A főrendi ellenzéken belül általános elutasítás fogadta Kossuth Lajos népszerűségét az 1840-es évek legelején: mindenki morgolódott, a magyar arisztokrácia a pokol fenekére kívánta a sehonnai kis újságírót, sőt volt, aki visszarettent a gyökeres reformoktól, míg másokat teljes pálfordulásra késztetett. A többség azonban kivárt, a liberális mágnások vezére, Batthyány Lajos pedig felismerte, hogy el kell engednie a főnemesség által dominált reformfolyamat eszméjét, mert megfelelő erőt csak a vármegyéket működtető köznemességgel összefogva lehet felmutatni.
A következő időszakban Batthyány és Kossuth már igyekezett politikáját összehangolni, munkakapcsolatuk egyre szorosabbá vált. Bár közeli barátokká soha nem váltak, mégis a reformkor nagyszerűségének, tettvágyának egyik szimbóluma a társadalmi hierarchia csúcsán álló arisztokrata és a nincstelen, birtoktalan kisnemes összefogása a haza felemelése érdekében – itt írtunk erről részletesen.
2023. március 17-én volt 175 éve, hogy Batthyány Lajos megkapta a miniszterelnöki kinevezést. A 24.hu-n Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója segítségével sorozatot indítottunk Batthyány életének bemutatására. A folytatásban a bécsi udvar és a magyar ellenzék harcáról lesz szó,
A kormányoldal stratégiát váltott
Az 1843-1844-ben ülésező diéta messze alulmúlta a várakozásokat, a magyar nyelv hivatalossá tételén túl gyakorlatilag egyetlen fontos törvényjavaslatot sem sikerült keresztülvinni. A királynak, V. Ferdinándnak három év múlva, 1847-ben kellett a következő országgyűlést összehívnia, de a reformpárti ellenzék számára nem igazán látszott, milyen módon érhetne el végre komoly sikereket.
Főleg úgy, hogy a bécsi udvar stratégiát váltott annak érdekében, hogy a vármegyék választott képviselőiből álló alsóházban is a kormányzati akarat érvényesüljön – a főrendi ház (vagy felsőház) kormánypárti többségének okáról, a rendszer működéséről itt írtunk részletesebben. A döntően Klemens von Metternich vezette államvezetés az 1830-as évek közepétől magyar politikusok perbe fogásával, megfélemlítésével igyekezett az ellenzéki hangokat elnyomni, az 1840-es évek közepére azonban módszert váltott az úgynevezett adminisztrátori rendszer kiépítésével. Ennek megértéséhez pici kitérőt kell tennünk.
A vármegyék élén a király által kinevezett főispánok álltak, akadályoztatásuk esetén egy ugyancsak kormányzati megbízott, az úgynevezett adminisztrátor helyettesítette őket. A megye második számú vezetőjét, az alispánt a helyi nemesség választotta saját köreiből. A XVIII. század nagyobb részében nem feszítették olyan mérvű politikai viták a közéletet, így a főispánok fokozatosan egyre több feladatukat „adták le” az alispánoknak számos esetben azért, hogy kevesebb kötelezettséggel járó, kényelmesebb életet élhessenek, vagy akár a birodalmi fővárosban, Bécsben időzhessenek.
A reformmozgalom megszületésével azonban a megyéket irányító köznemességen belül egyre több helyen a liberális ellenzék került erőfölénybe, a kormányzati érdekérvényesítés pedig nem működött olyan hatékonyan, mint azt szerették volna. Ezt a helyzetet akarták Metternichék visszafordítani
– mondja a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
Volt, hogy megverették az ellenzéket
A „végrehajtó” szerep az adminisztrátorokra hárult, nevezhetjük őket kormánytisztviselőknek is. 1845-től az agilis, udvarhű, konzervatív adminisztrátorok a vármegyék több mint felében megkísérelték átvenni az irányítást, jogosítványaikat pedig jelentősen kibővítették, szinte teljhatalommal ruházták fel őket. Legfőbb feladatuk a kormánytöbbség biztosítása volt megyei szinten is.
Többen nem igazán válogattak az eszközökben, a kormánytisztviselők munkáját rengeteg, sokszor országossá dagadó botrány övezte. Bihar vármegyében például Tisza Lajos (a későbbi kormányfő, Tisza Kálmán édesapja; Jókai Rideghváry Bencéjének fő mintája) adminisztrátorként
A reformtábor, Kossuthtal és Batthyányval az élen nem ismerte el törvényesnek az adminisztrátorok ténykedését, de tenni egyelőre nem sokat tudtak ellene. Metternich emellett nagy gondot fordított az ellenzék megosztására is, ennek jegyében elvették Kossuthtól a Pesti Hírlap szerkesztését, amelyet 1844 nyarán az Eötvös József-féle centralisták vehettek át: félő volt, hogy az összellenzéki lapból centralista szócső válik. A hatás nem is maradt el, hamarosan komoly politikai vita bontakozott ki a liberális ellenzéken belül a vármegye intézményét támadó centralista kisebbség és a vármegyepárti többség között.
A reformellenzék szénája tehát 1845-re nagyon nem állt jól, ráadásul hosszú időre az egyik vezér, a „még a tekintetével is vezénylő” Batthyány Lajos is kidőlt a sorból.
Emberrablás, fekete himlő és családi tragédia
Évek óta nem tartózkodott hosszabb ideig külföldön, 100 százalékban a politikára koncentrált, valószínűleg ezért is indult a kudarcos 1843-1844-es országgyűlés után közel-keleti útra, kicsit kiszellőztetni a fejét. Titkárán és szolgáján kívül Almásy György gróf és Wenckheim Béla báró, illetve Csernovits Péter tartott vele, 1845 márciusa és augusztusa között bejárták Egyiptomot, Szíriát, ellátogattak Alexandriába, Kairóba és Jeruzsálembe is.
Korábban „elpanaszoltuk” már, hogy Batthyány nem folytatott kiterjedt levelezést, nem vezetett naplót, így magánéletének kulisszái mögé leginkább utalások, mások megjegyzései alapján leshetünk be. Így van ez a csaknem féléves utazással is, ami az információmorzsák tükrében rendkívül kalandosra, és csaknem végzetesre sikeredett:
- Útja során elkapta a rettegett fekete himlőt – részleteket nem ismerünk, de nyilvánvalóan túlélte.
- Libanonban egy arab rablótörzs ejtette foglyul, és csak a törzsfőnöknek kifizetett jelentős váltságdíj ellenében engedte szabadon.
- Valahol szerzett egy tetoválást is: kígyó motívumot varratott a karjára, talán a gyógyulás, az újjászületés ősi jelképeként – nem tudjuk. Mindenesetre az éppen neheztelő Széchenyi gúnyosan jegyezte fel naplójába: „Ez az ő portréja”.
Hazatérve Batthyány hamarosan élete legnagyobb örömét élte át: 1845 novemberében kisfia született, Ákos. A boldogság azonban hamar tragédiába fulladt, a csecsemő december 28-án meghalt, Batthyány Lajos a szó legszorosabb értelmében padlóra került: „meg akar bolondulni… nem tud intézkedni… hallani sem akar semmiről, a földön fetreng…” – jegyezte fel január 2-án Széchenyi. Ugyanazon a napon a közeli barát, Teleki László testvérének címzett levelében írta: „néhány naptól fogva eszmélet nélkül, életerő nélkül egy gondolatba egy iszonyú fájdalomba elmerülve fekszik, hever fényes palotája szőnyegein – mert ő egyetlenegy fiát vesztette el, kinek életére oly szép reményeket, oly büszke családi terveket épített”.
Komoly tervei voltak az »örökössel«, elvesztése után apátiába süllyedt, semmivel nem volt hajlandó foglalkozni. A leírások alapján szinte az őrület határárára jutott
– emeli ki a történész.
Jó két hónap kellett, mire összeszedte magát, és elkezdett ismét a politikára koncentrálni – ideje volt, az ellenzék a széthullás szélén állt.
Látták a leszámolást
A „két Lajos” folytatta a közös munkát, legfontosabb céljukként immár a sokszínű, széttagolt ellenzék országos összefogását tűzték ki: elkezdték a szervezeti keretek kialakítását és a közös programról való gondolkozást.
Az ellenzéki politika homlokterébe 1846-tól a komoly viharokat hozó nemesi adózás ügye mellett újra a jobbágykérdés megoldása került. Krakkóban ugyanis az év elején nemesi felkelés robbant ki, aminek leverésére Metternichék fellázították uraik ellen a galíciai parasztságot, és a „belháború” jelentős vérontással járt. Batthyányék felismerték, hogy
Az 1839-1840-es országgyűlés eredményeként a folyamat már elkezdődött önkéntes örökváltság formájában, ahol a jobbágy a földesurával megalkudott összeg fejében mentesült az úrbéri terhektől és megkapta az általa használt föld tulajdonjogát. Pénz ellenében tehát szabad ember lett. 1846-ra azonban egyértelművé vált, hogy ez nagyon kevés, a jobbágyok csupán töredéke képes a megfelelő summát előteremteni.
Az addig háttérbe szorult problémát a lengyel események hatására Kossuthék egy csapásra ismét az egyik legfontosabb vitatémává emelték.
Összehozták az ellenzék egységét
Az események 1846 novemberében gyorsultak fel a kormánypárti Konzervatív Párt megalakulásával: az összefogást többé nem lehetett halogatni. Batthyányék már 3 nappal később döntöttek is arról, hogy 1847 tavaszára egy összellenzéki konferenciát hirdetnek. Batthyány és Kossuth kezdeményezésére 1847 januárjában Ellenzéki Kör néven egyesült a Nemzeti Kör és a Pesti Kör, majd március 15-én, egy évvel a pesti forradalom kitörése előtt 1200 fő részvételével megtartották Pesten az ellenzéki nagygyűlést.
Elfogadták az Ellenzéki Nyilatkozat alapelveit és ezzel együtt egy héttagú bizottságot küldtek ki annak véglegesítésére. Az így elkészült, Deák Ferenc által végleges formába öntött „pártprogramot” a Batthyány elnöklete alatt megtartott június 6–7-ei konferencián fogadták el. Batthyány Lajost ugyanekkor hivatalosan is megerősítették az ellenzék Központi Választmányának elnökeként.
„Múlt március 15-i összejövetelünk oly egységet tüntetett fel, minőt e viszálkodás hazája nem sokat látott. [Politikai ellenfeleink az] „eltöredezés gyöngeségét várták, s erőt szemléltek – számban hatalmast, erkölcsi súlyban nyomatékosat, mérséklet mellett határozottat s önérzetében tekintélyeset. Szakadást vártak, s összeforradást tapasztaltanak. És láták, miként az árnyéklatok választékai, miket létezni hitt a hírbeszéd, harmóniába olvadtak össze, mint a szivárvány színvegyülete” – így írt Batthyány az összefogás sikeréről 1847 áprilisi körlevelében.
Hosszú érési folyamatot követően tehát hivatalosan is megalakult az Ellenzéki Párt Batthyány Lajos elnökletével, és kiadták az Ellenzéki Nyilatkozatként ismert kvázi pártprogramot is, amely a cenzúra miatt jellemző módon csupán Lipcsében jelenhetett meg nyomtatásban
– mondja Melkovics Tamás.
Készen álltak a folytatásra
A taktikai jelleggel inkább általánosabb megállapításokat tevő dokumentum hitet tett az alkotmányos átalakulás, a magyar érdekek képviselete és előmozdítása mellett. A teljes szöveg itt olvasható, utolsó mondata így hangzik:
„Károsnak, sőt veszélyesnek tartjuk, ha a kormány önmaga is párttá alakulva, hatalmának szellemi és anyagi erejét arra használja, hogy a vélemények szabad és független nyilatkozata helyett, mindent előre helyeslő s majdnem föltétlenül hódoló többséget szerezzen; s alkotmányellenesnek nyilatkoztatjuk azon törekvést is, hogy a kormánynak csak azon esetben szolgáljon irányul a többség, ha az egy bizonyos párt nézetei s érdekeinek kedvező.”
Kimondottan fontos volt, hogy a nyilatkozat az osztrák örökös tartományok alkotmányos átalakulása mellett is hitet tett: mindebben jelentős szerepe volt Batthyány Lajosnak, aki már korábban felvette a kapcsolatot az osztrák liberálisokkal.
1847 nyarára tehát az ellenzék, Batthyány Lajos vezetésével készen állt, hogy az adminisztrátorok által szorongatott megyékben összehangoltan vezényelje le a követválasztási küzdelmeket. Mint már említettük, Batthyány személyesen elsősorban Pest vármegyében lépett fel, és kulcsfigurája volt Kossuth Lajos megválasztásának. Az időben kidolgozott és elfogadott pesti követutasítás az Ellenzéki Nyilatkozat szellemiségét követve immár konkretizálta az ellenzék törekvéseit, ami iránymutatásul szolgált a többi megye számára is.
Az 1847 novemberében kezdődő utolsó rendi országgyűlésen a reformellenzék a „két Lajos” vezetésével lépett fel, amelyről sorozatunk következő részében lesz szó.
