Egy január végén publikált tanulmány szerint az Európai Unióban 1980 és 2016 között drámai mértékben esett vissza a szántóföldi madárfajok állománya: az egyedszám mintegy 56 százalékkal csökkent. Kis túlzással ezt úgy is lefordíthatjuk, hogy az utóbbi csaknem négy évtizedben Európa madarainak több mint fele eltűnt.
Nem érne véget a felsorolás
Mely fajok érintettek, és mi áll a pusztulás hátterében? Erről kérdeztük Orbán Zoltánt, a Magyar madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivőjét, első szavai még fenti statisztikánál is megdöbbentőbbek:
Sajnos majdnem felesleges a fajokat sorolni, az agrártáj közel teljes madárvilága fenyegetett, és nem is csak a madarak: Európa vadvilágának jelentős része nagy mértékben és rohamosan pusztul. A legfőbb ok pedig az intenzív mezőgazdasági termelés.
Néhány szó erejéig térjünk vissza a kezdetekhez, a II. világháború utáni évekre. Meg kellett etetni Európa éhező lakosságát, amelynek megoldásaként az országok elkezdtek áttérni a nagyüzemi mezőgazdaságra, megvetve ezzel a ma is működő közös uniós agrárpolitika, a termelést ösztönző támogatási rendszer alapjait. Óriási monokultúrák jöttek létre, vegetációs időszakban nap mint nap szembesülhetünk a kilométereken keresztül megszakítatlanul hullámzó búzamezővel, napraforgóval, de gyakorlatilag bármelyik haszonnövényt említhetnénk.
Az ezt megelőző korokban a kisebb és mozaikosabb mezőgazdasági táblákat erdő, bokros területek, tocsogók és természetes állapotban meghagyott rétek, legelők szegélyezték és tarkították. Ezek a vadvilág védőbástyáiként biztosították a legkülönbözőbb fajok túlélését, kialakult egy bizonyos egyensúlyi helyzet. Manapság azonban mindent felszántanak, nyilvánvalóan „nagyban” így éri meg csinálni.
Búcsú a mezei pacsirtától?
A természetes élőhelyek drasztikus csökkenésének törvényszerű következménye a fajok egyedszámának esése, egyes fajok eltűnése: aki tud, elköltözik, aki nem, az elpusztul. Az európai tájon virágzó monokultúrákat nyugodtan tekinthetjük épp olyan zöld sivatagnak, mint trópusi vidéken például az olajpálma ültetvényeket. Szép „zöldek”, de élet alig van bennük, akárcsak a tényleges sivatagokban.
Nyugat-Európa hatalmas térségeiben például már hiába keressük a jól ismert mezei verebet és a vadgerlét, az EU-csatlakozásunk előtti időszakhoz képest hazánkban is fogyatkozik az agrártáj madár-, rovar- és apróvadállománya. Egy pár évvel ezelőtt készült német tanulmány például megállapította, hogy Németország védett területeiről (!) eltűnt a repülő rovarok 70-75 százaléka
– emeli ki a természetvédelmi szakember.
A „szántóföldi madarakra” visszaszűkítve a kört Magyarországon a mezei pacsirtát emelhetjük ki emblematikus fajként. A fecske, a gólya és a cinege mellett talán ez a madár áll még nagyon közel a magyar néplélekhez. Nagyon „jó” úton haladunk afelé, hogy az ilyen felvételeket levéltárakban kelljen őrizni történelmi kordokumentumokként:
Vissza a természethez
Magyarországon azért különösen szomorú a helyzet, mert az uniós csatlakozásunk (2004) és a közös agrárpolitika átvételével gyorsultunk fel ezen a lejtőn: a természetes élőhelyek felszámolásában szűk 15 év alatt megközelítettük vagy el is értük a nyugat-európai szintet. Ez az oka annak is, hogy a már idézett felmérés azt mutatja, a később csatlakozott uniós tagállamokban még drámaibb a madarak eltűnésének mértéke.
A Közös Agrárpolitika keretében az olyan természetvédelmi szervezetek, mint az MME is, kidolgozták azokat a természetkímélő módszereket, melyekkel olcsón és egyszerűen lehet megőrizni, visszahozni fajok sokaságát. A kezeletlen mezsgyeszegélyek, tocsogós élőhelyfoltok és búvósávok meghagyása, a mezővédő erdősávok megőrzése és újbóli telepítése a gazdák érdeke is.
Hiszen az agrártáj nagy fajgazdagsága azt jelenti, hogy a ragadozók plusz környezetterhelés nélkül és ingyen végzik el helyettünk a kártevők állományszabályozását. Sajnos azonban ezek az élővilágvédelmi intézkedések egyre kevesebb támogatásban részesülnek – ha pedig a gazdáknak nem fűződik anyagi érdeke ezek alkalmazásához, akkor tovább folytatódik a táj kiüresítése.