A középkori források meglehetősen homályosan fogalmaznak a női mell megtartásának módjáról. A francia udvari sebész, Henri de Mondeville a XIV. században így írt: „némely nők […] két tarisznyát helyeznek ruhájukba, a mellek méretéhez, szorosra igazítva, majd minden reggel beléjük teszik [a mellüket] és egy hozzáillő pánttal, ha lehet, rögzítik” – írja a Múltkor.hu.
Elrejteni és megmutatni
Ezek az „erszények”a mellek megtartását szolgálták ellentétben az „inges tarisznyákkal, amelyekbe melleiket teszik” – és amelyekről Konrad Stolle panaszkodik 1480-as krónikájában. Ezek gyaníthatóan az ellenkező hatást érték el, ugyanis Konrad a „teljességgel szemérmetlen” kifejezéssel zárja leírását.
Egy ismeretlen XV. századi délnémet szerző egyértelműen a mellek hangsúlyozására utalt szatirikus költeményében: „Számos nő csinál két melltarisznyát, és azokkal rója az utcákat, hogy minden ifjú, ki rájuk néz, láthassa szépséges melleiket; De akiknek túl nagy a melle, szűk erszényeket csinál, hogy ne legyen a városban pletyka a nagy melleiről.” A középkori melltartók tehát mindkét irányba működtek.
A dél-tiroli Lengberg kastélyban, egy 2008-as átfogó felújítás során az egyik emeleti szoba padlózata alatt egy üreget találtak, tele hulladékkal, amely még a XV. századi építkezés során került oda. Az üregben uralkodó szárazság miatt a szemét szerves anyagból álló része kiemelkedően jó állapotban maradtak meg, közülük négy pedig a modern melltartókra emlékeztet.
Vállpánt és csipke
Kettő ezekből „tarisznyás ingnek” tűnik: sajnos mindkettőnek csak egy-egy kosara maradt meg, de úgy látszik, a kosarak fölött a dekoltázs takarására szolgáló anyagrész is tartozott hozzájuk. Így leginkább egy rövid, épp a mellek alatt végződő ing és egy melltartó kombinációjaként írhatók le.
A harmadik sokkal közelebb áll egy modern melltartóhoz, és elképzelhető, hogy ezt írta le az ismeretlen német szerző „tuttenseck”, vagyis „melltarisznya” néven. Két széles vállpánttal rendelkezik, és a kosarak szakadozott szélei egy hátsó pánt jelenlétére is utalnak. A vállpántokat varrott csipke, a „tarisznyák” alsó szegélyét paszomány és csipke díszíti. A negyedik „melltartó” leginkább a modern hosszított („longline”) modellekhez hasonlít, amelyek az 1950-es években voltak népszerűek, de mára sem mentek ki a divatból.
Ennél a példánynál mindkét kosarat két-két vászondarabból varrták össze, és az őket közrefogó szövet leér a bordakosár aljáig, hat fűzőlyukkal az oldalán, amelyekkel szorosra lehetett húzni. Keskeny vállpántokat és a dekoltázst díszítő csipkét is találunk rajta.
Nincs bizonyíték arra, hogy minden középkori nő hordott volna „melltarisznyákat” – de néhányan biztosan. Bár társadalmilag elfogadott lehetett a mellek laposítására történő használata, de a mellek alakjának kiemelését az ezt övező panaszok és szatirikus megjegyzések tanúsága szerint általában nem nézték jó szemmel.
