Kultúra

Stephen King második eljövetelét éljük – de miért?

A 2000-es években majdhogynem cikinek számított, ma újra esemény, ha új regénnyel jelentkezik, és a műveiből készült adaptációk sorra bankot robbantanak. De mi az oka a Második Nagy Stephen King Láznak?
Korábban a témában:

Stephen King menő. Nagyon, nagyon menő, és emiatt kicsit tanácstalan a kulturális trendeket figyelő egyszeri ember. Persze, még mindig szédítő mennyiségben írja regényeit és novelláit, ezek még mindig hatalmas példányszámban fogynak is, de ami ennél is érdekesebb, az a közbeszédben és a kulturális sajtóban látható változás abban, ahogy a szerzőhöz állnak. Stephen King ugyanis, aki a ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején széles körben el volt könyvelve tisztességes iparos ponyvaszerzőnek – mindettől függetlenül tekintélyes rajongótáborral –, mára a legcoolabb szerzők egyike, akinek művei a popkulturális alapműveltség részét képezik, és a belőlük készült mozgóképes adaptációkkal Dunát lehet rekeszteni, ráadásul ezek rendre az éves sikervárományosok listáján is szerepelnek.

Horrorkirályból bűnös élvezet

Lehetett volna ez a helyzet King teljes karrierje során. Hiszen ő kora egyik legtermékenyebb regényírója, komoly minőségi ingadozás sem rontotta renoméját, mégis, a mostani elképesztő sikert azért érezzük reneszánsznak, mert volt egy visszaesés. No, nem abban, amennyit, vagy ahogyan írt – hanem abban, ahogyan a világ Kingre tekintett. Miközben rajongóinak száma és elkötelezettsége, valamint könyveinek eladott példányszáma nem csökkent, mégis kialakult róla az a széles körben hangoztatott vélemény, amivel kortársaim is alighanem találkoztak, hogy jó-jó, ügyesen keveri a lapokat, és a frászt is hatékonyan hozza rá az emberre, de Stephen King azért mégsem „nagy író”. King bűnös élvezetté vált, valahol a Danielle SteelRobin Cook-tengelyen – ahol egyébként nyilvánvalóan nagyon is vannak értékek –, amiről nemhogy a sznob értelmiségiek, de még a közepesen öntudatos átlag könyvmolyok sem szívesen vallották be, hogy milyen nagy örömmel olvassák.

Sissy Spacek a Carrie főszerepében. Oscarra jelölték érte. Fotó: Red Bank Films

Ebben alighanem komoly szerepe volt az egyszerű sznobérián túl néhány konkrét tényezőnek is, melyek közül a legerősebb alighanem az, ahogy a filmesek King regényeivel bántak. King elég filmszerűen ír, így már legelső regényével felhívta magára a filmgyártás figyelmét – ez volt a Carrie, amivel tudjuk, mi történt: Kingnek világhír és egy vaskos csekk a jogokért, aztán Brian De Palma remek filmadaptációja a hidegrázós alakításáért Oscarra jelölt Sissy Spacekkel, majd folytatás és remake-ek, változatos minőségben. A Ragyogás, ha lehet, még nagyobb siker lett, bár az író többször beszélt arról, mennyire nem kedvel Kubrick klasszikusát, de az erős kezdés után Stephen King műveinek további sorsa nem alakult ilyen fényesen filmadaptáció-fronton, legalábbis ami a minőséget illeti, mert a mennyiségre aztán nem lehetett panasz: 1983 és 2001 között gyakorlatilag minden évben kijött egy vagy több King-adaptáció. Naná: Stephen King nevével jól el lehetett adni a filmeket, a pocsék filmeket is, így aztán kisebb és nagyobb stúdiók egyaránt siettek bevásárolni megfilmesítési jogokból, hogy aztán – néhány kivételtől eltekintve – legtöbbször teljesen lelketlenül, az alapanyag valódi ismerete és minden tisztelet nélkül filmre zsigereljék King műveit.

A Creepshow – A rémmesék könyve még egészen rendben volt, és a Cujónak, a Christine-nek meg A holtsávnak is megvannak a rajongói, de aztán elkezdődött az adaptációs hullámvasút, melyen a hullámvölgyek mindig hosszabbak és mélyebbek voltak, mint a ritka kiugrások. Közepesen és bűnösen rossz filmek sora töltötte meg a ’80-as és a ’90-es éveket, és hiába volt néhány igazi remekmű közöttük – a Tortúra, az Állj mellém! vagy az IMDb-n máig a világ legjobb filmjeként szereplő A remény rabjai –, ezek nem tudták feledtetni a ’90-es évek végére lassan bebetonozódó vélekedést, hogy szegény Stephen King könyveiből rendre iszonyú ciki filmek készülnek.

Maximális túlhajtás, Stephen King egyetlen filmrendezői kreditje, és talán a legrosszabb King-adaptáció. Fotó: Mokép

Ez a cikiség pedig átragadt a szerzőre is, kritikusai nem győzték hangsúlyozni, mennyi ponyva az, amit King csinál, egyikük egyenesen az amerikai kultúra hanyatlását látta abban, amikor King 2003-ban megkapta az amerikai Nemzeti Könyvdíjat. Pedig ekkoriban is érkeztek tőle erős címek, A Setét Torony-kötetek például jócskán szaporodtak ebben az időszakban, amelyek közül nem egyet a fantasy-irodalom legjobbjai között tartjanak számon. Ráadásul, ha valamikor, hát ekkoriban emberileg King minden volt, csak ciki nem, épp ellenkezőleg, igencsak példaképhez méltó küzdelmeket nyert meg: egy életre leszokott a kokainról, a gyógyszerekről és az alkoholról, amelyekre még sikerei kezdetén, a ’70-es években szokott rá. Majd 1999-ben elgázolta egy autó, aminek testi és lelki traumáival is meg kellett küzdenie, ami olyannyira nem volt könnyű, hogy 2002-ben egyenesen bejelentette, hogy felhagy az írással. Végül szerencsére nem így lett, már a rákövetkező évben is jelent meg kötete, és azóta is ír, laikus szemmel épp olyan tempóban, mint a baleset előtt, ám ő maga ezt nem így éli meg, szerinte lassú lett és kevesebbet is bír. Az persze már sosem fog kiderülni, és mindegy is, hogy a ma tapasztalható Második Nagy Stephen King Láz kitört volna-e, ha akkor ténylegesen abbahagyja az írást.

A második eljövetel

De kitört, ennek pedig vannak nagyon emberi és kőkemény üzleti okai is. Az utóbbi egyértelműbb, kezdjük ezzel, hiszen Stephen King reneszánszának elsősorban ilyen okai vannak. Mivel ugyanis nem hagyta abba az írást, hanem folyamatosan szállította a regényeket, amelyeket ugyanúgy bestsellerré tettek a rajongók, így egyértelműen bizonyította időtállóságát, egyfelől. Másfelől pedig, és ez a fontosabb, kilóra is igencsak nagy munkásságról beszélünk, ez pedig ma még fontosabb a filmes-tévés iparági döntéshozóknak, mint valaha. Hogy miért? Mert a streaming forradalmát éljük, amelyben minden eddiginél magasabb igény van friss mozgóképes tartalomra, ehhez pedig King bibliográfiája igazi aranybánya, hiszen King rengeteget írt és ír, erős történeteket, izgalmas, sokrétű karaktereket, az alapanyagba kódolt adrenalinnal, és nem mellesleg a szerző nem csupán alapanyagot, de némi marketingerőt is hozzá tud adni a projektekhez, hiszen a neve már önmagában garantál nem kevés nézőt. Az IP – intellectual property, azaz szellemi tulajdon –, magyarán a meglévő, pénzzé tehető szerzőtől származó, többnyire bestseller alkotások, mint lehetséges forgatókönyv-alapanyag a kezdetektől kulcsigénye a filmgyártásnak, ezt pedig a streaming-szolgáltatók versengése a még több, még jobb, még menőbb tartalom gyártásában csak fokozza. King pedig bölcs mosollyal ül trónján, ami el sosem vesztett, de most minden korábbinál magasabban tornyosul.

A horror az idén végleg túllépett az agyatlan ijesztgetésen
Már rég nem elég egy ronda, ijesztő gonosz, zubogó vér, és negyedóránként háromszor a frászt hozni a nézőre. Az év horrorja is bizonyíték erre, de a folyamat, ami életre hívta, nem most kezdődött.

A reneszánsz másik oka alighanem annak köszönhető, hogy maga a horrorzsáner is felívelt az utóbbi években, kinőve a véres jumpscare-ek és ezerszer látott, olcsó ijesztgetés köréből: egyre több szerzői film készül, melyben a horrorfilmes elemeket nem öncélúan használják az alkotók, hanem eszközként arra, hogy valami mélyen emberi, univerzális félelmünkről beszéljenek és gondolkodtassanak. Ezek a filmek alaposan kitágították a horror szó jelentését, és nem mellesleg a szó klasszikus, szakmai értelmében véve is jó filmek, átgondolt, koncepciózus forgatókönyvvel, sokrétű karakterekkel, tisztességes szereposztással és alakításokkal és olyan párhuzamokkal az emberi életre, amivel bárki azonosulhat. Így aztán nem csoda, hogy ezek a filmek már nem csak a horrorrajongókat érdeklik, hanem azokat is, akik alapesetben elzárkóznak a zsánertől – egyre gyakrabban hallhatunk olyan mondatokat filmes beszélgetések közben, hogy „én alapvetően nem szeretem a horrorfilmeket, de ez nem olyan, mint egy átlaghorror.” Ezzel a filmszakma is mélyen egyetért, sorra kerülnek be horrorok az éves toplistákra és a komolyabb díjak jelöltjei közé is, ami néhány éve gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna. Az pedig, hogy a horror rétegműfajból igazi hip, díjesélyes, fesztiválkedvenc, kritikailag elismert műfaj lett, értelemszerűen pozitív fényt vet a zsáner nagy neveire, így Stephen Kingre is, főleg, hogy az ő művei alapvetően alkalmasak nagy egzisztenciális kérdések kitárgyalására: vegyük csak az aktuális kedvenc AZ-t, amely a félelem természetéről mesél, no meg a gyerekek ellen elkövetett felnőttbűnökről.

Végül pedig Stephen King újrafelfedezését köszönhetjük még egy, az üzlettől és a filmes trendektől távol álló, nagyon emberi jelenségnek: a rajongásnak, pontosabban annak, hogy nem csak a szomszéd Petike meg az anyukája szereti King könyveit, hanem az egykori Petikékből és anyukáikból lett mai filmrendezők és producerek között is. Stephen King reneszánszát jó részben az hívta életre, hogy számos szerző, aki gyerekkorában King letehetetlen regényein nevelkedett, azok felnőve és filmessé válva is emlékeztek arra, hogy milyen jó is volt a szülők polcáról elcsent Napkutyától rettegni, és most, hogy megtehetik, forgatókönyvek tucatjain keresztül veszik vissza maguknak a szerzőt. A remény rabjait már a bűnrossz adaptációk korában remekül filmre adaptáló Frank Darabont, a Tortúrát és az Állj mellém!-et szintén ekkortájt filmre vivő Rob Reiner ugyanúgy keményvonalas King-rajongók voltak és maradtak (utóbbi King műveinek kedvelt helyszínéről, Castle Rockról nevezte el a produkciós cégét), mint a mai King-adaptációs gigaprojekteket jegyző filmesek. Mike Flanagan, aki a Netflix fergeteges Gerald’s Game-jét és A Ragyogás érkező folytatását, az Álom doktort is rendezte, Zak Hilditch, aki két éve az 1922 című King-regényt rendezte Netflix-filmmé, és nem mellesleg Andy Muschietti is, mindkét kortárs AZ-film rendezője – elmondásuk szerint mind büszke Stephen King-rajongók gyerekkoruk óta.

Gondoljunk csak bele: ezek az emberek a ’80-as, ’90-es években voltak gyerekek vagy tinik, épp akkor, amikor kedvenc King-regényeiket olyan dicstelen módon véreztette ki a showbusiness, ők meg, amint rájöttek, hogy filmezéssel akarnak foglalkozni, alig várták, hogy megmutathassák, hogyan is kellett volna hozzányúlni ezekhez a művekhez. (Egyébként ez a jelenség a Marvel és a Star Wars univerzumépítésében is érezteti hatását, de ez más téma.) Ráadásul tanultak is Kingtől, az ő történetszövési, mesemondási módszerei, és maguk a történetek és a szereplők is mélyen hatottak rájuk, ami remekül kamatoztatható a mai film- és sorozatdömpingben. Ennek ékes példái a Duffer testvérek, akik ugyan nem konkrét King-műveket dolgoznak fel, ám a Stranger Things le sem tagadhatná – nem is akarja – a King-hatásokat.

Streaming-forradalom, kontentigény, változó horrortrendek, felnövekvő rajongó-nemzedék – ez a Második Nagy Stephen King Láz hozzávalói. No meg a közönség, aki nem bír ráunni King karaktereire és borzongató történeteire, olyannyira nem, hogy jelen állás szerint gyakorlatilag a következő tíz év mindegyikében fog érkezni nagyobb volumenű King-adaptáció, a tucatszám érkező kisebbekről nem is beszélve. Naná, hogy nem: King egyszerre tud retró, kortárs és kortalan lenni, ahogy a félelmeink sincsenek sem életkorhoz, sem évtizedhez kötve.

 

Kiemelt kép: Stephen King cameózik az 1989-es Kedvencek temetőjében. Paramount Pictures

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.