Sokan nőttünk fel a Fehérlófián, a turulra nemzetünk, de legalábbis honalapító első uralkodócsaládunk mitikus őseként tekintünk, és gyerekkorunkban a zsákos emberrel vagy valamely hasonlóan félelmetes gonosz alakkal fenyegettek, ha rosszalkodtunk. A popkultúrának köszönhetően ma mégis zombik, farkasemberek, vámpírok, orkok, tündék és varázslók uniformizált alakjai uralják a fantáziavilágunkat, joggal merül fel a kérdés:
Léteznek egyáltalán?
A jó hír az, hogy megvannak, nem vesztek el, és most egy új könyvnek köszönhetően csaknem félszáz tagjukat ismerhetjük meg. Vannak köztük egészen egyediek, némelyikükben pedig jelenkorunk népszerű teremtményeire ismerhetünk. A magyar narancshoz hasonlóan azonban utóbbiak is kicsit mások: a nora, a magyar vámpír ugyanis gyakrabban szív csecset, mint vért, farkasemberünk pedig kutyává változik, és prikulicsként mutatkozna be, ha összefutnánk vele.
Az ősszel megjelent Bestiarium Hungaricum hiánypótló, mert hasonló, összefoglaló munka a magyarországi, képzelet szülte lényekről mindeddig nem született. És rendhagyó, mert valójában egy album és egy könyv keveréke, ahol kétféle képi megjelenítés és kétféle szöveg mutat be minden egyes teremtményt. A lények először két, egymástól igen különböző megközelítésben, Németh Gyula színes grafikáin és P. Szathmáry István fekete-fehér linómetszetein lépnek elénk, majd Magyar Zoltán néprajzkutató leírásaival bemutatkoznak, végül rövid mesék és hiedelemszövegek közreműködésével elhelyezkednek saját korukban és közegükben. A Bestiarium Hungaricum szerzőivel beszélgettünk.
A hungaricum jelentése világos, de mit jelent a bestiárium, kik azok a bestiák?
Magyar Zoltán: A bestiárium antik és középkori műfaj, alapvetően csodás lényekről, állatokról és különféle állatszerű szörnyekről szóló leírásokat, illusztrációkat jelent. A magyar folklórban is adottak a hiedelemalapú figurák, de nem végtelen mennyiségben, ezért kerültek a kötetbe a hagyományos bestiárium lényei mellett olyan alakok, akiket a magyar néprajzkutatás természetfeletti, mitikus lényekként tart számon. Ezek félig emberi, félig állati attribútumokkal bíró teremtmények, illetve olyan természetfeletti tudású hiedelemalakok, amelyek valójában emberek, ám általában rontó vagy egyéb mágikus képességeikkel kiemelkednek az átlagemberek sorából. A népes társaságból azokat válogattuk be, amelyek a legtöbb hagyományt gyűjtötték maguk köré, vagyis ők a legelterjedtebbek a folklórban.
Nem szokványos, hogy egy kiadványon két, ráadásul ennyire eltérő stílust képviselő illusztrátor is dolgozzon. Laikusként azt gondolnánk, hogy jó magyar szokás szerint ilyenkor beindul a kiszorítósdi, és vagy az egész projektből nem lesz semmi, vagy az erősebb kutya, mondjuk úgy, marad talpon.
Németh Gyula: Semmi ilyesmi nem történt nálunk, a közös munka pedig a véletlen eredménye. Évekkel ezelőtt akartam készíteni egy portfóliót, és mivel tudtommal magyar bestiárium nem létezett, ebben kezdtem el gondolkodni. Az anyag egy része később egy hongkongi magyar művészeti kiállításra készült el, majd a Cser Kiadóval közösen döntöttünk úgy, hogy kellene vele kezdeni valamit. Egy időre aztán elsikkadt a projekt, mígnem megjelent a képben István ugyanezzel az ötlettel, és ez adta meg az utolsó lökést.
P. Szathmáry István: Volt ebben valami sorsszerűség, valamelyik mitológiai lény nagyon ügyesen fonta a szálakat. Régóta érdekelt a téma, főleg azért, mert éltem Lengyelországban, ahol hatalmas rajongótábora van a nemzeti szörnyeknek, az ottani bestiáriumból sikersorozat lett. Persze, lehetett volna cicaharc az egészből, de leültünk, megbeszéltük, és arra jutottunk, hogy a két eltérő stílus nem konkurál, hanem nagyon is jól kiegészíti egymást. Szerettük volna, ha a képek mellé szöveg, ráadásul szakmai szempontból pontos szöveg is társul, így jutottunk el Magyar Zoltánhoz. Kiderült, hogy a téma legfelkészültebb szakemberét találtuk meg, úgyhogy ettől kezdve nem volt kérdés, hogyan álljon össze a könyv.
A könyvből kiderül, hogy bestiáink egy része átfedést mutat a velünk élő népek hiedelemvilágának lényeivel, ami több mint egy évezredes együttélés mellett egyértelmű. Ennyi idő után még meg lehet állapítani, hogy melyek a legősibbek, amelyek esetleg itteni előélet nélkül a magyarsággal együtt érkeztek a Kárpát-medencébe?
Magyar Zoltán: A többség ilyen, bár ennek kimutatása külön-külön esettanulmányt vagy monográfiát igényelne. De például a szarvas két változatban élt már a mitikus előidőkben is. Egyrészt a csodaszarvas, mint az új hazát mutató totemállat, másrészt a szintén helymutató és alapítási mondákban többször megjelenő mitikus szarvas. A Képes Krónikában egy ilyen állat mutatta meg Szent Lászlónak és Géza királynak, hol építsék fel a váci székesegyházat: agancsai végén égő szövétnekek, gyertyák világítottak, ezzel jelezve, hogy Isten által küldött lény. Egyesek szerint angyal, míg mások úgy vélik, a pogány hagyományokra rímelő mitikus állat.
Melyik a személyes kedvenc bestiájuk?
Németh Gyula: A szellem áll hozzám legközelebb, és azt volt a legjobb rajzolni is: kihívást jelent, mert nagyon absztrakt fogalom. A turul egy madár, a csodaszarvas egy szarvas, de azt szeretem, ha valami személyes: te képzeled el a saját kísértetedet. Nincs róla leírás, hiszen mindenki képzeletében másképp jelenik meg. A másik ilyen a gyerekijesztő, nem is rajzoltam le, csak egy kezet, ahogy a gyerek felé nyúl. Millió neve és megjelenési formája van a magyar hagyományokban, minden régióban, faluban más és más. Minél absztraktabb, annál jobban szerettem vele foglalkozni.
P. Szathmáry István: Nagyon megleptek például az olyan lények, mint a víziborjú: egyből bevillan róla egy kép, majd a szövegből kiderül, hogy amúgy ez szalamandra volt vagy gőte. Érdekes kihívás rajzolni egy szalamandrát úgy, hogy félelmetes legyen. A személyes kedvenceim a lidérc és a nora. Azok a lények, amelyek benyomásom szerint egyfajta pszichés szorongást segítettek feldolgozni: éjjel ráülnek az ember mellkasára, és kiszívják onnan a bűnös gondolatokat – egy pánikrohamot ismerő ember számára ez sokatmondó lehet. Vagy a váltott gyerek, ami szerintem a traumafeldolgozást szolgálta. Itt arról van szó, hogy az átlagostól eltérő, esetleg beteg gyerek született, ezért ácsolni kellett hozzá egy történetet, miszerint az ördög kicserélte az egészséges csecsemőt, de a szülőknek megvan a lehetőségük, hogy visszakapják.
Magyar Zoltán: Talán a lányok. Ők nem is annyira ijesztőek, mint a többség ebben a kötetben, közülük is talán a vadleány: vagy természetfeletti lényként tartják számon, vagy olyan kivadult embernek, mint Maugli, de mindig nő. Az erdőben él, általában szépnek mondják, ám mondják tetőtől talpig szőrösnek is, aki meglepi az erdőn, határban járó férfiakat, és erőszakkal kényszeríti őket nemi aktusra. Egy, a gyimesi csángóknál gyűjtött történetben a falubeliek elfogják, fogságban tartják, de a lány nem eszik, nem iszik, és egyszer csak emberi nyelven szólal meg: „Tej, tej, mindeneknek anyja, csak az én kicsi fiamnak nincs édesanyja.” Ebből rájönnek, hogy a vadleánynak gyermeke van, megsajnálják és elengedik. Viszont itt vannak a tündérek is. Sok tekintetben abszolút internacionális folklórelemről beszélünk, a magyar hagyomány azonban színesebb, változatosabb az ismertebb nyugat-európai, angolszász hiedelmekhez képest.
Szóba került az elcserélt gyerek, és hogy a valóságban értelmi sérült, testileg az átlagtól eltérő gyerekekről volt szó. Borzalmas személyes tragédiák húzódhattak itt a háttérben: ők voltak azok, akik később a falu bolondjaként, számkivetettségben élték le az életüket?
Magyar Zoltán: Úgy tartották, hogy az ördög által elcserélt gyereket ráolvasással, különböző rítusokkal vissza lehet váltani, tehát megállja a helyét az említett traumafeldolgozás a szülők kapcsán. Vigasz, hogy nem ők tehetnek róla. Ezek általában ártatlan és ártalmatlan mágikus tevékenységek voltak, de ismerünk tragikus esetet is. A visszaváltás egyik eszköze volt, hogy a váltott gyereknek tartott „torzszülöttet” bedobják a kemencébe, vagy inkább csak imitálják a mozdulatot. 1803-ban egy aranyosszéki bírósági jegyzőkönyv szerint a szülők az előbbit tették, ebben az esetben az ördög nem adta vissza az eredeti gyereket, az anya és az apa viszont börtönbe került.
A popkultúrának köszönhetően képzeletbeli világunk lényei még soha nem voltak annyira sablonosak, mint ma, ugyanattól a farkasembertől, vámpírtól vagy zombitól rettegnek a világ minden pontján. Voltak ilyen internacionális lények a modern kor előtti időkben is?
Németh Gyula: Az említett hongkongi kiállításra a szervezők külön kérték, hogy írjak valamit a kínai és a magyar bestiárium közötti párhuzamokról, már ha van ilyesmi. Magam is meglepődtem, milyen könnyű volt, pedig földrajzilag mennyire távol fekszik egymástól a két ország.
Valójában bárhova mehetsz a világban, az emberek ugyanazokat a formákat, attribútumokat tartják félelmetesnek. Így pedig félelmük tárgya is hasonló, közel ugyanolyan külsővel ruházzák fel a sötét, ismeretlen, nem létező dolgokat. A képzelet majdnem mindenhol ugyanúgy működik.
Korábban dolgoztam H. G. Wells Dr. Moreau szigete című könyvén, és feltűnő volt, hogy a XIX. század végén ő nem tudta olyan részletgazdagon elképzelni a lényeit. Valószínűleg azért, mert neki nem voltak olyan vizuális behatásai, mint nekünk a XXI. században. Gyerekkorunk óta ömlik ránk a médiából, hogyan képzelik el mások például a farkasembert, és ebből építkezünk.
P. Szathmáry István: A tömegkultúra szempontjából nagyon érdekes, hogy Bram Stoker Drakulájának erdélyi világa uralja a hiedelemkört, pedig a vámpíroknál szlávabb bestiák nincsenek a Földön. Annyira szlávok, mint a vodka vagy a föld alatti ellenállás, Lengyelország tele van vámpírnak gondolt emberek sírjaival. Mégis, mára hogy elferdült a filmek miatt.
Magyar Zoltán: A folklór alapvetően nemzetközi, még ha vannak lokális, nemzeti sajátosságai is. A tipológiában, a hozzájuk fűződő történetekben lehetnek nagy különbségek, ettől szép és színes az egész. A farkasember például picit atipikus, hiszen egyrészt nagy múltú lényről van szó, másrészt mára közel azonos kép alakult ki róla a tömegkultúra hatására. A magyar hagyományban is megjelenik, alapvetően szláv hatásra, de itt is megtaláljuk a helyi különbségeket. Erdély egyes területein például a séma lényegében ugyanaz, mint máshol, ám az illető ember nem farkassá, hanem kutyává változik. Prikulics a neve, a magyar néphitbe a románból integrált hagyománykör, de az utóbbi egy-két évszázadban abszolút organikussá vált.
Illusztrátorként nem okozott gondot ez a rengeteg, modern kori vizuális előzmény?
P. Szathmáry István: Nyilván el kellett tolni magamtól a kliséket, vizuálisan elég nagy teher a kiváló és tényleg nagyra értékelt Jankovics Marcell munkássága, ami eléggé behatárolta, hogyan képzeljük el a csodaszarvast, a Fehérlófiát és a hasonló figurákat. Létezik tehát egy nemzeti grafikai ábécé, amit mindenki nagyon jól ismer, és végeredményben jó volt ettől kicsit eltávolodni. Szerintem sikerült.
Németh Gyula: Nehézség, ugyanakkor könnyebbség is egyben, hogy úgy jelenítsek meg valamit, ahogy még máshol nem láttam. Néhány irányt épp az ismertsége miatt eleve kizárhattam, miközben folyamatosan arra kellett figyelni, hogy ne is hasonlítson túlzottan más ábrázolásokhoz, és ez inspiráló. És hát ronda dolgokat rajzolni mindig hálásabb, mint a szépséget megjeleníteni.
Pusztán a neve alapján nem tűnik túl erős szerepelőnek a nora, ám ha valakit úgy küldenek el a fenébe, hogy „szívjon ki a nora!”, úgy már azért az ember felkapja a fejét. Ki ez a lény?
Magyar Zoltán: A magyar néphitben nem létezik „klasszikus” vámpír, legfeljebb szlávoktól, románoktól beszivárgott történetekben találkozhatunk vele. A nora viszont az egyetlen, vámpírszerű alak, egy nyugodni nem tudó lélek, amely ugyan szintén szláv eredetű, de beépült a folklórba. Egyes területeken halva született, máshol kereszteletlenül vagy szoptatás nélkül meghalt gyerek lelke, de olyan is van, ahol az óriási bűnt elkövetett ember válik a holta után norává. Alapvetően a felföldi régióban ismert a ruszinok körében, illetve a ruszin falvakkal határos magyar vidékeken, a kora újkorra pedig a prikulicshoz hasonlóan a magyar folklórba integrálódott hiedelemlénnyé vált. A lidérchez hasonlóan egyfajta nyomódémon, mondhatni a vámpír szelídebb változata. Vannak arra is adatok, hogy vérrel él, ám többnyire csak gyötrő szándékkal háborgatja az embereket, és áldozata csak nagyon ritkán veszti életét.
A nora leginkább arról híres, hogy az emberek mellét szívja, „csecset szop”. Nem igazán tudjuk, hogy miért nem vérre szomjazik, valahogy itt megrekedt a történet, talán hogy kíméletesebb legyen a hallgatók számára.
Az Aggteleki-karsztvidéken, a Csereháton és Zemplénben ismert leginkább a nora, és ott ismert máig is az a szólás, hogy „szopjon meg a nora!”
Ha már itt tartunk: a magyar nyelvben széles skáláját találjuk a káromkodásoknak, van ennek közös halmaza a bestiárium lényeivel?
Magyar Zoltán: Van, csak erről a világról viszonylag keveset tudunk. Létezik egy sanszosan sok igazságot tartalmazó hipotézis, miszerint a káromkodásokban, pusztán nevükben fennmaradt lényeknek – mint a fene, a rosseb – lehet valami közük a honfoglalás előtti hiedelemvilághoz, a pogány magyarok képzeteihez. Azonban a kereszténységet követően ez kiveszett, vagy akár oda is hatottak, hogy így történjen. Ezek a fiktív lények a néphithez köthető alakokként javarészt nem éltek már a XIX. századi, XX. századi folklórban, csupán különféle proverbiumokban. De gyerekijesztőként vannak mások nagy számban, a rézfaszú bagoly például.
A Bestiarium Hungaricum messze nem tartalmazza a teljes magyar „hiedelempalettát”, és rajtunk kívül talán többen is külön fejezetet követelnek a rézfaszú bagolynak, amely most csak a gyerekijesztők felsorolásában szerepel. De említhetnénk a sima, egyszerű mumust vagy a pinarágót is. Lesz folytatás?
Németh Gyula: Mi is több oldalról érezzük az igényt. Tényleg sokan vannak még, több résztémában is el lehetne merülni, de egyelőre elvetettük a folytatást – aztán majd persze meglátjuk, hogy mi lesz.
