Nem igaz, hogy a XIX. század első felének magyar főnemessége „idegenszívű” lett volna. A reformkor országgyűlésein a politizáló magyar arisztokrácia komoly része háttérbe tolta saját, egyéni érdekeit, hogy a Habsburg kormányzattal szemben a magyar nemzeti érdeket képviselje, kiharcolja a társadalmi és gazdasági fejlődést és a politikai átalakulást. Az államalapítást követően Magyarország történelmének legnagyobb szabású és legsikeresebb rendszerváltásának az „előkészítése” és megvalósítása zajlott 1830-1848 között – úgy is mondhatjuk, a nagy magyar államférfiak kora volt ez.
Az alsótáblán küzdő vármegyei követek reformtörekvései onnantól kezdve számíthattak bármiféle sikerre, hogy a felsőtáblán is megjelent a kormánytöbbséggel szembeszállni képes, úgynevezett főrendi ellenzék. Ennek megszervezése Batthyány Lajos nevéhez fűződik, aki az 1839-1840-es diétán gyakorlatilag a teljes ismeretlenségből jelent meg a nagypolitika színpadán. A következő nagy lépés 1843-1844-ben történt, amikorra Batthyány félretette a pokol fenekére kívánt Kossuth-tal szembeni ellenérzéseit, majd
2023. március 17-én volt 175 éve, hogy Batthyány Lajos megkapta a miniszterelnöki kinevezést. A 24.hu-n Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója segítségével sorozatot indítottunk Batthyány életének bemutatására. A folytatásban a főrendi ellenzék szemszögéből a „Kossuth-kérdésről” lesz szó, amit végül sikerült úgy rendezni, hogy az a nemzet javára vált.
Élt egy illúzió. De nem sokáig
A kor rendi alkotmánya és törvényei értelmében a magyar országgyűlés összehívása az uralkodó joga és kötelessége volt, méghozzá az előző diéta lezárását követő harmadik évben. A gyűlés hosszát nem korlátozták, nem egyszer évekig is elhúzódott, ezért szükséges „dupla évszámmal” hivatkozni az időszak szinte összes országgyűlésére, így a Batthyány színre lépését jelentő, 1839-1840-es diétára is. Ez a Wesselényi és Kossuth elleni perek árnyékában jórészt sérelmi és alkotmányvédő hangulatban telt, a történész értékelése szerint azonban mégis az egyik legsikeresebb reformkori országgyűlésnek tekinthetjük.
Óriási lépés volt, hogy átment a diétán az önkéntes örökváltság, ezen kívül egy részleges zsidó emancipáció valósult meg, számos, a polgárosodás kereteit biztosító gazdaságfejlesztéssel kapcsolatos intézkedést fogadtak el, újabb előrelépés történt a magyar nyelv ügyében, és sikerült amnesztiát elérni a politikai perekben. Maga Batthyány Lajos nem volt ugyan maradéktalanul megelégedve az elért eredményekkel, de az ellenzéki önszerveződés a főrendi táblán alapvetően sikerrel zárult.
Az 1840-es évek elején a magyar politikusok egy részében élt egy illúzió, miszerint sikerült rendezni a viszonyt az udvarral, és mostantól semmi sem állhat a reformok útjába. Aztán az 1843-44-es diétán jött a kijózanodás: kiábrándító módon, csupán tizenhárom törvényszöveget fogadtak el, ráadásul csak néhány számított érdemi előrelépésnek
– mondja a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
![Kezdetben Batthyány is a pokol fenekére kívánta Kossuth Lajost 1](https://s.24.hu/app/uploads/2023/07/central-0751662646.jpg)
A főrendi ellenzék célja egyértelműen az volt, hogy átvegye a kezdeményezést a vármegyéket működtető köznemességtől, és teljes egészében az arisztokrácia irányítsa a reformfolyamatokat. Csakhogy két pozsonyi országgyűlés között igencsak nehéz volt tovább vinni a lendületet, hiszen a főnemesek „szétszéledtek”, ki-ki hazatért a birtokára, saját ügyei felé fordult. Batthyány ezt nagyon nehezen viselte, és hogy ne essen szét az összefogás, az ikervári családi fészekből központi helyre, Pestre költözött a mai Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán álló, mostanra elbontott Cziráky-palotába.
Felesége, Zichy Antónia, a „legbőszebb honleány” is nagy szerepet játszott abban, hogy bérelt otthonuk a pesti társasági élet egyik központjává vált. De még így is lehetetlen feladatnak látszott az irányítás, a főrendi ellenzék cselekvőképességének megtartása, összefogása, érezhető is ekkor Batthyányn némi tétovázás a jövőt illetően – nem nevezhetjük őt grafomán típusnak, távol állt tőle cikkek, röplapok írása, és a vármegyei politizálás közegében sem mozgott otthonosan. Nem úgy, mint Kossuth Lajos.
Kossuthot a pokol fenekére
Kossuth 1841-ben indította útjára a Pesti Hirlapot, nem mellékesen megteremtve ezzel a modern magyar politikai újságírást. A birtok nélküli kisnemes írásaiban hangsúlyozta: a gazdasági és társadalmi fejlődéshez szükség van az arisztokráciára, de a reformok motorjának mindenképpen a középrendű nemességnek kell lennie, ami ugye komoly ellentétben állt a reformpárti arisztokrácia elképzeléseivel. „Ha van e nemzetnek rendeltetése – van pedig – az bizonyára teljesülni fog velök és általok, ha nekik tetszik; nélkülük, sőt ellenük, ha kell” – figyelmeztette Kossuth a főnemességet.
Lapot indítani akkoriban csakis kormányzati engedéllyel lehetett, tehát logikus módon vélelmezték, hogy a kormányzat azért engedélyezte a Pesti Hirlapot, hogy az oszd meg és uralkodj elvét követve kifogja a szelet az ő vitorlájukból. Valójában azonban más megfontolások döntöttek. Korábban, az 1832-36-ban vezetett Országgyűlési Tudósítások esetében Kossuth a cenzúrát megkerülve formailag magánlevelekben számolt be a törvényhozásban történtekről, míg a Pesti Hirlap hivatalos engedélyezésével az állam kontrollálhatta a nyilvánosságra kerülő információkat – legalábbis Metternichék ebben reménykedtek, de Kossuthot ilyen módon már nem lehetett korlátok közé szorítani.
A lényeg azonban, hogy az 1839-1840-es diéta feloszlásával és Kossuth lapjával a sikeres zászlóbontás ellenére a főrendi ellenzék és maga Batthyány Lajos is válságba került.
![Kezdetben Batthyány is a pokol fenekére kívánta Kossuth Lajost 2](https://s.24.hu/app/uploads/2023/07/pestihirlap_1841-1__pages1-1-476x800.jpg)
Volt, aki visszarettent
Válaszul Széchenyi sajtóhadjáratot indított, hiába próbálták róla többen, köztük Batthyány is lebeszélni, kiadta A’ Kelet Népét. Célja Kossuth elszigetelése volt: féltette a főnemesség vezető szerepét, de leginkább a békés reform lehetőségét, hiszen attól tartott, hogy Kossuth modora és heves ellenzékisége „forradalomba” sodorja az országot – a Kossuth-Széchenyi vita mindenki előtt ismert, de talán az már kevéssé, hogy a „legnagyobb magyar” Kossuth helyett végül önmagát szigetelte el. Ugyanakkor nem Széchenyi volt az egyetlen, aki eltávolodott az ellenzék fősodrától.
Zichy Ödön (aki Eugénnek, azaz Jenőnek született, testvérét pedig Edmundnak hívták – nem kell tehát nagy képzelőerő, hogy eszünkbe jusson a Baradlay testvérek története…) teljes politikai pálforduláson ment keresztül. A titkosrendőrség 1840-ben még a főrendi ellenzék öt legbefolyásosabb és legveszélyesebb tagja között tartotta nyilván, három évvel később azonban már a kormánypártiak soraiban találjuk, 1845-ben pedig Fejér vármegye konzervatív irányítását bízta rá a kormányzat. 1848. szeptember 29-én egy magyar katonai szabadcsapat feltartóztatta, és mivel Jellačićtól származó menlevelet és kiáltványokat találtak nála, Görgei Artúr hadbíróság elé állította, majd az ítélet alapján hazaárulás vádjával a Csepel szigeti Lórévnél felakasztatta.
Kivégzése bizonyos szempontból jelképpé vált: hiszen világosan jelezte, hogy „amiért a szegény vályogvető cigányt teketória nélkül fel szokás akasztani: azt az árulást és kémi jó szolgálatot a háborúban – a dúsgazdag és dölyfös főúr is ugyanazon bitón keserüli meg ezentúl Magyarországon”. Zichy később a császárhű magyar arisztokrácia mártírja lett, Ferenc József 1852-ben a gróf korábbi otthonába, Kálozra látogatott, hogy imádkozzon annak lelki üdvéért. Ma is áll a kis emlékkápolna, amit halálának 10. évfordulója alkalmából Lóréven, az akasztás színhelyén szenteltek fel.
A főrendi ellenzék tehát »morgott« Kossuth Lajosra. Volt, aki visszarettent a gyökeres reformoktól és/vagy a heves ellenzékiségtől, volt olyan is, aki teljes pálfordulást hajtott végre, de a döntő többség, Batthyányval az élen kivárt, majd pedig továbblépett
– foglalja össze tömören a történész.
![Kezdetben Batthyány is a pokol fenekére kívánta Kossuth Lajost 3](https://s.24.hu/app/uploads/2023/07/gettyimages-173336042-670x800.jpg)
A két Lajos összefogott, de nem lettek közeli barátok
Miközben Széchenyi egyre inkább belebonyolódott a Kossuth elleni harcba, és Batthyányt többszöri nekifutásra sem tudta megnyerni egyfajta középpárt létrehozásának, a „legnagyobb magyar” 1842-es, a nemzetiségi kérdésben az ellenzéket ostorozó akadémiai beszéde után végleg eltávolodtak egymástól. Ezzel párhuzamosan Batthyány Kossuth felé kezdett közeledni, a két Lajos munkakapcsolatának kezdeti terepe pedig az egyesületi élet lett, amikor is a gróf 1841 őszén elvállalta az Iparegyesület elnöki tisztét.
1841 első hónapjaiban még tényleg a pokolba kívánta a komoly népszerűségre szert tett hírlapírót, 1847 októberében pedig már ott lovagolt Kossuth választási menetének az élén, szinte kizárólag főrendi társainak a gyűrűjében, sőt tekintélyét, kapcsolatrendszerét és nem kevés pénzét áldozta a kampányára. Kossuth elismerően írta Wesselényinek: „Barátom, ez ember előtt kalapot veszünk; a legváratlanabb körülményekben is éleslátású, mint a hiúz, maga elhatározásában sebes, mint a villám, s aztán szilárd és hajthatatlan, mintha minden idege vasból volna”.
„Soha nem lettek szoros barátok a köztük lévő óriási társadalmi szakadék okán, számos vitájuk is volt, de az alapokban egyet értettek, és Batthyány államférfiúi nagyságát mutatja, hogy a cél érdekében túl tudott lépni korábbi ellenszenvén, és egyenrangú partnerként kezelte Kossuthot. Ha kellett, teljes mellszélességgel beállt mögé” – emeli ki Melkovics Tamás.
Felismerte ugyanis, hogy el kell engednie a főnemesség által dominált reformfolyamat eszméjét, mert megfelelő erőt csak a vármegyéket működtető köznemességgel összefogva lehet felmutatni. Ezen az úton pedig a főrendi ellenzék legbefolyásosabb tagjai szinte kivétel nélkül követték őt – itt írtunk részletesebben néhányukról. A főrendi ellenzék tehát az egyesületi élet felé fordult. A gombamód szaporodó gazdasági, kereskedelmi, ipari, kulturális egyesületek élére – amelyek közül a legjelentősebbek Kossuth személyéhez kötődtek – általában ellenzéki arisztokratákat választottak. Batthyányék országos ismertségre és egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, a társaságok pedig rangot, tekintélyt és nem mellesleg szilárd anyagi hátteret kaptak általuk.
A vezér új erőre kap
Az 1839-1840-es és az 1843-1844-es diéta között eltelt három évben nemcsak komoly stratégiai változások történtek, de napirendre került a vezető személyének a kérdése is. Vitathatatlan, hogy a nemzeti liberális reformmozgalom első programadó politikusa Széchenyi István volt, ha úgy tetszik, ő biztosította az elméleti hátterét, de közösséggé már Wesselényi Miklós szervezte az ellenzéket, ő volt a maratoni hosszúságú 1832-36-os országgyűlés vezéregyénisége. Őt azonban a Habsburg kormányzat politikai perbe fogta, egészsége pedig végzetes módon megrendült, megvakulva alkalmatlanná vált arra a szerepre, amire született.
1839-40-ben már Deák Ferenc számított az ellenzék abszolút irányadó személyiségének, a részben ellene folytatott hecckampány miatt viszont hiába választották meg 1843-ban harmadjára Zala követének, a nemesi adózás megyei megbuktatása miatt a megbízatást nem vállalta, távol maradt az országgyűléstől, és néhány lépéssel hátrébb lépett.
![Kezdetben Batthyány is a pokol fenekére kívánta Kossuth Lajost 4](https://s.24.hu/app/uploads/2023/07/tk_gr_677_nr001.png)
A kezdeti elbizonytalanodás után, az országgyűlés megnyitására Batthyány Lajos erőre kapott: újjászervezte a főrendi ellenzéket, amely még több taggal még erősebbé vált, bár ekkor már a kormánypárt is mozgósított. „Még a tekintetével is vezényel!” – ismerte el politikai vetélytársának képességeit Mailáth György országbíró.
Magának a diétának legnagyobb eredménye a magyar államnyelv bevezetése volt, ezen túl azonban a reformellenzék csupán szimbolikus sikereket tudott felmutatni, minden fontos ügy elbukott az udvarpárti ellenszélben.
Erélyes mozgalmak
A példa kedvéért nagy kudarc volt az ipari fejlődés útjában álló kettős vámrendszer fenntartása, amelyről az ellenzéki honfiak némi túlzással úgy vélekedtek: Ausztria gyarmati sorban tartja Magyarországot.
Ám nem véletlenül neveztük – laikus szóhasználattal – a reformkort a nagy magyar államférfiak időszakának, politikusaink történelmi távlatokban gondolkodtak a magyar nemzet felemelésén: amilyen javaslatot a bécsi udvar kidobott az ajtón, azt megkísérelték visszatuszkolni az ablakon. Az előnytelen vámrendszer felülvizsgálatának elkaszálása vezetett ugyanis már rögtön 1844-ben az Országos Védegylet megalapításához, ahol a tagok megfogadták, hogy hat évig csak és kizárólag magyar árut vesznek, magyar mestereknek adnak megbízást. Ez a legismertebb, mégis csupán egy a számtalan hasonló kezdeményezés mellett.
„Magyarországon csak társadalmi erélyes mozgalmak segítségével lehet ahhoz remény, hogy csendes úton olly átalakulás eszközöltessék, minőt sok más helyütt csak forrongó rázkódtatás eszközölhetett” – írta Kossuth. Ma talán civil kezdeményezéseknek mondanánk ezt az egyesületi szférát, ahol Kossuth és Batthyány közös munkája a politikai zsákutcákat megkerülve, és a későbbi politikai sikereknek megágyazva ért el komoly eredményeket.
És hogy mi történt ezután? Milyen újabb frontok nyíltak, hogyan próbálta a magyarság továbbra is békés úton érvényesíteni elemi nemzeti és társadalmi igényeit a két Lajos vezetésével? Miként szervezték meg az Ellenzéki Pártot? Erről szól sorozatunk következő része.