Hogyan lehetséges, hogy legtöbbünk fejében a karácsony elválaszthatatlan a havazástól, és talán még azok is így gondolkodnak, akik soha életükben nem láttak havat? Miért hiszünk abban, hogy régen minden jobb, a karácsony fehérebb volt? Mennyi köze van a nosztalgiának a valósághoz?
A kultúrának nagy szerepe van abban, milyen ünnepre vágyunk: a karácsonyi dalok, történetek és képek több évszázada közvetítik és tartják fent ezt az idealizált hangulatot. A fehér karácsony képét a mi kultúrkörünkben Charles Dickens terjesztette el. A Karácsonyi énekben − ami ma is az egyik leginkább olvasott, és legtöbbet idézett ünnepi történet – havazik, annak ellenére, hogy az Egyesült Királyságban ma már elég ritka a decemberi hóesés. Erre az lehet a magyarázat, hogy abban a korban, amikor az író élt, különösen hideg volt Angliában, még a Temze is befagyott néhányszor. Dickens tehát azt élhette át, hogy a karácsony jellemzően havas, jeges. Sőt a karácsonyt is ő tette újra „divatossá”. Az ipari forradalmak korában az embere vidékről városba költöztek, elvesztették a régi szokásaikat. Amikor Dickens 1834-ben megjelentette a történetet, sokakat elvarázsolt ez az ünnepi hangulat, és nosztalgikusan kezdtek el arra a múltra gondolni, amikor még mások voltak a tradíciók, és amikor még több időt tölthettek a családjukkal.
A 20. században többek között a White Christmas című dalnak is nagy szerepe volt abban, hogy fennmaradt ez az eszményített karácsony-kép. A dalt Irving Berlin írta 1940-ban, Bing Crosby tette híressé, és rekordot döntött a feldolgozások számában. Nagyjából abban az időben kezdték el játszani, amikor az USA belépett a második világháborúba – ez az időzítés is hozzájárulhatott a sikeréhez, és ezzel együtt egy kicsit talán ahhoz is, hogy ma is havas karácsonyról álmodozunk.
A havazás az ünneptől függetlenül is sokakban kelt pozitív érzéseket – addig mindenképpen, amíg nem akadályozza a közlekedést. Alkalmat adhat arra, hogy legalább egy kis időre változtassunk a rutinokon, lelassuljunk, pihenjünk, megnyugodjunk.
Valójában még azt sem egyszerű megmondani, hogy mi számít fehér karácsonynak, ugyanis a különböző országokban más-más kritériumok vonatkoznak rá. Az USA-ban például akkor beszélhetünk róla, ha karácsony napjának reggelén 7 órakor legalább két és fél centiméteres hó borítja a talajt. Mivel nehéz definiálni, azt sem lehet egyértelműen megmondani, hogy „régen”, vagy a gyerekkorunkban tényleg több hó esett-e karácsonykor, mint az utóbbi években. Az OMSZ mérései alapján átlagosan háromévente borítja hótakaró Budapestet legalább az ünnep egyik napján, de az elmúlt száz évben csak tizenötször fordult elő, hogy mindhárom napon átlagosan öt centis volt a hótakaró. A 20. század leghavasabb évtizede Magyarországon az 1990-es évek volt, akkor hatszor is átélhettük országosan, vagy egyes tájakon a fehér karácsonyt. A ’70-es és ’80-as években viszont nem igazán havazott decemberben, tehát aki akkor volt gyerek, az inkább csak felnőttként élt át fehér karácsonyokat.
Saját nosztalgikus emlékeink csapnak be minket
Akik úgy emlékeznek, hogy „régen minden jobb volt”, nem hazudnak, nem a valóságot akarják megmásítani: a nosztalgia egy természetes, spontán jelenség. Pintér Judit Nóra szerint tudattalan jóvátételi folyamatnak is felfogható. Úgy érezzük, mintha a múlt a jelenben élne, és a korábban történtek pozitívnak tűnnek. A nosztalgiának az a legfontosabb funkciója, hogy az otthonosság érzését adja. Igaz, hogy ez egy idealizált otthon, de érthető, hogy ezt keressük, még akkor is, ha régen sem éreztük benne jól magunkat: ezt érezzük a sajátunknak, így tudjuk, hogyan kell benne mozogni. Ez az „otthon” nem egy hely, inkább különböző szituációkból, emberek közti kapcsolatokból áll.
Sokféle módon lehet a múlthoz viszonyulni, ezek közül a nosztalgia az egyik. A fehér karácsony pedig sokaknak jelképezi az idealizált gyerekkort, akkor is, ha valójában nem volt boldog a gyerekkoruk, és akkor is, ha csak néhányszor esett hó. Ehhez hasonlóan a múltat idealizálják azok, akik egy korábbi, diktatórikus rendszer vezetőjére úgy emlékeznek, hogy minden tettét pozitívnak látják: ilyen Magyarországon a Kádár-nosztalgia.
A nosztalgikus emlékek általában sokkal összetettebbek, élőbbek, mint a „valódi” emlékek: Pintér Judit Nóra a múlt utópiájának nevezi őket. Amikor belemerülünk a nosztalgiába, azt sajnáljuk, hogy a boldog (vagy annak hitt) évek eltűntek. Kettős érzésünk lehet, mert ez az emlékezés egyszerre kellemes és fájdalmas, szomorú is. Meggyászoljuk azt, ami a múltban történt. A karácsonyhoz általánosságban is kapcsolódhat egy ilyen nosztalgikus érzés, ezen belül a havazáshoz még inkább; főleg annak tudatában, hogy a klímaváltozás miatt egyre kevésbé számíthatunk fehér karácsonyra.
Természetesen lehet reménykedni a fehér karácsonyban, de fontos a tudat, hogy ettől függetlenül, idealizált képek nélkül is érezhetjük jól magunkat karácsonykor.
Kiemelt kép: Koszticsák Szilárd / MTI
