A magyarországi tatárjárás legnagyobb horderejű ütközetéről, az 1241-es, Sajó-menti (vagy közismertebb, de történetileg pontatlan megnevezéssel muhi) csatáról rendkívül leegyszerűsített, hamissá torzult kép él a magyar köztudatban. E szerint a hatalmas tömegben érkező mongolok elsöpörték a magyar király seregét, sőt, IV. Béla még azt a baklövést is elkövette, hogy egy szekértábor mögé vonult, emiatt a katonáit úgy mészárolták le, mint a karámba szorított birkákat. Egyszerű magyarázat, megnyugtató módon még bűnbakkal is szolgál, csakhogy nem igaz.
Az ütközet az Árpád-kor legjobban dokumentált eseménye, hiszen Európa feszült figyelemmel kísérte a kereszténységet fenyegető hatalmas veszélyt, de a magyarországi hadjárat a keleti írástudók érdeklődését is felkeltette. Részben ezek felhasználásával a szakemberek sorra cáfolják a tévhiteket.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n, a folytatásban Dr. Uhrin Dorottyával, az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszék tudományos munkatársával arról beszélgettünk, miért lett hazánk a mongolok célpontja, milyen stratégiát alkalmaztak ellenünk, illetve:
Eldöntötte, hogy övé a világ
A nomád társadalmak háborúra épültek, a törzsek számára nemcsak létforma volt az állandó hadakozás, de alapvető szükség is egyben. Önerőből csak az alapvető szükségleteiket tudták kielégíteni, rá voltak szorulva a kereskedelemre és a rablásra. Lovon kívül más „valutájuk” nemigen volt, és ha a másik fél éppen nem akart belemenni az üzletbe, hát elvették tőle, amit akartak. Belső-Ázsia népei számára a növekedés kulcsa Kína volt, mint letelepedett, gazdag birodalom, a történelem folyamán állandó harcra kényszerült a nomádok ellen.
A felemelkedő Mongol Birodalom szemében is Kína volt az egyik fő célpont, főleg azt követően, hogy Dzsingisz kán elhatározta, meghódítja a világot. Valójában ennyin, egyetlen ember személyes ambícióján múlt, hogy a „szükségszerű” helyi háborúk kontinenseket vérbe borító hadjáratokká fejlődtek. Nem aprózta el, mind a négy égtáj felé megindult.
A legyőzött rokon népek vezetői jobb híján nyugatra menekültek, őket üldözve jutottak a mongolok egyre közelebb Európához, sorra kerültek a kunok, az orosz fejedelemségek, a Kijevi Rusz és végül a Magyar Királyság.
Ekkor már a Német-római Birodalom meghódítása volt a kitűzött cél, Nyugat-Európába pedig rajtunk keresztül vezetett az út
– mondja a 24.hu-nak Uhrin Dorottya. Hozzáteszi, akárcsak az oszmán hódítás esetén, hazánk itt is a nyugati kereszténység legkeletibb államaként került célkeresztbe. Tovább a törökök és a mongolok sem jutottak, ha úgy tetszik, megállítottuk a birodalmakat, ám ennek az ára hatalmas pusztítás volt mindkét esetben.
Mondvacsinált ürügyek a támadásra
A terjeszkedéshez és a hadjáratokhoz persze hivatkozási alap is szükséges, a mongolok elég nagyvonalúan gondoskodtak erről. Úgy vélték, a nagykán a világ ura, a földkerekség minden lakosa őt köteles szolgálni. A legyőzött népeknek a Mongol Birodalom alattvalójává kellett válniuk, bármeddig üldözték őket, ha netán elmenekültek. Egy-egy ilyen közösség befogadása főben járó „bűn” volt, háborús indok, így jutunk el a Magyarországgal szembeni casus belliig.
IV. Béla ugyanis befogadta a tatárok által megvert kunokat, és a fennmaradt dokumentumok szerint a mongolok azzal is megvádolták, hogy 10 követüket is kivégeztette. Ez utóbbi volt a másik, amit nagyon komolyan vettek, és katonai erővel toroltak meg. Európában lazábban értelmezték a követek jogait, a fogadó fél bizonyos esetekben levágott fejükkel üzente meg a véleményét. Dzsingisz és utódai udvarában azonban a követ, a „diplomata” sérthetetlen volt, díszvendégként bántak vele, bármilyen ügyben is járt éppen.
Nem tudjuk bizonyítani, hogy Béla akár egyetlen mongol hírnököt is bántott volna, de a hadjárat megindításában a mongolok erre és a kunok befogadására hivatkoztak.
Vadásztak és raboltak
A mozgósítás és a készülődés korántsem volt olyan vontatott, mint az oszmánok idején, nem kellett hosszasan várni a katonák érkezésére a birodalom legtávolabbi szegleteiből, ágyúkat, élelmet, felszerelést cipelni lassú ökrös szekereken. A nomád férfiak állandó harckészültségben álltak. A lovas népekkel kapcsolatban gyakran előkerülő toposz szerint a mongol gyerekek előbb tanultak meg lovagolni, mint járni, és ha ez már ment nekik, rögvest fegyvert adtak a kezükbe, bevonták őket a vadászatokba. Minden férfi egyben képzett harcos is volt.
Valódi hadgyakorlatnak is beillett az úgynevezett körvadászat, amikor a fegyveresek körülzártak egy jókora területet, egyre szűkítették a gyűrűt, miközben elejtették az összes ott talált állatot. A vadászat adta élelmük alapját a hadjáraton a meghódított népektől beszolgáltatott terményeken kívül, illetve különböző szárított, porított ételeket vittek magukkal, amiket vízzel felöntve fogyasztottak – ezek a mai instant levesek elődei.
Útjuk során folyamatosan vadásztak és raboltak, az élelmezést hosszú távon nem tartalékokból, hanem az alkalmankénti zsákmányból oldották meg. Nagyon ravaszak voltak, a meghódított terület lakosságának különböző szabadságjogokat adtak, hogy rendben elvégezzék a vetést és az aratást, majd a terményt elvették tőlük.
Magyarországon megszerezték IV. Béla pecsétjeit, ezekkel pedig olyan hamis dokumentumokat szignáltak, amelyeken a király nevében tudatták: a veszedelem elmúlt, mindenki előbújhat a rejtekéből, folytathatja a termelő munkát
– emeli ki a történész.
Körvadászat a Kárpátoktól
Visszatérve a hadba híváshoz, gyorsan és olajozottan ment minden. A fegyelmezett, villámgyors lovasoknak nem volt kihívás hétezer kilométert megtenni a birodalom központjából a Magyar Királyság határáig.
A stratégia gyakorlatilag egy körvadászat koreográfiáját követte. Délről, keletről és északkeletről három ponton törtek át a Kárpátokon, egy sereg pedig Galícia felé került, hogy aztán északnyugati irányból lépjen az országba – tökéletes bekerítés. A lengyelországi „kitérőnek” azonban volt még egy oka.
A két ország dinasztikus kapcsolatai rendkívül jók voltak, Béla katonai segítségre is számíthatott a lengyel uralkodó részéről, ezért ez a mongol csapat április 9-én, a legnicai csatában tönkreverte a sziléziai herceg seregét.
A mongolok legnagyobb csatája
Magáról a csatáról kevés információ maradt fenn tisztán mongol forrásból, jelesül A mongolok titkos történetében csak elejtett félmondatokat találunk, annyit, hogy Ögödej nagykán megtámadta Magyarországot. Érdekes, hogy a hazánkra utaló szó a Kerel, ami királyt jelent, vagyis mongol szempontból a legyőzendő uralkodó személye volt fontos. Feltételezhetően mongol eredetiből fordított kínai és perzsa szövegek alapján azonban betekintést nyerünk abba, hogyan értékelték utólag a csatát.
Egyértelműen a birodalom történetének legkeményebb ütközeteként, a mongolok legnagyobb tetteként hivatkoztak rá, külön kiemelték a hatalmas emberveszteségüket.
Nyilvánvalóan tudatában voltak, hogy Magyarországon más típusú hadjáratra kell készülniük, de úgy látszik, még így is nehéz győzelem volt a részükről. Sőt. Április 11-én hajnalban Kálmán herceg elhárította a híd megszerzésére irányuló csapást, és a mongolok is beismerik: kis híján visszaverte az egész támadást. Ezt követően a rögtönzött haditanácson a vezérek fel akarták adni a harcot, egyedül Szübőtej érvelt a visszavonulás ellen. Kora legnagyobb stratégája, kiemelkedő tehetségű hadvezér volt, Dzsingisz kán egykori jobbkeze, az ő akarata érvényesült.
Uhrin Dorottya még két közvetett bizonyítékot hoz fel, mennyire nagyszabású ütközetként élték meg a tatárok is a Sajó-menti csatát. Az egyik, hogy egyáltalán a keleti források is részletezik, a kínai nyelvű dokumentum például a mongol alapítású Jüan dinasztia idejéből fennmaradt Szübőtej-életrajzban. A másik egy említés a kortárs Johannes de Plano Carpini útleírásában. A ferences szerzetes beutazta a Mongol Birodalmat, átfogó képet adott belső viszonyairól, írt többek között a temetkezési szokásaikról is. Innen tudjuk, hogy
E kiváltság nem járt más csaták halottainak, Carpine szerint rajtuk kívül csupán az elit tagjai temetkeztek külön sírkertekbe, a leírások alapján súlyos büntetés járt ezen helyek háborításáért. A temetők helyszíne már a múlt homályába vész, csak a ferences szerzetes tudósításából értesülünk róluk.
Ma a mongolok dicsőséggel emlékeznek a „Nagy Mongol Birodalomra” és Dzsingisz kán szerepére, tudják, hogy beleremegett Európa patáik dobogásába. Magáról a „nagy nyugati hadjáratról” és a magyarországi tatárjárásról viszont nagyon kevés adat szerepel a mongol történeti munkákban vagy a tankönyvekben. Érdekességként pedig egy mongol nyelvű videó a csatáról:
Meg akarták ölni a királyt
A keresztény hadat megfutamították, szétverték, csaknem megsemmisítették, ám Batu kánéknak egy fontos célt nem sikerült elérniük: a magyar király egérutat nyert. Márpedig a mongolok akkor tekintették teljesnek a győzelmet, ha az adott terület uralkodója a kezükre került. Mohamed, a Hvárezmi Birodalom sahja is elmenekült, miután csatát vesztett Dzsingisz ellen, a tatárok hosszan üldözték, míg végül a sebesült uralkodó a Kaszpi-tenger egyik szigetén meghalt. Béla üldözését sem adták fel, érdekes párhuzamként ő is egy szigeten talált menedéket.
A mongolok senkit nem szoktak bebörtönözni, ha a király a kezükre jut, minden bizonnyal meggyilkolják
– jegyzi meg a szakember.
Teljesen logikus lépés: a vezető nélkül maradt ország ingatag, sokkal könnyebben alávethető. Emellett az uralkodó kivégzése elrettentő példa is. A mongol „haditaktika” szerves része volt az elfoglalt városok lakosságának kiirtása, esetleg a mesteremberek életét kímélték meg, mert rájuk szüksége volt a birodalomnak.
A hír gyorsan terjedt, a következő ostromra készülve pedig már azzal szólíthattak fel megadásra, hogy lám-lám, ők sem hódoltak be, meg is lett az eredménye. Ugye, ti nem akartok így járni? Béla elfogásával és megölésével ugyanezt az üzenetet küldhették volna a keresztény hatalmasságoknak, királyunk tehát szó szerint az életéért futott.
Kissé távolabb tekintve a mongolok kivonulása 1242-ben igencsak vitatott téma, korábban különböző magyarázatok születtek a nagykán halálától az elégtelen legelőterületeken keresztül a környezettörténeti tényezőkig. Jelenleg a tudomány leginkább arrafelé hajlik, hogy több ok is szerepet játszott abban, hogy elhagyták hazánk területét, ezek közül pedig az egyik az volt, hogy olyan ellenállással találták szemben magukat, amekkorára nem számítottak. Főként a Dunántúl kővárainak ostroma volt nehezen kivitelezhető, de erről majd sorozatunk következő részeiben olvashatnak.
