A nagy folyószabályozási és lecsapolási munkálatok előtt, a XIX. század első feléig Magyarország a vizek otthona volt, a Kárpát-medence akkori állapotát bemutató térképeken egy kék országot látunk. A beavatkozások szükségességét hiba lenne megkérdőjelezni, a nyomunkban járó gazdasági és társadalmi fejlődés emelte ki hazánkat – kis túlzással – a középkorból, de tagadhatatlan, hogy a természet kapott egy jókora pofont.
Akkor még senki nem látta, milyen gyors egymásutánban jön a többi: az intenzív mezőgazdaság, a vegyszerek, a további lecsapolások, a vízfolyások betonmederbe szorítása, sorolhatnánk hosszasan. A XXI. században a káros hatásokat még tovább feszíti a klímaváltozással tapasztalható szárazodás, idegenhonos fajok inváziója, és már-már ott tartunk, hogy a rengeteg kisebb-nagyobb ütés végül padlóra küldi a magyar vizeket.
Konfliktusos állatok
A vizes élőhelyek zsugorodása vagy eltűnése, az hozzájuk kötődő fajok pusztulása, populációik hanyatlása világszinten égető probléma, az Európai Unió is kiemelt témaként kezeli a vizek védelmét. Közben pedig a „felszínen” egyre több konfliktus keletkezik ember és természet találkozásából, vagy másképp fogalmazva:
Nem áll szándékunkban kétségbe vonni vagy kicsinyíteni a gazdákat ért kárt, amit védett állatok okoznak akár a vetésben, akár a halállományban vagy a vetés „elárasztásával”. Mint ahogy a természetvédők törekvése is érthető a fontos fajok és a biológiai sokféleség megőrzésére. Azt kell megértenünk, hogy elértünk arra a határra, amikor a természetet már nem szabad további hátrálásra kényszeríteni, mert az egész rendszer összeomlik velünk együtt. Illetve azt, hogy a probléma sokkal mélyebb és összetettebb annál, mint ami eljut a hírekbe.
Ennek érdekében rövid sorozatot indítunk a 24.hu-n az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének (VÖI) kutatói segítségével, ebben bemutatjuk a vízi élőhelyhez köthető legfontosabb, úgynevezett „konfliktusos állatfajokat”, felvázoljuk a leggyakoribb összeütközések okát, eloszlatunk néhány tévhitet, valamint igyekszünk körvonalazni a békés együttélés lehetőségeit.
Az első részben Dr. Lukács Balázs ökológussal, a VÖI tudományos főmunkatársával arról beszélgettünk, miért fontosak a magyarországi vizes élőhelyek, milyen tényezők fenyegetik egészségüket, és állapotromlásuk hogyan függ össze ember és állat konfliktusaival.
A víz nem csak ivóvíz
A maga nemében minden élőlény és minden élőhely fontos része a nagy egésznek, amit ökológiai rendszernek nevezünk, de mivel az ember mindent mér és definiál, így megszületett az ökológiai szolgáltatások fogalma. A szolgáltatásoknak négy formáját különítjük el, a Föld vizei, vizes élőhelyei mind a négyben kiemelkedő jelentőségűek (az alábbi példák a magyarázatot szolgálják, nélkülözik a teljesség igényét):
- Ellátó szolgáltatás: ivóvíz és táplálék, a halak világszerte százmilliók elsődleges fehérjeforrásának számítanak;
- Szabályozó szolgáltatás: párásít, hűt, globális szinten szabályozza a klímát;
- Támogató szolgáltatás: kielégíti az ipar és a mezőgazdaság vízigényét;
- Kulturális szolgáltatás: lehetővé teszi a fürdőzést, sportot, horgászatot, kirándulást, pihenést stb.
Ezen szolgáltatások színvonala, sőt puszta létezése is a vizek minőségén múlik, amit pedig a vízhez kötődő és benne élő állatok és növények fajgazdagsága, optimális összetétele, egyensúlya biztosít. Egy tónak attól még nem lesz jó a minősége, hogy van benne víz, és évente teszünk bele több mázsa pontyot – egy egyensúlyi rendszerben minden faj szabályoz és őt is szabályozzák, mindenkinek megvan a szerepe. Vannak fajok, amelyek kivételét nem érezzük meg, de vannak, amelyek eltűnése azonnali összeomlást okoz. Ám az is igaz, hogy minél többet veszünk ki belőle annál nagyobb és látványosabb kárt okozunk benne.
A hétköznapi ember nem néz be a vízfelszín alá, ezért az ott keletkező károk a társadalom számára rejtett veszteségként jelentkeznek: amikor már mi is érzékeljük, hogy valami nincs rendben, mondjuk a tó poshadt, bűzös pocsolyává válik, akkor már nagyon nagy a baj.
És tényleg nagy a baj
A hazai viszonyokat illetően a kutatók sem rendelkeznek naprakész összesítésekkel. A WWF viszont 1970 óta követi nyomon a vizek állapotát, rendszeres jelentéseket ad ki, legutóbb, 2018-ban már komolyan megszólaltak a vészharangok.
Világszinten a vizek biodiverzitása háromszor gyorsabban csökken, mint az esőerdőké, a populációk egyedszáma az elmúlt fél évszázadban 78 százalékkal csökkent, és egymás után pusztulnak ki fajok, vagy kerülnek a kihalás szélére
– mondja a 24.hu-nak Lukács Balázs. Hozzáteszi: a tendencia Magyarországon is hasonló, a mértékét még csak sejtjük, de nem állhat messze a globális átlagtól tekintettel arra, hogy a világ gazdaságilag fejlettebb részéhez tartozunk.
A fenyegető, károsító tényezők közül még a legfontosabbakat is hosszú lenne felsorolni, Magyarország felszíni vizeit illetően az eutrofizációt, a tavak általános túlhasználatát, a víztestek közti átjárhatóság (sőt a folyók hosszanti irányú átjárhatóságának) megszűnését, a szárazodást és az idegenhonos fajok invázióját említhetjük. Számtalan emberi tevékenység egymás hatását is fokozza, ami pusztító láncreakciókat indít el.
Itt a vége, nem lehet többet elvenni
És hogy jön mindebből ember és állat konfliktusa? Ahogy az ember elfoglalja az élőhelyeket, az állatok egyre koncentráltabban vannak jelen zsugorodó területükön, ahol egyre kevesebb az élelem, búvóhely. Miért várnánk el tőlük, hogy maradjanak és nélkülözzenek, mindig csak meneküljenek? Logikus módon kényszerülnek a számukra idegen és veszélyes emberi környezetbe, az pedig törvényszerű, hogy ha egy természeti erőforrást egymástól függetlenül többen is használnak, az előbb-utóbb összeütközésekhez vezet.
Egy idő után nincs hova hátrálni, belaktuk a Kárpát-medencét, mégis rácsodálkozunk, hogy az életterüket vesztett állatok a mi „felségterületünkön” próbálnak életben maradni. Kialakult egyfajta kettős mérce is: a történelem során rengeteg állat- és növényfajt hoztunk be vagy szaporítottunk fel a Kárpát-medencében, ezek gazdasági hasznot hajtanak, jelenlétüket elfogadjuk. Ám amelyikhez nem köt gazdasági érdek, azt már zavarónak, sok esetben károsnak ítéljük, mert a farkas elviszi a bárányt, a kárókatona a halat, a hód kidönti a fát, ez ellen a gazdát általában kártalanítani kell. De például a mesterségesen túltartott vadállomány miatt gyakori gázolásos károkat a legtöbb esetben az autósoknak kell viselniük.
Számos ponton kellene változtatnunk a természeti erőforrásainkkal való gazdálkodásban. Első lépésként szemléletváltásra lenne szükség: többet már nem vehetünk el a természettől, meg kell tanulnunk együtt élni vele, és ha kell, még vissza is kell adni neki. Visszaadni annyit, amennyiből biztosítani tudja a maga és a mi jólétünket is. Ez a vizes élőhelyek esetében egyébiránt uniós elvárás is lenne
– hangsúlyozza a szakember.
Lövészárkokból célzunk egymásra
Ami a napi szintű konfliktusokat illeti, értelemszerűen a gyakorlat talaján kell megoldást találni: akinek elviszik a bárányát, azt nyilván nem nyugtatja a tudat, hogy a farkas jóllakott, mint ahogy az sem lehet válasz, ha kiirtjuk a ragadozókat.
Egy optimális világban a tudománynak az alapkutatás mellett adatokat, ismereteket kellene közvetítenie a gazdasági szereplők és a természetvédelem számára, az államnak pedig egyrészt megtéríteni a kárt, másrészt minimálisra csökkenteni a konfliktusos helyzeteket úgy, hogy mindkét fél minimális veszteségeket szenvedjen. De hogyan közvetíthet a tudomány?
Úgy, hogy információkat szolgáltat például adott fajok szokásairól, életmódjáról, elterjedési területeiről, létszámáról, általában arról, hogy milyen környezetben hogyan viselkednek és így tovább. Az adok-kapok, a gazdasági kár versus fontos faj viták ugyanis a sok esetben félinformációkból, általánosításokból fakadnak mindenki a másikra mutogat hogy bizonyítson. Lukács Balázs extrém, de megtörtént esetet hoz példának.
Egy gazdálkodó libakárt jelentett a természetvédelmi hatóságnál, miszerint a tavasszal vonuló ludak hatalmas területen lecsipegették a repce hajtásait, oda a termés. A „másik oldal” ilyenkor nyilván szétteszi a karját, megindul a nyomozás, hónapokkal később azonban a gazda visszavonta kárigényét, mert a „lecsipkedett” repce rekordtermést hozott. Kiderült ugyanis, hogy az a növény, amit lecsíptek, többszörösen pótolta az elvesztett hajtásokat, vagyis a libák még jót is cselekedtek.
Párját ritkító eset, de jól mutatja, milyen távol állnak egymástól a lövészárkok egy olyan kérdésben, aminek megoldása közös érdek.
Gazdálkodni a természettel
A legnagyobb baj, hogy az államigazgatás általános szabályokat próbál hozni egyedi esetek alapján, ami lokálisan nem mindig működik, és például a kárpótlás sem több tűzoltásnál. Hosszú távon az átgondolt természetgazdálkodás vezethet eredményre, ezt az Európai Unió is felismerte és szorgalmazza, sőt jól működő példák támasztják alá.
Létre lehet hozni fokozott emberi tevékenységű, korlátozott emberi tevékenységű, illetve teljesen elzárt területeket, ahol más-más jogokat, lehetőségeket kapnak a gazdálkodók és a természetvédelem. Az állatok értelemszerűen szívesebben maradnak a zavarástól mentes helyeken, eleve kevesebb „kárt” okoznak, és ha van hova visszavonulniuk, máris eredményesebben lehet őket távol tartani bizonyos körzetekből. És nemcsak teret hagyni, hanem teret adni, mert már túl sokat kebeleztünk be: a víz keretirányelv által célul kitűzött állapotjavító intézkedések kulcsszavai a visszavadítás, vagy a több teret adni a folyóknak.
Nem utolsó sorban egyébként a talajvíz, tehát ivóvizünk minősége is „meghálálja” az érintetlen zónákat, folyószakaszokat. A rendkívül sűrűn lakott Hollandiában például sikerült konszenzust kialakítani, a visszavadítás társadalmi támogatottsága magas annak ellenére, hogy ott aztán tényleg „sokat” kell visszaadni a természetnek.
A jövőt illetően ez lehet az egyetlen módja, hogy hazánk kihasználja kiváló természeti adottságait, legyen elegendő öntözővíz, ivóvíz, de összefüggő nagy területeken kell megmaradnia a tónak, mocsárnak és a pataknak minden olyan növénnyel és állattal együtt, amelyeknek ott az otthonuk az idők kezdete óta. A természet nem csak élményt ad nekünk, az életünk minősége függ tőle, és ezt nem lehet mérnöki módszerekkel újra előállítani.
