Bicskanyitogatások és baklövések
A nemzetközi filmszakma legforróbb témái között jó ideje toplistások a szexuális zaklatások. Ezügyben évekkel ezelőtt elkezdődött folyamatok értek nyugvópontra, vagy legalábbis fontos mérföldkőhöz idén – és sajnos, érkeztek új nevek is a dicstelen névsorba. Kevin Spacey ügyeinek tárgyalása az idei évre esett, és bár ezek kivétel nélkül mind le is zárultak idén, ejtve a Spacey elleni vádakat, mindegyik ügy olyan zavaros volt, hogy aligha érezhetjük megnyugtatónak a lezárást. Harvey Weinstein ügyében is épp csak leheletnyivel jobb a helyzet: a szintén januárban indult tárgyalássorozat az év végére nyugvóponthoz ért, ám érdemi verdikt itt sem született, Weinstein ugyanis mélyen a zsebébe nyúlva peren kívül egyezett meg az őt vádoló nőkkel, így valamennyi ellene indított eljárást lezárták. A levitézlett producer járókerettel jelent meg a tárgyaláson, ám a hattyú halála nem igazán hatotta meg a nemzetközi közvéleményt.
A zaklatással vádolt nagy művészek sora idén sem lett rövidebb, sőt, Plácido Domingo is felkerült a listára, jelenleg nagyjából húsz (!) állítólagos áldozatról tudunk, és bár bírósági szakaszba még nem jutott az ügy, de a tenor karrierje már komolyan megrogyott, összes fellépését lemondta, és a Los Angeles-i Operaházban ellátott főigazgatói posztjáról is távozott. És – bár ez egy nemzetközi fókuszú cikk – nem maradhat ki a hazai hasonló esetek említése sem: az év vége két zaklatási ügyet hozott. Gothár Pétert a Katona József Színház egy munkatársa vádolta meg, a rendező maga hozat nyilvánosságra kilétét, és a színházból azonnal távoznia is kellett, nem sokkal később a Színművészetin betöltött állását is elveszítette, ám az ügy kapcsán nem a zaklatásokról indult érdemi párbeszéd, hanem a kormány – gyönyörűen példázva hozzáállását a témához – a kultúrharc eszközévé tette a dolgot, politikai előnyt kovácsolva belőle. Az Új Színházban hasonló ügy körvonalazódott Mihályi Győző megvádolásával, ám ő tagad minden vádat, a legfrissebb hír szerint annyira megviselték a történtek, hogy mentőt is kellett hívni hozzá.
A szomorú és szövevényes ügyek nem csak szexuális zaklatásokkal kapcsolatban történtek, idén történt Jussie Smollett az amerikai sajtót lázban tartó esete: az Empire színésze még az év elején állt elő azzal, hogy két férfi megtámadta, rasszista szitkokat szórt rá és valamilyen vegyszerrel öntötte le. A felháborodás hamar fordult egyet, amikor felmerült, hogy a támadást esetleg maga a színész rendelhette meg maga ellen, amiért végül is Smollettet fogták perbe, amelynek végén pénzbüntetéssel és közmunkával sújtották a színészt, akinek karakterét kiírták az Empire-ből.
Showbusiness, bilivihar, politika
Nem csak etikailag volt turbulens az év: óriási üzletek köttettek meg, ezek közül pedig a legnagyobb és legfontosabb kétségkívül az volt, amikor hosszas előkészítés után a Disney felvásárolta a 20th Century Foxot, és ezzel felfoghatatlan méretű és hatalmú szórakoztatóipari óriás jött létre. Így, hogy ötre csökkent az álomgyár legnagyobb szereplőinek listája, a mozijegy-eladásokból származó teljes bevételek negyven százaléka a Disney-hez kerülhet, emellett összefonódhatnak eddig külön létező történetek a mozivásznon és a kisképernyőkön is, minthogy az ügylettel tekintélyes tévés térnyerés is történt. Az ügy ugyanakkor korántsem hatalmas pénzek és érdekek távoli harcáról szól, nagyon is érezni fogjuk mi, nézők is, hogy hogyan, arról hosszan írtunk ebben a cikkben.
Az év másik nagy hatású iparági változására leggyakrabban csak streaming-forradalomként hivatkozunk: a fogalom azt a korszakváltást jelöli, ami ez év novemberében történt, amikor a Netflix, az Amazon és az HBO streaming-szolgáltatásai mellé felsorakozott még két nagypályás játékos, az Apple és az imént emlegetett Disney, az Apple TV+ és a Disney Plus nevű szolgáltatásaikkal. Előbbi november elsején, utóbbi 12-én indult, mindkettő exkluzív saját gyártású tartalmakkal, bár a Disney szolgáltatása nálunk még évekig nem lesz elérhető – ezzel együtt a hatásait ezeknek a döntéseknek is érezni fogjuk. A versenytársak ugyanis megtesznek mindent, hogy ne veszítsenek piacot, ami az idei Golden Globe-jelöltek kihirdetésekor még nyilvánvalóbbá vált a Netflix elképesztő dominanciájával és kultúrtörténeti mérföldköveivel (pl. Az ír és társai), és ami újabb és újabb erős tartalmakat hozhat a közeljövőben. És még sok mást, amiről szintén írtunk már, emitt.
Kicsit eltávolodva az üzlettől érdemes szót ejteni azokról a témákról, amelyeket jobb híján csak biliviharokként emlegetünk, minthogy a botrány messze nagyobb körülöttük, mint amekkora a tényleges jelentőségük. Így például egészen szórakoztató vitákat generáltak az olyan karcosabb filmek, mint a Joker vagy a nálunk még nem látható Jojo Nyuszi: előbbit azzal vádolták nem egyszer még értelmes stábbal dolgozó, komoly médiumok is, hogy a terrorizmust propagálja, utóbbit pedig hasonlóképpen a Hitler-kultusz éltetésével vádoltak meg. A két ügy abban nagyon hasonló, hogy az értetlenséget ötvözi azzal a káros gyakorlattal, amely úgy értelmezi a safe space fogalmát, hogy felkavaró témát legfeljebb hímes tojásként, pihe-puhán kibélelve lehet szóba hozni, mert különben valakinek még a végén felkavarjuk a kis lelkivilágát – holott az empátia és a tapintat messze nem egyenlő a karót nyelt kussolással.
Az év végének forró témája is ide kapcsolódik, éspedig az, amikor Martin Scorsese páros lábbal beleszállt a Marvel-filmekbe, azt állítván, hogy azok márpedig szerinte nem tekinthetők a klasszikus értelemben mozinak. Természetesen a rajongók egyből anyázásba kezdtek, de még a felkészült sajtósokkal felfegyverkezett hollywoodi alkotók sem voltak képesek úgy reagálni Scorsese megnyilvánulására, ahogy az ilyesmire felnőttként illene: egy könnyed vállrándítással. Csodás célkitűzés lehet Hollywoodnak a 2020-as évre, hogy ilyen esetekben ki-ki emlékeztesse magát, hogy egyrészt véleménye bárkinek lehet, másrészt azt a véleményt akár úgy is lehet olvasni, mintha nem személy elleni támadás lenne, mérlegelve annak tartalmát, harmadrészt pedig, hogy senki véleménye nem veszi el a munkát és a sikert.
Rajongásunk bűnös tárgyai…
A piszkos üzlet és politika után térjünk vissza az érzelmi kötelékek trendjeire, amelyek szintén érdekesen alakultak idén. Ez volt ugyanis az év, amikor kicsúcsosodott a már évek óta fokozódó true crime-láz. Ennek leglátványosabb tünete, hogy a Netflix és társainak tartalmaiban és azok fogyasztásában-kitárgyalásában is erősen felülreprezentáltak a megtörtént bűnesetekkel foglalkozó fikciós filmek, sorozatok és doksik: Amerikában a When They See Us az év egyik legnagyobb kedvence volt, amelynek ignorálását a Golden Globe-on sokan szóvá is tették, és akkor a szintén valós eseményeket feldolgozó Csernobilról, ami konkrétan a világ abszolút idei kedvence lett, még nem is esett szó. (De fog, türelem.) Konkrét bűnözők körül is kialakultak kisebb reneszánszok, Charles Mansonról a Netflix sorozata és Quentin Tarantino új mozija, a Volt egyszer egy Hollywood miatt is rengeteg szó esett, a hasonlóan elmebeteg Ted Bundyról nemkülönben: fikciós és dokumentarista alkotás is készült róla idén, mindkettőt komoly érdeklődés fogadta.
Ugyan a szexuális zaklatási ügyekről szóló bekezdésben is helyet kaphatott volna, ám mégis inkább ide került a megemlékezés Michael Jackson gyerekmolesztálási ügyének ismételt előkerüléséről. Idén ugyanis a Sundance fesztivált egy dokumentumfilm, a Neverland elhagyása (Leaving Neverland) kavarta fel, éspedig azzal, hogy a filmben két férfi nyíltan és szókimondó részletekkel tarkítva beszélt arról, hogy Michael Jackson gyerekkorukban éveken keresztül rendszeresen szexuálisan zaklatta őket, mégpedig olyan manipulatív módon, hogy a fiúk fejében meg sem fordult, hogy ami történik, az nincsen rendben. A doksi egészen gyomorforgató, megrajzolja az efféle visszaéléseket lehetővé tevő emberi és üzleti képletek működését, és a kétrészes film nyomán Jacko újra kegyvesztetté vált a szórakoztatóiparban: letiltották rádiók, dobná az MTV, és így tovább – ám a keményvonalas rajongókat ez egyáltalán nem rendítette meg, sőt. A zenész lemezeit jobban veszik, mint valaha, és a követői nem egyszerűen megbocsátanak neki, hanem konkrétan nem hiszik el a vádakat. Így talán érthető, miért a cikk ezen részébe került a jelenség.
…és az egyértelmű kedvencek
Azért nem csak bűnös élvezeteink voltak természetesen, bár az ártalmatlantól az egészen sötét színekig terjed a 2019-es közönségkedvencek skálája. Mi több, a legnagyobb rajongás éppenséggel a legsötétebb, legkarcosabb tartalmat fogadta: mi másról lenne szó, mint a Csernobilról, ami könnyedén az év abszolút tévés csúcsteljesítménye, de megkockáztatom, hogy formátumtól függetlenül is az HBO sorozata kerülne a csúcsra. Hogy miért imádtuk annyira, azt aligha kell magyaráznom, de ha valakinek mégsem lenne egyértelmű, annak ezt a cikket ajánlom olvasásra. A Csernobil tematizált egy fontos, kibeszéletlen témát, példátlanul pontos volt, emberi és megrendítő, emellett a mémgyár és a díjszezon abszolút kedvence, azon a történelmi visszahatáson meg igazán csak nevetni lehet, hogy még az orosz politika is szájára vette a projektet, hazugnak minősítve azt, és megfogadva, hogy azonnal elkészítik a saját verziójukat. Alig várjuk.
A sötét tónusoknál maradva az éves trendek másik erős játékosa a Második Nagy Stephen King Láz néven vonulhatna be a kultúrtörténetbe – már ha lennének ilyen erőteljes hatásai a blikkfangos zsurnalisztikai trükkjeimnek. Akárhogy is, az évek óta tartó rehabilitáció, melyben újabb és újabb Stephen King-művet adaptálnak komoly költségvetéssel mozis vagy tévés tartalommá, idén csúcsra járt, az AZ 2. része mellett volt Kedvencek temetője, és folytatódott A Ragyogás is, és ezek csak a legnagyobb címek, amelyek mellett szinte hetente jön hír egy-egy újabb King-szöveg feldolgozásáról. A soron következőt az HBO szállítja: januárban jön A kívülálló című 2018-as regény sorozatverziója.
Derűsebb színekre váltva az éves nagy kedvence közül nem maradhat ki a japánok minimalista rendvarázslója, Marie Kondo sem: Kondo saját Netflix-sorozata januárban indult, de filozófiájának hatásai ma is tartanak. Szortíroz, szanál és rendszerez a fél világ, és ezt még az az ellentmondás sem rendítette meg, hogy Kondo nemrégiben webáruházban kezdett lakberendezési tárgyakat árulni, ami némiképp szembe megy a minimalista szemlélettel, amit elvileg közvetít. Ha Marie Kondóban esetleg csalódtak is páran, volt valaki, aki nem tudott hibázni idén, és ezzel a 2019-es év abszolút szerelmévé vált: akiről szó van, az természetesen Keanu Reeves. A pár éve kezdődött filmes Keanu-reneszánsz, amit leginkább az őrült jó John Wick-filmeknek köszönhetünk, összekapcsolódott a színész megható élettörténetével és híresen hétköznapi, udvarias és angyali modorával, néhány hibátlan médiamegjelenéssel, és azzal, hogy egy harminc évvel fiatalabb topmodell helyett egy természetes nőt választott párjául, és bumm, kész is az év legnépszerűbb híressége. Pozícióját még a nemrégiben a világ dédelgetőizmát görcsbe rántó Baby Yoda sem tudta megrendíteni, pedig nagyon közel járt hozzá.
Búcsú a franchise-októl
A 2019-es év mindezeken túl a leginkább a búcsúzások éve volt. Rajongásra kondicionált lelkünk három nagy elköszönésbe tört bele idén. Először áprilisban, ekkor ért véget ugyanis a Bosszúállók több mint tíz éven és több mint húsz filmen át húzódó története. Bár hivatalosan csak a Pókember: Idegenben zárta le a tisztes nevén Infinity sagának nevezett monumentális szuperhőseposzt, de azért az igazi vége-élményt már megkaptuk a Bosszúállók: Végjátékkal, ehhez mért nosztalgiával és érzelmi töltettel. Természetesen manapság semminek sincs igazán vége, pláne olyasminek, amiben ilyen döbbenetes mennyiségű pénz van, így a Bosszúállók tagjaival is fogunk még találkozni, de azért a filmtörténet szereti az ilyen dátumokat.
Alig hevertük ki Thanos és ellenfelei végső összecsapását, máris jött a Trónok harca, ráadásul úgy, hogy még azt a kielégülést se adta meg, amit a Marvel hőseivel kapcsolatban megkaptunk. Bár én speciel szerettem azt, ahová a történet kifutott, de az utolsó Trónok harca-évad egymás után érkező kínos húzásai elvették a sorozattól annak lehetőségét, hogy méltóképpen búcsúzzon el a közönségétől – pedig egy ekkora jelentőségű sorozat (amelynek hatásairól itt és itt írtunk) ezt igazán megérdemelte volna. Akárhogy is, vége van – és persze, azért annyira még sincs vége, mert előzmény és minden jön, az arany tojást tojó szórakoztatóipari tyúkok szabályainak megfelelően. Ugyanez a helyzet a harmadik idei nagy búcsú esetében is: természetesen a Star Warsról van szó, amely épp a hetekben robbantja fel a mozipénztárakat a tripla trilógia utolsó részével, ami lezárja a Skywalkerek történetét – de azért a teljes sagát nem, ugye. Mindenesetre a keményvonalas rajongók így is megélik majd a búcsúélményt, még ha az első kritikák meglehetősen megosztónak is minősítik a filmet – mi, többiek pedig be kell érjük a filmtörténeti mérföldkővel, amit egy, a ’70-es évek óta futó történet vége jelent. Reméljük, hogy 2020 hoz némi vérfrissítést.
Kiemelt kép: Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic
