Bő nektárt adó, tölcséres virágok körül – legyen az akár balkonládába ültetett petúnia – tavasztól őszig gyakran feltűnik egy jókora, semmi mással össze nem téveszthető rovar. Köpcös, mondhatni „kövér” teste ellenére kolibriket meghazudtoló könnyedséggel lebeg egy helyben táplálkozás közben, és cikázik az emberi szem számára alig követhető módon. A szárnya ilyenkor mintha ködből lenne, teste végén hosszú szőrök (potrohpamacsok) nyílnak legyezőt formázva, innen a neve: kacsafarkú szender.
Nemcsak ügyesen, de kitartóan is repül, a Földközi-tenger partján kifejlődött egyedek az északi sarkkörig, sőt jókora nyílt vízen átrepülve Izlandig is eljutnak, déli irányban pedig csak a Szahara állítja meg őket. A szenderhernyók pedig még azokat is elvarázsolják, akik egyébként nincsenek oda az ilyen lényekért: hol szfinxet formálnak, hol pedig feltűnő „farkuknak” köszönhetően egy soklábú, jóllakott tacskóra emlékeztetnek.
A Magyar Rovartani Társaság nyílt szavazással a kacsafarkú szendert választotta 2021-ben az év rovarának, a fajról Dr. Tóth Balázs biológust, a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményének segédmuzeológusát kérdeztük.
A lepke és a hernyó is egyedi
A lepkék rendszertani rendjébe mintegy 170 ezer fajt sorol a tudomány, és jó eséllyel még ugyanennyi vár felfedezésre. A szenderek a lepkéken belül alkotják a szenderfélék családját több mint 1600 ismert fajjal, ezekből hazánkban 20-szal találkozhatunk. Még ennél is kevesebb, 15 azon fajok száma, amelyeket „hazai lakosnak” tekinthetünk, magyarán nem csak vonulásuk során töltenek el itt több-kevesebb időt, hanem Magyarország területén szaporodnak, és alkalom adtán át is telelnek. Ilyen a kacsafarkú szender is.
A szenderek vastag csápjai és nagy szemei, nagy és erős, mégis áramvonalas – a has és a hát oldaláról is enyhén lapított, mindkét végén elkeskenyedő – testük alapján könnyen azonosíthatók. Első pár szárnyuk a legtöbb lepkétől eltérően hosszú és keskeny, a hátsó pedig jóval kisebb, háromszög alakú, bár nincs az az ember, aki repülés közben bármit is képes lenne megállapítani a szárnyakról.
Hernyóik is jellegzetesek: vastagok, húsosak, a »fenekükön« pedig szinte minden fajnál ott egy feltűzött faroknak tűnő tüske
– mondja a 24.hu-nak Tóth Balázs. Hozzáteszi: a nyúlvány funkciója egyelőre nem ismert, de azt tudjuk, hogy ha megsérül, a hernyó elpusztul. További egyedi ismertetőjegyük, hogy pihenő testhelyzetben egy szfinxre hasonlítanak, erre utal a család latin neve, a Sphingidae.
Nem szendereg
A magyar szender szó a XIX. századi nagy magyar természettudós, Frivaldszky Imre alkotása, arra utal, hogy a legtöbb faj éjszakai életmódot folytat, amikor a természet már elszenderedik. Napközben pedig ők szenderegnek. A kacsafarkú szender két másik, hazánkban őshonos fajjal együtt azonban kivételt képez, mert elsősorban nappal aktív, de egyedüli hazai szenderként valójában bármely napszakban felbukkanhat.
A hím és nőstény külsőre megegyezik, és bár a magyarországi szenderfajok zöménél kisebb, jól hallható zümmögéssel párosulva a megjelenése így is tekintélyes: teste három centi, szárnyfesztávolsága négy-öt centiméter.
A sikerrel áttelelő egyedek már kora tavasszal megjelennek, nem sokkal később pedig megérkezik a népes erősítés: a Földközi-tenger térségében kifejlődött imágók útnak indulnak a szélrózsa minden irányába. A mai Magyarország déli sávja a faj tenyészterületének északi pereme, az itteni populáció zömét évről évre az április elején délről érkező lepkék indítják el. Mármint azok, melyek itt párosodnak, és nem vándorolnak tovább akár az északi sarkkörig.
Akár három generáció
A nász után kis idővel a nőstény felkeresi a leendő hernyók tápnövényeit, alaposan átvizsgál minden hajtást, mire lerak rá egyetlen petét. Hosszú folyamat, mert akár 200 utód is lehet a testében, és mindegyiknek nagy gonddal keresi a legjobb helyet. A kikelő kis hernyók gyorsan és nagyra nőnek az „újszülöttek” 2–3 milliméter, a bábozódásra érettek 4,5 centiméter hosszúak. Túlzás nélkül állíthatjuk azt is, hogy szépek.
Éjjel-nappal csak esznek és esznek, de gazdasági kárt nem okoznak, a leggyakrabban galaj-, müge- és csillaghúrfajokat fogyasztanak. Amikor pedig eljön az idő, a talajon növényi törmelékek közé vagy kövek alá bújva bebábozódnak, az első, itthon született generáció júniusban bújik elő lepkévé fejlődve. „Szüleik” ezt már nem élik meg, még tavasszal elpusztulnak, de mivel a bevándorlás folyamatos, bárhol és bármikor láthatunk kacsafarkú szendert.
A nálunk fejlődött első nemzedék is megteszi a kötelességét, utódaik szeptemberre válnak imágókká. De ha meleg az év, fejlődésük felgyorsul és három generáció is kirepülhet
– jegyzi meg a szakember.
A tavaszi lepkék nyárra elpusztulnak, az őszi népesség tagjai pedig általában visszavonulnak délre, de magyar viszonyok közt is áttelelhetnek, amennyiben találnak erre alkalmas, fagymentes helyet. A klímaváltozás eredményeként erre egyre nagyobb az esély, és a melegedő környezetben egyébként is egyre több kacsafarkú szendert láthatunk magunk körül. A faj egyébként nem veszélyeztetett.
Repülésre termett
A kifejlett egyed nektárral táplálkozik, amit elsősorban kelyhes szirmú virágokból nyalogat ki testhosszával megegyező méretű, három centiméteres, úgynevezett pödörnyelvével – amikor épp nem táplálkozik, spirál alakban felcsavarva tartja. Egyes kutatások úgy vélik, jó lehet a memóriája, legalábbis erre utal, hogy ugyanaz az egyed több napon át rendszeresen visszatérhet ugyanahhoz a virágágyáshoz, ráadásul hasonló időpontban.
A kifejlett szender pihenés közben a csápjait behúzza, a teste mellé zárja első szárnyait, ezek szürkés alapszíne tökéletesen elrejti sziklafalakon, fatörzseken. Repülés közben azonban kivillannak narancs vagy sárgásbarnás hátsó szárnyai, potrohának fehér és fekete foltjai, de ilyenkor már nem számít: a levegőben a kacsafarkú szendernek alig lehet ellenfele.
Csak Tóth Balázs tolmácsolásában érthető igazán, hogy a laikus számára tömzsi rovar valójában minden ízében a légi akrobatikához alkalmazkodott. Áramvonalas, lapított és lekerekített teste a könnyed mozgást, a keskeny szárnyak a sebességet és a manőverezési képességet szolgálják, míg a „kacsafarokként” aposztrofált potrohpamacsok és a hátsó szárnyak kormánylapátként működnek.
A lepkék között vastagnak számító csápja az elmozdulást érzékelő szőrökkel van tele, ezek segítik a hirtelen, gyors irányváltást, míg a „lassabb” mozgásnál az állat hatalmas szemére támaszkodik.
Nehéz levadászni
A kemény munka jelentős energiát igényel, ezért a kacsafarkú szender a bő nektárhozamú virágokat részesíti előnyben. Ha szeretnénk magunkhoz csalogatni, ültessünk petúniát, lángvirágot, levendulát, loncot, nyári orgonát vagy szarkalábat, és előbb-utóbb felbukkan a környéken a „magyar kolibri”. Bárhol Magyarországon, még nagyvárosok közepén, az erkélyre ültetett virágokon is.
Elsősorban a mélytorkú virágok beporzásában játszik fontos szerepet, amelyek nektárját és virágporát más, rövidebb szájszervvel rendelkező rovarok nem érik el. Az imágó gyors röpte miatt ritkán válik prédává, olyan ügyes madarak képesek csak elkapni, mint például a gyurgyalag.
A hernyó viszont könnyen áldozatul eshet parazitoid rovaroknak: ezek áldozatuk testébe helyezik petéjüket, a kikelő utód ezután megbénítja és elfogyasztja a gazdaszervezetet. Lassan, a létfontosságú szerveket a végére hagyva, nehogy idő előtt elpusztuljon, és a táplálék megromoljon.
