Jan Mikolášek korának igazi sztárgyógyítója volt: a cseh kertész és gyógynövény-szakértő hírességeket, vezető politikusokat is kezelt eredményesen, pedig nem volt orvos, viszont amellett, hogy rendkívül nagy tudása volt a gyógynövények területén, volt egy egyedülálló képessége. Ez pedig az volt, hogy a diagnózis felállításához elég volt neki ránézni a páciens vizeletére, illetve tudni a nemét és a korát, és ez alapján meg tudta mondani, milyen szervi baja van. Mikolášek ugyan hasznot is húzott abból, hogy pályája egybeesett az 1940-es, 50-es évek történelmi földindulásaival, de végül a bukását is ez okozta. Ezek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy életéből film készült, amit a filmes tanulmányait Csehországban végző, majd ott azóta is sokszor dolgozó, egyébként lengyel Agnieszka Holland rendezett. A történet azonban kicsit különbözik a Szabó István „német trilógiájából” jól ismert, „az egyén és a hatalom viszonya a diktatúrában” problémakörtől, hiszen Mikolášek rendkívül összetett egyéniség volt, akin ugyan kétségtelenül nyomot hagyott a tragikus 20. század is, de ez csak egy érdekessége a sok közül. De ki is volt pontosan Jan Mikolášek?
Európa kiábrándult a szakemberekből
Az 1889-ben, Rokycany városában született Mikolášek apja kertész volt, és ő is a családi kertészetben dolgozott fiatalon, miközben katonaként életre szóló traumák érték az első világháborúban. Állítása szerint ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy az életét mások gyógyításának szentelje, ráadásul ebben többen is segítették. Ebben két fontos hatás érte: egyikük a kor csodagyógyítója hírében álló, német születésű, de Ausztriában működő Valentin Zeileis volt, aki a maga idejében világhírű volt, halálhíréről a magyar sajtó is beszámolt 1939-ben, és az Újság nekrológjában elemezni is próbálta a jelenséget:
Sikerét nem kis mértékben magyarázta az a tény, hogy nem volt orvos. A háború után Európa kiábrándult a szakemberekből. Csak a műkedvelőkben hitt. Csodára várt. Minden felfedezésre felfigyelt, de minden felfedezésből kiábrándult, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy csak tudomány és nem csoda
– írta a cikk, melyet olvasva akár még olyan érzésünk is lehet, hogy a mai helyzetre is aktuális. Lehetséges, hogy Mikolášek sikerében is volt némi szerepe ennek a pszichózisnak, de ez már aligha derül ki. A lényeg, hogy Zeileistől kapta az első komolyabb lökést, a másikat pedig egy környékbeli javasasszonytól, Josefa Mülbacherovától, akitől megtanulta a vizeletből gyógyítást is. Erre a tudásra, illetve a gyógynövényekre támaszkodva építette ki később saját klientúráját Mikolášek, aki Prágához közeli falvakban „rendelt”, és a háza előtt rendszeresen vizeletmintát szorongató páciensek sora várakozott. Mikolášeknek azonban híre ment a falvakon túl is, és számos korabeli hírességet is kezelt, így színészeket, festőket, politikusokat egyaránt, sőt állítólag még VI. György angol király is elküldte neki a vizeletét.
A hatóságok ugyan nem nézték jó szemmel a kuruzslónak tartott gyógyító sikereit, de nagyjából békén hagyták, és így volt ez a német megszállás éveiben is, amikor a Gestapo felfigyelt rá, de miután Mikolášek átment azon a „vizsgán”, melynek keretében sikerrel diagnosztizált számára ismeretlen eredetű vizeletes üvegcsék alapján, a megszállók is érdeklődni kezdtek a tudománya után. Sőt, többeket kezelt is, így Martin Bormannt, Hitler nem hivatalos helyettesét is, aki vesekővel küzdött. Ez aztán okozott Mikolášek számára némi kellemetlenséget a háború után, ám lett egy új pártfogója Antonín Zápotocký kommunista politikus személyében, aki egy koncentrációs táborból tért vissza elüszkösödött lábbal, de Mikolášek megmentette az amputációtól.
Innentől kezdve bár a kommunista vezetésben egyre több ellensége volt, nagy igény is mutatkozott az elegáns villában élő (a háború után a Prága közeli Jenstejnbe költözött), alkalmazottakat tartó és amerikai luxusautón furikázó csodagyógyítóra. Akkor már napi több száz beteget kezelt, akiktől nem fogadott el pénzt, sőt néha még ő maga fizette be nyaralásra azokat a gyerekeket, akiknek szerinte napfényre volt szükségük.
Az előbb miniszterelnök, majd később elnökké lett Zápotocký 1957-ben bekövetkezett halálával azonban fordult a kocka: a reformista politikus sztálinista vetélytársa, Antonín Novotný került hatalomra, Mikolášekre pedig kiadták a kilövési engedélyt. Hiába voltak egyéb páciensei is a vezetésben, azok már nem tudták megvédeni, egyre több uszító cikk jelent meg a nép hátán élősködő kuruzslóról, majd 1959-ben egy éjszaka rátörtek az államvédelem emberei és elhurcolták. Mikolášek ellen adócsalás, vesztegetés, kuruzslás vádjával indult koncepciós per, három év börtönre ítélték, melynek letöltése után az idős gyógyító már nem tért vissza régi tevékenységéhez, és 1973-ban, 84 évesen halt meg Prágában.
Az üvegcsében van-e a lényeg?
Agnieszka Holland filmje még a fentieken túl is behoz néhány plusz szempontot. Marek Epstein forgatókönyvírót ugyanis elsősorban az emberben egyaránt lakozó jó és rossz párharca foglalkoztatta, és a filmben megismert Jan Mikolášek egy borzasztóan bonyolult és összetett figura: egyfelől elképesztő hit lakozik benne saját képességei iránt, mások gyógyítása viszont néha egyfajta kényszernek tűnik, mert a másik oldalon egy Messiás-komplexusos, nárcisztikus és erőszakos kitörésekre hajlamos ember áll. Aki mélyen vallásos, ugyanakkor homoszexuális, noha ezt a korabeli Csehszlovákiában a törvény büntette. A magánéletét félve őrző Mikolášek homoszexualitása mellesleg nem minden kétséget kizáróan bizonyított, és bírálói szerint Holland csak így akarta a filmet Oscar-kompatibilissé tenni, mindenesetre itt a filmben központi jelentősége lesz. Bár a film eredetileg az idei berlini filmfesztiválon debütált februárban, a járvány miatt augusztus végére csúszott a csehországi bemutatója, azóta pedig az is kiderült, hogy a csehek ezt a filmet nevezik Oscar-díjra. (Egyébként elég sok életrajzi film készül Csehországban: idén mutatták be a Václav Havelről készült filmet, míg a legendás futóról, Emil Zátopekről készült biopic jövőre érkezik.)
Ha pedig már a cikk elején Szabó Istvánt emlegettük, sokszor, különösen a film első felében lehet olyan érzésünk, hogy ezt a filmet ő is megcsinálhatta volna fénykorában, pláne, hogy még az Osztrák-Magyar Monarchiában és a K.u.K. hadseregben is játszódnak jelenetek. Később azonban már világos lesz, hogy ez nem egy morális kérdéseket feszegető történelmi filmdráma, hanem legalább annyira egy pszichologizáló film lesz, és ha nem is teljesen meggyőző, így is maximálisan méltó a figyelmünkre. Már az a megoldás is nyerő, hogy apa és fia játssza az idős és a fiatal Mikolášekekt: Ivan Troján rendkívül hatásosan igazolja, miért tartják az egyik legjobb aktív cseh színésznek, de a fia, Josef is meghálálja a bizalmat. Fontos szerep jut a Mikolášek asszisztensét és szeretőjét, a szlovák Frantisek Palkót alakító Juraj Lojnak is (Palko egyébként fiktív karakter), a filmen pedig látszik a nagy költségvetés, nem fukarkodtak a statisztákkal vagy a hatásos külső helyszínekkel sem, és az operatőri munka is átlag feletti.
Az igazi dilemma valójában az, hogy mennyire tudjuk túltenni magunkat azon, hogy a film meglehetős szabadsággal kezeli a tényeket, ez különösen a Mikolášek elleni eljárásnál lesz szembetűnő, ahol erősen eltérnek a valóságtól. Egy másik lehetséges probléma a már említett pszichologizálás: több olyan esetet is látunk, melyeknek elvileg ki kéne egészíteniük Mikolášek portréját, de inkább csak még jobban összezavarják a képet. Mi következett abból, hogy a háborúban parancsra ki kellett végeznie egy bajtársát? Vagy miért veri agyon a macskakölyköket, akiket nem tudnak eltartani? És így tovább, a végére pedig még az is megfordulhat a fejünkben, Hollandék filmje szándékosan zavarja össze a nézőt és üzen hadat annak az iskolának, mely szerint egy-egy meghatározó történésből összeállhat egy ember egyénisége. Különösen a most nem részletezett befejezés nincs megindokolva egyáltalán, ez az a pont, amelynél végképp elfogynak a kapaszkodók, viszont az sincs megírva sehol, hogy az embernek mindig tudnia kell, mit miért csinál. Ami pedig a legfontosabb lehet:
A rendező épp elég hasonló történelmi filmet rendezett már ahhoz, hogy a Sarlatánt is biztos kézzel vezesse végig, és a kelet-közép-európai filmes hagyományokhoz visszanyúló, de valójában bárhol érthető és emészthető filmet csinált egy izgalmas alaptémából és egy kicsit bicegő forgatókönyvből. Lehetnek kifogásaink az öncélú történelemhajlítgatás és a néha túltolt pátosz miatt is, de nagyon is jó látni egy ízig-vérig 20. századi rendezőt, aki még 70 fölött is képes a jelen korszak elvárásainak is megfelelő filmmé formálni egy múlt századi történetet.
Sarlatán, 2020, 118 perc. 24.hu: 7,5/10
A film először a Mozinet filmnapokon látható, rendes forgalmazásba október 29-től kerül.
Kiemelt kép: Mozinet
