szerkesztő.

Lehet hülye, na, de ennyire és ennyiszer? A német hagyományban van az a bizonyos vásári bábszínház, a Kasperletheater, ahol a jó és a rossz küzd meg egymással. Néha az az érzése az embernek, hogy ezt a forgatókönyvet írják: Angela a tündér, Viktor a gonosz.

Farkas Norbert / 24.hu

Orbán kontinentális jelentőségét részben az adta, hogy az Európai Parlament legnagyobb pártcsaládjában képes volt vitát generálni, belülről torpedózni megállapodásokat. Ez mostantól nincs. A 2019-es EP-választás előtt erős európai populista tömb létrejöttében reménykedett, de nem jött be a számítása. Merre most az előre Orbánnak Európában?

Az Európai Parlamentben valóban rosszabb helyzetbe került. Viszont ő maga továbbra is bent ül a többi miniszterelnök között az Európai Tanácsban, ami igen erős pozíció. Ráadásul Merkel távoztával Orbán lesz ennek a testületnek a doyenje.

Addig ül ott, míg ő a miniszterelnök. De jövőre országgyűlési választások következnek.

Ha itthon esetleg veszít, az merőben új helyzetet teremt, de ezen azért most nem érdemes spekulálni.

Alakulhatnak úgy a körülmények, hogy Orbán fejében megfordul kivinni az országot az EU-ból?

Ez teljesen irracionális feltételezés. Semmi nem szól a kilépés mellett, viszont rengeteg az érv ellene. Legelőször is az, hogy Magyarországon az uniós tagság támogatottsága hetvenvalahány százalék, magasabb, mint mondjuk Németországban. És ne felejtsük el, hogy a minap, Salvinival és a lengyel miniszterelnökkel celebrált konzervatív zászlóbontás alkalmával is a számos kritika mellett komoly elköteleződés hangzott el az uniós tagság mellett.

Akkor meg mi értelme folyamatosan ekézni az uniót? Mi értelme kióriásplakátolni Junckert? Mi értelme mintaként emlegetni az orosz, a török meg a kínai rendszert? Mi értelme kipcsakoknak puncsolni?

Nagy játék ez – ami leginkább a hazai közönségnek szól.

Keressünk választ.

Nem hiszem, hogy az én világmagyarázatom bárkit is érdekel, és azt sem, hogy feltétlenül igaz… Választást nem a nyugati újságok elismerő írásaival, diplomaták vállveregetésével lehet nyerni, hanem a magyar választók szavazataival. Nem nagy ördöngösség: a szavazatmaximálás fontos szempont, kell a megfelelő narratíva, hogy a kormány döntései jó színben tűnjenek fel. Manapság minden kampány előtt komoly társadalmi méréseket végeznek.

Van veszélye az unióellenes retorikának?

Az EU-val szembeni agitáció súlyos civilizációs veszélyt hordoz magában…

Orbán Viktor próbálja egyesíteni Pannóniát és Hunniát: a pannon világ elvárásainak megfelelően támogatja a modernizációt, élharcosa olyan fontos uniós ügyeknek, mint például a digitalizáció, de közben Hunnia szittyái kedvéért szidja a hanyatló nyugatot, népszerűsíti a keleti rokonsággal kapcsolatos mítoszokat.

Vagyis a szélsőjobb Fideszen belül tartásáért vállalja a civilizációs kockázatot?

Ez a legésszerűbb magyarázat arra, ami történik, de ahogy én látom, ő maga valóban több hangszeren játszik egyszerre. Egykoron a CSU-t vezető Franz Josef Strauss mondta, hogy „Rechts von mir ist nur noch die Wand”, vagyis „tőlem jobbra csak a fal van”. Kétségtelen, hogy ez sokáig sikeres politika volt. Magyarországon is sikeres lehet, de jól kell manőverezni ahhoz, hogy a hunok felé tett sok gesztus Pannónia népének se szegje kedvét.

Tanítani is lehetne Hunnia népét.

Mitagadás, lehetne. Ez meg is történt annyiban, hogy a legradikálisabb vonulatot felmorzsolták. Eddig tartott a politikai akaratképzés, amúgy pedig mindenkinek egyszerűbb azt mondani, amit hallani akar. Egyébként Pannónia népe is tanulhat olykor, sőt, tanul is: az orosz és kínai vakcinával kapcsolatos előítéletek sorsa jól mutatja ezt.

Farkas Norbert / 24.hu

Ha jobb és bal megegyezne a nemzeti és a civilizációs minimumról, a szél nem jutna levegőhöz.

Hol él ön?

Pannóniában, Európában. Legalábbis oda vágyom.

Így se jut levegőhöz a szélsőjobb. A Fidesz tényleg lehalkította a radikálisokat, lényegében vége a vonulgatásoknak, nincs Magyar Gárda, nincs militáns cigányellenesség és antiszemitizmus, legfeljebb egy kis könyvdarálgatás. Hatalmas az elszánás a tartós jobboldali többség fenntartására.

A Fidesz néppárti kiszorulásához vezető keménykedések ellenére Orbán maximálisan kiszolgálja a német gazdasági érdeket: százmilliárdokért vásárol német fegyvert, olcsósítja a forintot az euróhoz képest, ezzel az itt termelő multik számára alacsonyan tartja a béreket, szűkre szabja a munkavállalói jogokat.

Ahogy a kifelé zajló verbális keménykedésnek leginkább belpolitikai oka van, úgy a gazdasági intézkedéseknek is: munkahelyek százezrei és a magyar GDP jelentős hányada múlik a németeken.

Jogos a vád, hogy Merkel és pártja eltávolodott a hagyományos kereszténydemokrata értékektől?

Igen, jogos. A kereszténydemokraták – erről beszéltem az imént az akaratképzés hiányosságai kapcsán – leginkább követték a korszellemet, továbbá a parlamenti többség megszerzése érdekében évtizedeken át maguk mellé vették koalíciós társnak a szociáldemokratákat, akik eredendően egész mást gondolnak a világról az energiamix, az alternatív életformák vagy akár a személyes szabadság kérdésében. A következő választás után még zavarosabb lesz a helyzet, hiszen a szocdemeket a zöldek válthatják a koalícióban, ha a CDU egyáltalán meg tud maradni kormánypártként. Ilyen körülmények között képtelenség következetesen kereszténydemokrata értékeket érvényesíteni, lehetetlen, teszem azt, karakteresen fellépni a genderideológia ellen s a hagyományos családi értékek mellett, bajos útjelzőket kitenni a multikulti világban, kiállni a bevándorlás szigorú szabályozása mellett.

Német kereszténydemokrata vezetők négyszemközt elismerik: nem jó, hogy feladják az atomenergiát, nem jó, hogy megszavazzák az azonos neműek házasságát, nem jó, hogy megszüntetik a sorkatonaságot, nem jó, hogy megemelik a minimálbért, vagyis nem jó, hogy hosszú kormányzásuk során eltávolodnak a hagyományos konzervatív, keresztény elvektől.

Egyre többet harapnak ki belőlük a mindenkori koalíciós társaik, úgy érzik, az eljelentéktelenedés felé tartanak, de kénytelenek folyamatosan engedményeket tenni a hatalomért, és a társadalmi modernizáció területén sem vállalnak fel karakteres álláspontot.

Orbán Viktor úgy állítja be, hogy közte és Merkel, sőt, közte és egész Nyugat-Európa között a bevándorlás a valódi konfliktus. Valóban ez a helyzet?

A bevándorlás kétségtelenül Európa jövőjét meghatározó civilizációs alapkérdés. Ráadásul, ahány ország, annyi arca van a problémának. Németországban és Ausztriában az utóbbi néhány évtizedben odaköltözött vendégmunkások a bevándorlók, a német többség nehezen szokik hozzá, hogy egyenrangú állampolgárokról van szó. Ennek érdekében például nagyon sokat tesz a médiavilág. Ezzel szemben a franciáknál és a briteknél zömmel az elmúlt másfél évszázad alatt települtek be milliók a volt gyarmatokról, és most az ő, a társadalom perifériájára sodródott, alacsony képzettségű leszármazottaikkal van általában a baj. A baltimore-i múzeumban láttam egy festményt az 1870-es német-francia háború strasbourgi csatájáról, melyen francia egyenruhában fekete bőrű és arab embereket harcolnak; ily hosszú idő után nem csoda, hogy a társadalmi szolidaritás alapeleme, hogy a muzulmánjaik a francia nemzet részei. Ők is harcoltak a hazáért.

Azt viszont nem kéne feledni, hogy a dolog mindenütt, még a németeknél is úgy kezdődött, hogy „hívtuk őket, mert a Wirtschaftswundernek kellett a munkaerő, vagy már nem akartuk elvégezni a piszkos munkát”. Csakhogy az újaknak több gyerekük születik, mint az őslakosoknak, ami kezelhetetlen társadalmi feszültségeket generál. Ahogy Max Frisch svájci író fogalmaz: „Munkaerőt hívtunk, de emberek jöttek.” Ráadásul a jelenleg útnak induló menekültek és migránsok is oda igyekeznek, ahol hozzájuk hasonló népcsoportok élnek, és ahol nem mellesleg jobb a szociális ellátás, magasabb az életszínvonal, mint odahaza. Szóval Orbán Viktor indokolhatóan veti fel azt, hogy a zömmel muszlim migránsok ügye nem a mi ügyünk, birkózzanak meg vele azok, akik okozták, s akik sokáig a folyamat haszonélvezői voltak.

Persze azt is hozzáteszi, hogy Magyarország is kivenné, kiveszi a részét abban, hogy senki ne kényszerüljön elhagyni távoli szülőföldjét.

Migráns és migráns között jelentős különbséget tesz Magyarország. Az itteni muszlim és az itteni kínai is zárt közösség, nyelvét, vallását őrzi, kevés a vegyes házasság, minimális az asszimiláció. Ráadásul kínai sokszorta több él nálunk, mint muszlim, mégis utóbbiakat mutatja fel ellenségként az orbáni politika. Miért?

Tán mert a kínai kultúra alkalmazkodóbb, mint az arab, s az itteni kínaiakban az életformát tekintve igen erős az asszimilációs hajlandóság. Budapest olyan részén lakom, ahol sok a kínai, a gyerekeim zeneiskolai koncertjein gyakran találkozom kiválóan muzsikáló kínai tanulókkal, és a könyvesboltban szinte hetente látom, hogy kínai gyerekek tolmácsolnak a szüleiknek. A piacon ugyan nem értem, miért vesznek hétvégére nyolc kiló spenótot és egyéb leveleket, de amúgy alapvetően abból főznek, úgy élnek, mint mi. Számukra Európa minta, a muszlimok jelentős részének viszont nem. Egyébként a befogadás sehol a világon nem megy zökkenők nélkül. Még Obama előtt jártam az USA-ban, tanulmányút az asszimilációról, nyitott, fehér, liberális keresztények hívtak meg, utazgattunk szerte az országban. Amikor már összebarátkoztunk, kérdeztem a csoportvezetőt, egy az asszimiláció és a befogadás mellett harcosan kiálló fehér férfit, hogy mit szólna, ha a lánya hozzámenne egy fekete fiúhoz. A válasz némi hümmögés után érkezett: „Annak azért nem nagyon örülnék.” Jóval később, már Obama idején ismét Amerikában jártam, és egy vacsora után, erősen demokrata társaságban újfent föltettem a kérdést egy fehér egyetemi tanárnak, és ugyanazt a reakciót kaptam. De maradjunk csak a magunk kontinensén.

Budapesten vendégeskedő német üzletemberektől hallottam, hogy „szép dolog az otthoni multikulti, a sokszínűség, de olyan jó Magyarországon, hogy bármerre néz az ember, szinte kizárólag fehér arcot lát”. Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy bármiféle diszkrimináció, pláne rasszizmus megbocsátható. Hanem arról, hogy a civilizációkon, vallási közösségeken átívelő társadalmi integráció számos akadállyal küzd.

Mi a megoldás migránsügyben?

Mindenekelőtt mindent meg kell tenni azért, hogy minél kevesebben kényszerüljenek elhagyni a szülőföldjüket. Ugyanakkor javítani kell az európai demográfiai tendenciáikon, mert a közelekedőedények szabálya itt is érvényesül.

Farkas Norbert / 24.hu

Családonként 2,1 gyerek kéne szülessen a népesség fenntartásához, ehhez képest Európa-szerte 1,3 és 1,8 között van ez a szám. A legbőkezűbb családtámogatás is csupán egy-két tizedszázalékkal javítja a mutatót, ráadásul a jómódú, iskolázott családokban az átlagnál kevesebb, a szegény családokban az átlagnál több gyerek születik, vagyis nem a tudás, a versenyképesség, hanem a kilátástalanság „termeli bővítve újjá magát”.

A helyzet valóban nehéz, ezzel együtt mindent meg kell tenni a tendencia megfordításáért, vagy legalább a fogyás lassításáért. Az életforma változik, a hagyományos családmodell és a keresztény tradíciók kiveszőben, ennek demográfiai következménye Európa és benne Magyarország vészes fogyása. Ezért állítják, hogy a kontinens nem mondhat le az ellenőrzött bevándorlásról.

Megjegyzem, ha egy napos tavaszi délutánon kimegy az ember a Városligetbe, egyre több olyan fejkendős asszonyt lát, akik nem széki nénik. Elég rákeresni a bevándorlási hivatal adataira, és nyilvánvalóvá válik, hogy Magyarország a befogadás terén nem olyan elzárkózó, mint ahogy az a retorikából tűnik. Vagyis nekünk is igyekezni kell az integráció területén, ami azt jelenti, hogy magunkat, de különösen a gyerekeinket fel kell készíteni arra, hogy bármennyire is igyekszünk, az öreg kontinens tovább öregedve másképp fog kinézni, mint ahogy a nagyszüleink, vagy akárcsak mi ismertük.

Olvasni olyat, hogy mióta létezik az emberiség, kultúrák születnek, felemelkednek, hanyatlanak, ez a természetes sorsa a mi zsidó-keresztény alapokon nyugvó kultúránknak is; ne tipródjunk hát azon, hogy száz-kétszáz év múlva papnál, imámnál, vagy buddhista szentélyben imádkoznak az utódaink, már ha imádkoznak, elégedjünk meg azzal, hogy bármely kultúrát élik majd meg sajátjukként, a mi génjeinket is hordozzák magukban.

A keveredés kétségtelenül civilizációs jelenség, de nem indulhatunk ki abból, hogy „jöjjön, aminek jönnie kell”. Keresztényként nem lehet mindegy számunkra, hogy a mi kultúránk integrálja az érkezők kultúráját, vagy fordítva. Pozitív elmozdulás, hogy míg a németek 2000-ben majdhogynem bitóra küldték Friedrich Merzet, aki egyébként nemrégiben a CDU egyik elnökjelöltje volt, mert előállt a „Leitkultur”, vagyis a hagyományos európai életforma Németországon belüli elsőbbségét hirdető „vezető kultúra” kifejezéssel, mára ez a szó beépült a CDU programjába. Európában egyre inkább elvárás a befogadottakkal szemben, hogy éljék a mi életformánkat, bár ez a törekvés a legtöbbször valami furcsa szemérmesség vagy politikai korrektség áldozatává válik. Az integráció előfeltétele, hogy a muzulmán vallási közösség elfogadja a közös játékszabályokat; üdvözlendő próbálkozás például, hogy Ausztria után Bajorország is állami imámképzésbe kezd, vagyis felügyelni akarja ezt a területet. Itt ülünk Habsburg Ottó könyvei között, említsük meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia is bizonyos értelemben multikulti volt, már az 1913-as iszlámtörvény rögzítette, hogy a muzulmánok törvénytisztelő, integrált közösségként ismertetnek el a zsidó-keresztény hagyományokra épülő államban. Mondjuk annakidején könnyebb dolguk volt, hiszen nem a birodalom központjaiban, Bécsben és Budapesten éltek tömbben muzulmánok, hanem ott, ahol évszázadok óta: Szarajevóban és környékén.

Lehet akkorát integrálni, hogy a demográfia ne mossa el az európai kultúrát?

Laktam európai városokban, ahol nagy létszámú muzulmán közösségek élnek, kifejezetten kerestem a lehetőségét a találkozásnak, de a tapasztalatim alapján szkeptikus vagyok a tömegesen sikeres integrációt illetően, noha erre is van néhány látványos példa.

Én a keresztény civilizáció felől keresem a megoldást, így végszükségben esetleg azzal vigasztalódhatunk, hogy Afrikában nő a legdinamikusabban a keresztények száma, így, bármily abszurdan is hangzik, elképzelhető, hogy idővel a bevándorlók keresztényebbek lesznek, mint az európai őslakosok.

A bevándorlás kapcsán kínálja magát az önfelmentés, de óriási önbecsapás lenne azt gondolni, hogy a keresztény közösség elerőtlenedése a bevándorlók rovására írható, Magyarországon különösen nem. Az előző két népszámláláson harminc-harminc százalékkal csökkent az összes történelmi egyház támogatottsága: ennyivel kevesebben vallották magukat katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak, és így tovább. 2006 óta vagyok a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője, vagyis világi vezetője, e megbízatásomban is igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy a jövőre esedékes népszámláláson ne ez a trend érvényesüljön.

Farkas Norbert / 24.hu

Milyen eszközök vannak a kezében?

Nyilván korlátozottak, de a kishitűség ilyenkor a legrosszabb tanácsadó. Alapvetően azt kell világossá tenni, hogy a közösségben gyakorolt hit nem valami múltból itt ragadt, áporodott dolog, hanem a modern világ fontos része. Mi, evangélikusok régóta teszünk ezért, egyebek mellett azzal, hogy olyan nyitott, magas színvonalú intézményeket működtetünk, mint jó néhány gimnáziumunk. Vagy – ez is aktuális példa – hogy digitális oktatási módszertanunk messze az evangélikus berkeken túl is sok elismerésben részesül. Online jelenlétünk jó színvonalának fontos következménye az is, hogy egyházunk így sokaknak adhat vigasztalást, bátorítást a mostani nehéz időkben.

A kultúránk megőrzéséhez kell az istenhit?

A közösségépítés kovásza az önmagán túlmutató elköteleződés, vagyis a közös hit, ami segíti egymás elfogadását, a gyakran súlyos belső véleménykülönbségek tisztázását. Nem valami kegyes, áhítatos galamblelkűséget kell itt elképzelni, hanem a közös hitből fakadó törekvést arra, hogy igyekezzünk egymás terhét hordozni, elviselni, mi több, szeretni egymást.

Helyesnek tartja, hogy a Fidesz irányította állam szorosra fonta kapcsolatát az általa történelminek minősített egyházakkal?

Helyesnek. Az egyértelműen a kommunista rendszer öröksége, hogy az egyházak rászorulnak az állami segítségre. Ugyanakkor mindent meg kell tenniük a gazdasági önállósodásukért, a hívek anyagi önfelelősségének növeléséért. Mi evangélikusok ugyan a támogatásokat tekintve más kategóriába tartozunk, mint a katolikus és a református közösség, de az egy évvel ezelőtt a kormányzattal kötött megállapodásunk révén számos intézményünk, óvodánk, közművelődési terünk újulhat meg, épülhet fel, s mind hasznára válik a tágabb közösségnek is. Nem csak az egyházaknak jó, hogy a hatalom támogatja törekvéseinket, iskolákat, intézményeket, forrásokat ad nekünk. Kopp Mária és Skrabski Árpád másfél évtizeddel ezelőtti életminőség-vizsgálatából kiderül, hogy a közösséghez tartozó, hitüket gyakorló emberek a társadalom leghasznosabb tagjai. Félreértés ne essék: nem csak ők, de ők szignifikánsan a legnagyobb arányban. Adózási fegyelem, munkahelyi hiányzás, ilyen dolgokat vizsgáltak.

Kapcsolódó
Eperjes Károly: Istennek hála, hogy van nekünk Viktor, mások is rádöbbennek majd
Hit, Isten, hit, család, hit, nemzet, hit, színészet, hit, foci, hit, politika, hit: Viktor. Staubtól himnuszig. Nagyinterjú.

Nem támad néha az a benyomása, hogy a Fidesz használja, kihasználja, közpénzből megvásárolja az egyházakat? Vagy az önök szempontjából mindegy a politika szándéka, épp elég, hogy renoválódnak templomok, működnek a gimnáziumok?

Kérdéssel válaszolok: egy vallástalanodó társadalomban mi abban a politikai üzlet, ha a kormány keresztény értékekről beszél és támogatja az egyházakat?

Egyrészt: a választás napján számos szószékről elhangzik, kire kell szavazni.

Kétségtelenül létező, elítélendő, ám kisszámú extrém esetről beszélünk.

Másrészt: imidzs. A vallásosságnak már a látszata is tisztességet, megbízhatóságot sugall. „Igaz, hogy jachtoznak, kurváznak, de múltkor is láttam a híradóban, hogy szentmisén ott ülnek az első sorban, szóval biztos nem rossz emberek.”

Sajnos azok a felháborodott reakciók, melyek a történelmi egyházak vezetőinek arra a a húsvét előtti kérésére érkeztek, hogy a lelkészek a pedagógusokkal egyszerre kapjanak oltást, messze nem arról tanúskodnak, hogy az egyházaknak oly magas lenne a társadalmi presztizse. Nem véletlen, hogy minden egyházbarátsága ellenére ezúttal a kormányzat sem volt vevő a kezdeményezésre. Egyébként a gyarlóság, az emberi gyengeség évezredek óta az életünk része, fontos azonban, hogy a mércét oda teszik, ahová kell.

Aztán ereszen csúsznak alá.

A léc leverésénél jobb, ha nincs is léc?

Léc nélkül is lehet magasat ugrani. És önmagában a léc kihelyezése, hangoztatása nem jelent semmit. S léc lehet a hit, de lehet a szabadság is, meg a tisztesség is, meg a szolidaritás, meg csomó más érték.

Ebben igaza van, valóban lehet. A legnagyobb hiba, amit egy keresztény közösség, vagy akárcsak egy ember elkövethet, ha hamis küldetéstudattal vagy felsőbbrendűséggel tekint a világra.

Farkas Norbert / 24.hu

Elintézhető ennyivel a keresztényi retorika és a jachtozás, helikopterezés, ereszen csúszás között feszülő égbekiáltó ellentmondás?

Kétségtelen, hogy olykor nagyon madártávlatból kell tekinteni a polgári, konzervatív politikai közösségre ahhoz, hogy ezek a jelenségek ne, vagy csak alig látszanak. Ugyanakkor nem megkerülhető a kérdés: a jelenlegi választékból melyik áll közelebb az értékrendemhez, az általam képviselt közösség értékrendjéhez? A másik oldaltól, leginkább Gyurcsány Ferenctől csak egyházellenes megnyilvánulásokat hallottam, a többiektől meg leginkább semmit. Részemről ez a kisebbik rossz választása? Meglehet. Mindenki vízzel főz, ennek ellenére választani kell. Az én személyes történetem annyiban még egyértelműbb, hogy az evangélikus közösségem akkor is kiállt mellettem, amikor épp egy kis hecckampány zajlott ellenem a sajtóban…

Mármint a Fidesz-sajtóban.

Ott. És ez a közösség, ez a közel háromszázezer ember, illetve képviselőik a zsinatban a Fidesz-sajtó ellenszelében azt mondták, hogy „Gergely, ugyan van ellenjelölt az országos felügyelői megbízatásra, mi akkor is téged választunk”. Mivel egy alapvetően konzervatív közösségről van szó, e döntés nemcsak az eddigi munkámnak volt örömteli visszajelzése, hanem nevetségessé tette a velem kapcsolatos vádaskodásokat is. Ezek után egyértelmű kötelességem e közösség érdekeit képviselni. És mivel a jelenlegi ellenzéktől egyre azt hallom, hogy az egyházakat túlfinanszírozza az állam, ami az evangélikusokra aztán végképp nem igaz, miért is ne a kormányzati elképzeléseket támogatnám?

Kapcsolódó

Ahogy utalt rá, az ön egyháza közpénzből milliárdokat kap hitoktatásra, hittudományi egyetemre, templomépítésre, kórházra, szeretetotthonra. Ami rendben van. Csakhogy eközben egy másik, nem kevésbé tisztességes és nem kevésbé jó szándékú, hasznos, elkötelezett keresztény testvére, Iványi Gábor metodista egyházát szimpla politikai bosszúból épp kinyírja a Fidesz-hatalom. Az adóhatóság a minap terhelt Iványi alapítványának számlájára 290 millió forint járuléktartozást, ami azért halmozódott fel, mert az egy százalékok elvonásával és az egyházi pályázatokból való kizárattatással milliárdokat vett el tőlük a fideszes állam. Iványi a legszegényebbeket segíti, iskolát működtet, ruhát, ételt oszt, vagyis az államtól vállal át közfeladatot. És most arra nincs pénze, hogy bért fizessen ezer alkalmazottjának. Önnek nem lenne keresztényi kötelessége kiállni Iványi mellett?

Valóban, a keresztény szolidaritás fontos kötelezettségünk, aminek viszont nem az egyetlen módja a harcos kiállás.

Vagyis?

Az evangélikus egyház sokat tesz a hajléktalanellátás területén, és nem néznénk tétlenül, ha Iványi Gábor politikai megítélése miatt az ellátottak rossznál is rosszabb helyzetbe kerülnének. Ugyanakkor, tudtommal, azon vallási közösségek közül, melyeknek az új törvény miatt változott a státuszuk, a kormányzatnak egyedül az Evangéliumi Testvérközösséggel nem sikerült megállapodnia a finanszírozásról, és nem, vagy legalábbis nem csak a kormányzati álláspont keménysége miatt. Jó hír, hogy a közösség visszakapta a NAV-tól a technikai számát, vagyis részesülhet az egyszázalékos felajánlásokból. Remélem, folytatódik az „enyhülés”. Ugyanakkor, miközben minden tiszteletem Iványi Gáboré a karitatív és lelkipásztori munkája okán, megjegyzem: politikai hiperaktivitása az általa képviselt közösség szempontjából mindenképp önsorsrontásnak tűnik.

A szent cél, ami lehet a független Magyarország, a „kommunisták” elzavarása, a rendszerváltás befejezése, bármi, meddig szentesítheti a vallással össze nem egyeztethető eszközöket? Ha Karácsony Gergelyt kapnák ereszcsatornán, ha Fekete-Győr kurvázna, Jakab Péter jachtozna, ha a mostani ellenzék kormányra kerülve havonta írná át a maga érdeke szerint a törvényeket, akkor Hegyeshalomtól Záhonyig állna a Békemenet.

Ezzel az állítással nem tudok vitatkozni.

Hol a határ?

A határ ott van, ahol a madártávlathoz már sztratoszférikus magasságokba kell emelkedni.

Farkas Norbert / 24.hu

Mi ma a Fidesz? Az önálló, identitását őrző, virágzó Magyarország egyedüli politikai letéteményese? Vagy inkább Rogán Antal új felesége csuklóján a sokmilliós gyémántkarkötő, a pucér Borkai ülepén csillanó adriai verőfény, a mackónadrágos Szájer brüsszeli falon nyugvó tenyere, Mészáros Lőrinc harmincvalahányezer hektárja?

Nem vagyok párttag, úgyhogy a Fidesz belső ügyeiről nem engem kell kérdezni. Nekem úgy tűnik, hogy az említett dolgok rendszeren belül is egyre többek szemét szúrják. Önök is tudósítottak Fürjes Balázs minapi nyilatkozatáról, mely szerint az ilyesmi a közfeladattal összeegyeztethetetlen. Az persze nyilvánvaló, hogy a méretből és a néppárti jellegből adódóan igen sokszínűvé vált a nagyobbik kormánypárt.

A normaszegő sokszínűek jelentős része a belső körhöz tartozik: Simicska Lajos Orbánnal kéz a kézben építette fel a Fideszt, Szájer József Fidesz-alapító, Borkai Zsolt Győrt vezette tizenhárom éven át, a Magyar Olimpiai Bizottságot hét éven keresztül, Rogán Antal miniszter, Mészáros Lőrinc a miniszterelnök gyerekkori barátja. És ami a lényeg: maga a kormányfő dönt róluk és a „civilizációs kockázatokról”, a jogállam leépítéséről, a feltőkésítésekről.

Bármily szomorú, mindez nem rendkívüli a modernkori politikatörténetben. Ezen az égövön semmiképp. Amivel természetesen nem akarok felmenteni senkit.

A minapi letartóztatós videóval második hullámban visszatérő Szájer-ügyről mit gondol?

Szomorú.

Tán nem pont vele kellett volna megíratni a keresztény alaptörvényt.

Talán nem. Én nagyon régen ismerem, intellektuálisan nagyon nagyra becsülöm Szájer Józsefet, azt is mondhatnám, hogy az egyik legokosabb jelenkori politikusnak tartom.

Az emberi gyarlóságot a politika világában, a közéletben is adottságnak tekintem, és miközben belátom, hogy a politika farkastörvénye szerint most az ellenfél kárörvendve nevet, végtelenül sajnálom Szájert, hisz belenyomorodhatott a lelke az évtizedeken át tartó titkolózásba és a megrendítő bukásba.

Arról mit gondol, hogy a köztévé sajtóhírek szerint azért rúgott ki egy Junior Príma-díjas sportriportert, mert az illető lájkolta a magyar válogatott kapusának, Gulácsi Péternek „A család az család” posztját?

Az állandó kommunikációban fuldokló világ abszurditásának tartom, hogy egy bármilyen jó futballista erkölcsi, családpolitikai állásfoglalásából ekkora balhé lehet. Így tekintek a sportriporter lájkolására és kirúgására, valamint a Hertha kapusedzőjének kipenderítésére is. A lényegről pedig négy gyerek apjaként és magyar evangélikusként is azt mondom: fontos, hogy minél kevesebben legyenek állami gondozásban, és minél többen nőhessenek fel családi környezetben.

Az örökbefogadást mindig is szigorú rendeletek szabályozták: számos környezettanulmány, pszichológiai és egyéb vizsgálat után válhattak örökbefogadókká a jelentkezők. Az, hogy pár hónapja törvény tiltja el az egyedülállókat és a meleg párokat az örökbefogadástól, kizárólag arra alkalmas, hogy a Fidesz hergelje, aktivizálja saját szavazótáborát annak sugalmazásával, hogy „ha nem lépünk közbe, akkor a buzik és a szinglik megrontják a gyerekeinket”.

A kormány családpolitikai elképzeléseivel alapvetően egyetértek, Novák Katalint régen ismerem, gyakorlatias, modern gondolkodású nőnek tartom. Azt is osztom, hogy „a házasság egy férfi és egy nő kapcsolata”, amitől még persze nagy megértéssel kell fordulni azok felé, akik más életformát élnek. Az örökbefogadás nehézségeit családi, baráti körben közelről láttam. Fontosnak tartom, hogy a megfelelő befogadó környezet megléte esetén minél többeknek teljesülhessen a gyerek utáni vágya.

Farkas Norbert / 24.hu

Buzizásra, szinglizésre futtatni ki az örökbefogadás ügyét szintén civilizációs károkozás?

Nem gondolom, hogy manapság ezek a magyar társadalom legégetőbb problémái, vagy hogy a házasulási, gyerekvállalási kedvet ezzel lehetne serkenteni.

Ön két éve a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Tanulmányok Intézetének vezetője. Előtte szűk két éven át, botrányos eltávolításáig a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezette. Azt megelőzően a politika csúcsain lakott: az első Orbán-kormány idején 1998-tól 2000-ig a kulturális minisztériumban közigazgatási államtitkár, 2000-től berlini, 2003-tól 2005-ig berni nagykövet, a második Orbán-kormányban 2010-től a külügyminisztérium EU-s és kulturális helyettes államtitkára, a harmadik Orbán-kormányban 2014-től az emberi minisztériumban uniós helyettes államtitkár. Mennyire hiányzik a diplomácia és a minisztériumok?

Csöppet sem. Fikarcnyi hiányérzet vagy kielégítetlen ambíció sincs bennem. Fontosnak tartom, hogy eddigi életem során bármelyik munkakörömben csak olyan dolgokat csináltam és mondtam, amit ma is vállalok.

Megkapaszkodhatott volna odafönt, ha érzékenyebben viszonyul a NER legfőbb kovászához, a lojalitáshoz.

Meglehet, de nem foglalkoztat ez. A lojalitás-illojalitás dolgában pedig a beszélgetésünk, azt hiszem, nem tanulság nélkül való.

Szép hosszú sort ad ki azok neve, akik jegyzett intellektusként, akár a tudományos karrierjüket félretéve kormánytagként segítették, hitelesítették Orbán Viktort, de amint kritizálták a rendszert, repültek: Ángyán József, Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Csaba László, Hámori József, Illés Zoltán, Járai Zsigmond, Jeszenszky Géza, Martonyi János, Pálinkás József, Stumpf István; s idevehetjük még a periférián valahogy megkapaszkodó Lázár Jánost, Navracsics Tibort és Pokorni Zoltánt is. És vegyük ide önt is.

Komoly névsor.

Gondolkodj, fideszes, de csak otthon, a négy fal között?

Vagy gondolkodj, mondjuk, a Habsburg Ottó Alapítványnál, vagy az egyetemen. Be kell látnom, hogy a pártpolitika, és az ezzel összefüggő kommunikációs szabályok mások.

Mi lesz így a Fidesz belső innovációjával?

Engem elsősorban a saját feladatom köt le, ugyanakkor persze, ha nem is a Fidesz, de a tágabb polgári, keresztény közösség innovációja nagyon is foglalkoztat.

Nem gondolom, hogy a manapság oly divatos, ifjútörök konzervatív forradalmi lendület önmagában elég ehhez. Sokkal inkább bízom a helyi közösségépítésben, a személyességben, a hálózatosságban, ami manapság, az online találkozások időszakában egészen különös jelentőséget kapott.

A helyhez kötöttségnek és a távlatosságnak nagyon különös keveréke ez, ami mindenkit komoly feladat elé állít, ha a saját vagy a közössége jövőjére tekint.

Ön már a PIM-es hivatalba lépésekor jobban tartott a saját oldala radikálisaitól, mint a balos kritikáktól.

Jobban. Nem véletlenül.

A Petőfi Irodalmi Múzeum éléről „ballib elhajlás” miatt távolították el, olyas vétkek miatt, mint hogy az évfordulón rendeztetett egy korrekt, a legkevésbé sem propagandisztikus kiállítást a Tanácsköztársaságról. Ahelyett, hogy vadul kommunistázott volna.

Ezen már rég túl vagyunk, a motivációkat akkor is világosan láttam.

Farkas Norbert / 24.hu

Mi történt valójában?

Kicsit csapongunk, de sebaj. Lényegében annak lettem áldozata, hogy a Fidesz beépítette magába a jobbszélt. Ahogy a németek kapcsán már érintettük, Európa olyan hely, ahol a konzervatív pártoknak önmagukban nincs többségük, akkor kerülhetnek kormányra, ha egy balos, egy polgári liberális, vagy egy szalonképessé kozmetikázott szélsőjobbos formációt maguk mellé állítanak. Magyarországon az volt a cél, hogy a politikailag magukat hazátlannak érző volt jobbikosokkal el kellett hitetni, hogy a Fideszben a helyük.

Kapcsolódó
Orbán öt embere dugta össze ma délután a fejét
Szőcs Géza, L. Simon László, Hoppál Péter, Fekete Péter és Prőhle Gergely beszélgetett csütörtök délután a 2010 utáni Orbán-kormányok kultúrpolitikájáról a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nem volt rossz.

E cél érdekében írta le önről a kormánylap a következőt? „Prőhle főigazgató úr műhelyében tobzódnak a magyarokat és Orbán Viktor miniszterelnököt gyalázó balliberális véleményformálók. És Prőhle úr fizeti a számlát, és természetesen nem saját zsebből, hanem a magyar adófizetők pénzéből.”

Mi másért vette volna komolyan a felügyelő miniszter ezt a badarságot, amikor egyébként megdupláztuk egy közintézmény látogatottságát, ráadásul több igazán konzervatív szerző emlékezetét elevenítettük fel, miközben, igen, megünnepeltük Konrád György születésnapját is. Azt már korábban furcsálltam, hogy olyanok publikáltak, s publikálnak ma is kormányközeli médiumokban, akik eredetileg szélsőjobbos blogokon tűntek fel. A kormány nyitása feléjük logikus: így szelídíttette meg ezeket az alakokat, csak sajnos egyúttal a befolyásukat is növelte. Könnyebben viseltem volna a dolgot, ha nem részben az én testemen keresztül zajlik a hadművelet. A tendencia számomra Balog Zoltán EMMI-miniszter Kásler Miklósra cserélésekor lett napnál világosabb.

Ön reagált a tobzódós cikkre. Miért nem engedte el a füle mellett?

Az nem az én műfajom. Én szoktam reagálni a megszólításokra, és egyébként, mint ez az interjú is mutatja, minden újságírói kérdésre is.

Az ide-oda válaszolgatásnak lett a vége az, hogy leváltották. Ha csöndben marad, megússza a kirúgást?

Aligha. Már a betámadás üzenet volt. Mindegy, tényleg túl vagyok rajta.

Kapcsolódó
Demeter Szilárd: Ha egy bálban nincs bunyó, akkor nem sikerült jól az a bál, újra kell szervezni
Nagyinterjú tízpontos tökön rúgásról és irodalomról, politikáról. „Ha férfi vagy, verekszel.”

Demeter Szilárd lett az utódja.

Úgy tudom, több erősen jobboldali figura nevét is Orbán Viktor elé terjesztették, de mindre azt mondta, hogy nem lesz jó. Demeter Szilárd viszont furmányos kortársunk, a látszat ellenére nem megátalkodott alak, képes koncepciók összerakására, s írni is tud. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy alatta a PIM ugyanúgy működik, mint az én időmben, zseniális társaságról van szó: az összes program, az összes ember maradt, egyetlen helyettesemet sem váltotta le, még a kiadványok dizájnja is változatlan.

Demeter harcos orbánista.

Más stílus, mint én. Azt mondta, nincs létjogosultsága a rám jellemző kisujjeltartásos konzervatív finnyásságnak, ma már csak brutális publicisztikai hangon érhető el a tömeg.

Tényleg kell a brutális hang a hatékonysághoz?

Én nem gondolom, hogy a brutalitás szükségszerű velejárója a modern politikai, társadalmi kommunikációnak.

Farkas Norbert / 24.hu

Az ön számára van visszaút a politikába?

Nem töröm a fejem ilyenen. Leköt a munkám, intellektuális élvezet követni, feldolgozni Habsburg Ottó pályáját, különösen azt, hogy amikor elesett a hatalomtól, tudással, kapcsolatrendszerrel hogyan épített magának új szellemi autonómiát. Az egyetemen pedig végtelenül inspiráló kollégák vesznek körül, a rektor, Koltay András remek társaságot gyűjtött maga köré.

Használja a politika az ön által vezetett stratégiai tanulmányok intézetének dolgozatait?

Az egyetemen a különböző nemzetközi tanácskozások, programok szervezése mellett a Nemzetek Európája program igazgatása a legfőbb feladatom, most végzett az első évfolyam, csupa világra nyitott, több nyelven beszélő, európai pályára igyekvő fiatalt bocsátottunk ki. A napi politikai tervezésre nyilván a kormány és a Fidesz alatt is létezik egy sokszínű think tank világ, minket nem erre találtak ki. Ezzel együtt rengeteg aktuális anyag íródik az egyetemen, elsősorban az Eötvös József Kutatóközpontban Török Bernát, Navracsics Tibor, Hörcher Ferenc, Hatos Pál és mások által, valamint az általam újraindított Messzelátó blogon, ahol miniesszéket, háttértanulmányokat közlünk. Hogy ebből bármi eljut-e a politikáig, nem tudom, s hogy hasznosul-e ott, sejtelmem sincs.

Tán pont az ön által fölösleges filozofálgatásnak minősített beszélgetések, a napi hatalompolitikán kívül eső „civilizációs diskurzusok” hiányoznak a politika csúcsain.

Azért lehet haszna a filozofálgatásnak, mert a napi daráló végletesen lebutítja a kommunikációt, kétdimenziósnak mutatja a szereplőket. Miközben, ha néha a Fidesz vezető politikusainak társaságába keveredem, jobbára okos, gondolkodó emberekkel találkozom.

Úgymint?

Mondjak neveket? Novák Katalint már említettem, Varga Judit, akivel az egyetemi képzést csináljuk együtt, szintén abszolút felvilágosult elme. Gulyás Gergelyt is reflexív, okos embernek ismertem meg, remélem, nem emészti fel a napi verkli. Semjén Zsolttal még az első Orbán-kormányban dolgoztunk együtt, vele is kiválóan lehet beszélgetni messze az aktuálpolitikai kérdéseken túl, és ez igaz a kormányfőre is, bár vele az utóbbi években alig találkoztam. Szerintem jót tenne nekik is, és a közbeszédnek is, ha ezt a kommunikációs szigoron túli arcukat a szélesebb publikum is jobban ismerné.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.