Kultúra

A fehér király meglett volna filmfeldolgozás nélkül

Meg a világ is a film nélkül. A fehér király filmadaptációjából pont a lényeg maradt ki. Újabb indok, hogy olvass könyveket.

Dragomán György a magyar kortárs irodalom kevés nemzetközi exportsikereinek egyike, neve jól cseng Európa-szerte, az ilyesminek meg – pláne egy olyan nehezített pályán, amit a magyar nyelv jelent – még a nem kimondott könyvmolyok is örülnek, igazán ránk fér, hogy olyan hírünk is legyen a nagyvilágban, aminek semmi köze a napi politikai csatározásokhoz. Mint például az, hogy A fehér király című Dragomán-regényt nemzetközi koprodukcióban filmre adaptálják, ha nem is gigaméretű, de azért nemzetközi produkcióhoz méltó büdzsével, színészgárdával, és a többivel. Örültem is neki. Meg aggódtam is, hogy jaj, mit fog ebből csinálni egy nagyobbacska stúdió, vajon kiszorítják-e belőle a lényeget? Hát, sajnos ez történt.

A tizenkét éves Dzsátá kóvályog a felnőttek alapesetben sem egyszerű, ráadásképpen diktatúrával terhelt világában, apját jó ideje nem látta, úgy tudja, dolgozni ment – és végül is tényleg, munkatáborba, affélébe, ahová a rendszerelleneseket viszik, és nem tűnik úgy, hogy egyhamar hazajöhet, ha egyáltalán. Mindehhez ott van egy rendszer, amely kísértetiesen emlékeztet egykor létezett elnyomó rendszerekre, hurráoptimista hazafisággal, gyerekek katonai nevelésével, a rendszer szempontjából kívánatos és nemkívánatos származással, és a diktatúráknak azzal a nem elhanyagolható gazdasági hatásával, hogy tombol a szegénység és a nihil. Dzsátát mindebből inkább csak apja hiánya érdekli, egyébként, ahogy a gyerekek általában, él bele a vakvilágba, próbálja megúszni az iskolát, és annak pártprogramjait, pláne, hogy a kincsvadászat és a bandaháború sokkal életbevágóbb kérdés.

Fotó: Vertigo

A könyv lazán egymásra fűzött történetekből gyúrja össze ezt a világot, tehát nagyon szigorúan véve nem egy nagy történetet mesél el, hanem sok kicsit, s mint ilyen, inkább hangulatot fest, mintsem nagy tanulságokat ígérő eposzt mutat be. Ebből fakadón Dzsátá sem megy végig valamiféle belső utazáson, amit nevezzünk, mondjuk, karakterfejlődésnek. Ezen a fronton az egyetlen – annál fájdalmasabb – változás, ahogy édes naivitása lassan beletörni látszik az életbe, még ha a zárójelenetben újra magasra is csap, megmutatva, hogy a politika csak az olyan nyomiknak lehet fontosabb az emberi kapcsolatoknál, mint egy beszari felnőtt.

A laza történetszövést, egyes történetelemeket és a főszereplő karakterének sarokpontjait a film is megtartotta, változtatott viszont a kereteken. Már a könyv sem nevesíti a helyszínt, és nem is cél megfeleltetni egy létező államrenddel, a film ehhez még inkább hozzápiszkál, és sajátos mixet kever ki a történet hátteréül. És itt megy félre valami. A felfestett világ ugyanis nem válik kézzelfoghatóvá, pedig mindenfélét igyekeznek beletenni, van benne minden, mint a búcsúba’, ugyanúgy lehetnénk az 1950-es években, mint száz évvel később.

Fotó: Vertigo

A lepukkant lakótelep, a lakás tárgyai, a ruhák, a rendszer főhősét ábrázoló gigantikus szobor a hegytetőn echte szocreál, de járunk ultramodern palotában is, sci-fibe illő sportkocsival, sőt, még egy házirobot is akad. De azt már nem magyarázzák el a nézőnek, hogy ebben a közeljövőbeli korban mit keres egy mozgásában 90-es évekbeli, beszédében AI-ra hajazó robot és egy telefonközpont-rendszerű telefonhálózat – de mobiltelefónia pl. nuku, sőt, még egy nyamvadt CB-rádió sincs – miközben lehallgatásnak például egyetlen térfigyelőnyi nyoma van, és a mindennapi élet keretei úgy néznek ki, mint ahol megállt az idő. Utána olvasva ugyan kiderül, hogy a koncepció szerint ebben a világban a sci-fi modernitás a leggazdagabbaknak jár, míg a szegények maradnak a nihilben – de ha ez nem derül ki a filmet látva, az már régen rossz.

A diktatúra fojtogatásának érzékeltetése nem valósul meg, pedig voltak jelenetek, amelyek erre lettek volna hivatottak: oké, hogy Dzsátá anyját egy boltban nem szolgálják ki, de miután elmondja, hogy majd máshol megpróbálja, sosem derül ki, hogy ez megvalósult-e, és ha nem, akkor mi lett, éheznek-e – pedig egy diktatúra-filmnél az oké, hogy mondjuk az ország vezérkarát vagy az ellenségképet nem ismerjük, de hogy a lakosság többsége hogy él, az mondjuk nem mindegy, a könyvben ráadásul erre van válasz.

Foto: Vertigo

Így aztán kapunk néhány kulisszaszerű díszletelemet valami bizarr úttörőtáborral, felfegyverzett gyerekekkel, egy akkora kolosszussal, ami alatt esélyesen beomlana a hegyoldal, egy kínos nemcserével dramatizált szexuáliszaklatás-jelenetet, és akkor a fantáziánknak ebből kellene összedrótoznia a világképet. Nem nagyon sikerül. Az már csak hab a tortán, hogy a könyv címadó momentumát sikeresen kihagyták a filmből, ahogy az is, amikor a Trónok harcából ismert Jonathan Pryce szájába adnak egy Trónok harca-parafrázist.

Szóval a keret nagyon nem stimmel, és ezt nem képes elfedni a színészi játék, pedig az érzelmi mélység stimmel, a főszereplő gyerekszínész Lorenzo Allchurch is jól vizsgázik, és az anyját alakító Agyness Deynnel is egészen szép kémiájuk van. Átgondolt, kitalált rendszerképpel, ahogy az összes disztópia-történet, a szeretet és szabadságvágy tanmeséje lehetett volna ez a film, jelen formájában csak valami halovány emlékeztető arra, hogy gyerekszemmel a világ még annál is zavarosabb, mint felnőttként.

A fehér király (The White King)

színes, angol-magyar-német-svéd filmdráma, 89 perc – 6/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik