Nagy Lajos királyunk az 1382-es torinói békében szerezte meg Velencétől Dalmáciát, de a köztársaság nem tekintette végérvényesnek a megállapodást: Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején, 1409-től a dózse ostrom alá vett számos magyar fennhatóság alá tartozó várat. Válaszul Zsigmond háborút indított 1411-ben, ám a zsoldosok toborzása során idejekorán pénzszűkébe került – írja a Rubicon.hu.
A kor jól bevált módszere szerint ekkor II. Ulászló lengyel királyhoz fordult, és 1412. november 8-án megszületett az egyezség: a magyar uralkodó 37 000 cseh garasért cserébe 13 szepesi várost – például Szepesolaszi, Igló, Poprád –, valamint Gnézda, Podolin és Lubló várát adta zálogba Ulászlónak.
Nem feledték
A magyar-velencei háború azonban elhúzódott, és a 16 település visszaváltása a Zsigmondot követő királyok uralkodása idején sem került napirendre. Az ideiglenesen megszervezett helyi közigazgatás idővel állandósult, vagyis
Az össze nem függő területek élén 1412-től egy – Lublón székelő – sztaroszta állt, tehát a városok nagyfokú autonómiát élveztek, és számos teher alól mentesültek. Az évszázadok során a magyar nemesség természetesen komoly erőfeszítéseket tett a 16 város visszaszerzésére, ám a rendi országgyűlés eszközei végesek voltak: 1552 után a diétákon összesen 25 alkalommal vetették fel a zálogba adott birtokok ügyét, 1618 után pedig már a koronázási esküben is szerepelt.
Ingyen és bérmentve
Mindennek dacára a területek egészen 1772-ig, Lengyelország első felosztásáig a Krakkóban székelő uralkodók birtokában maradtak, és csupán azután tértek vissza Magyarországhoz, hogy a Habsburg Birodalom megszerezte Galíciát. 1773. szeptember 18-án a lengyel szejm törvényben fogadta el saját országának megcsonkítását, az Ausztriával kötött szerződésben pedig egyúttal szepességi jogairól is lemondott.
Mária Terézia így „ingyen és bérmentve”, a 360 éves kölcsön megfizetése nélkül juttatta vissza Magyarországnak az egykor elzálogosított településeket.
(Kiemelt képünkön Mária Terézia.)