A vadon élő állatok számára a magyarországi klímán a legnagyobb kihívást a tél túlélése jelenti évről évre. A fagyos, táplálékhiányos időszakot egyesek életfunkcióikat minimalizálva „átalusszák”, mások melegebb tájakra vándorolnak, akik pedig aktívak maradnak és nem is utaznak, jobb híján felkészülnek a nélkülözésre és takarékoskodnak az energiával, ahogy tudnak. A most már több évtizedes felmelegedést megelőzően, a „normális” telek idején a kemény időjárás fontos szelekciós tényező volt, amikor tényleg csak a legjobbaknak adatott meg, hogy megéljék a tavaszt.
Nem olyan hasznos, mint hinnénk
Az ember persze sajnálja az állatokat, egyre többen érzik úgy, hogy „kötelességünk” beavatkozni, amivel viszont sokszor több kárt okozunk, mint hasznot. A madáretetés kapcsán írtunk róla többször, hogy a tollas népség köszöni szépen, jól elvan nélkülünk is, az etetőhöz csalogatásuk inkább nekünk kedvez azzal, hogy csodálhatjuk őket. A vízimadarak etetése viszont a szakemberek szerint kifejezetten ártalmas, amit itt fejtettük ki bővebben.
Erdőn-mezőn általában a vadgazdálkodók (erdőgazdaságok, vadásztársaságok stb.) gondoskodnak a téli takarmányról, e tevékenységük még azok elismerését is kivívja, akik a vadászatot alapvetően elutasítják. Csakhogy ennek hatása a legkevésbé sem olyan pozitív, mint amennyire a laikus számára tűnik, sőt – a téli vadetetésről Dr. Csányi Sándor, a Szent István Egyetem egyetemi tanára, a vadbiológiai tanszék vezetője osztotta meg véleményét a 24.hu-val.
Vészhelyzetben még indokolható
A történelmi időkben az uralkodók és a főurak – ha megtehették és gondoltak rá – zárt vadaskertjeikben az állomány minőségének megőrzése céljából gondoskodtak a vad téli ellátásáról. A modern értelemben vett vadgazdálkodás – amikor a vadászok már nemcsak „vadásznak”, hanem a vadállomány fenntartásáért, jólétéért is felelősek – német-osztrák hagyományok alapján honosodott meg és fejlődött Magyarországon az elmúlt 100–150 évben.
A téli vadetetés alapvetően vészhelyzeti beavatkozásként kezdett terjedni azokon a területeken és időszakokban, amikor jelentős táplálékhiány alakult ki. Ez elsősorban az apróvadat (fogoly, fácán, mezei nyúl) jelentette, amik számára a magas hó, és a ráfagyott jégpáncél valóban katasztrofális lehet. De hegyvidéken is, ahol télvíz idején az állatok lehúzódnak a völgyekbe, és ott viszonylag nagy tömegben, -10, -20 fokos hidegben, félméteres hóban, egymással konkurálva kénytelenek boldogulni. A mai magyar gyakorlat azonban már egészen más.
Sok helyen ősztől tavaszig vagy még hosszabb időn keresztül állandó a vad etetése, ráadásul olyan, háziállatoknak való takarmánnyal, mint szemesek, kukorica, különböző takarmányrépák, szilázsok, almatörköly, tápok stb.
– mondja a 24.hu-nak Csányi Sándor. Hozzáteszi: a vészhelyzeti etetést még meg tudjuk indokolni, de amikor egyre hosszabb időszakon keresztül és egyre kevésbé természetes táplálékkal látjuk el a vadat, az már inkább kétséges.
Mielőtt a miérteket megválaszolnánk, itt kell azt is megismételni, hogy mindez a nagyvadra vonatkozik. Más kérdés, ha a degradálódó mezőgazdasági környezetben amúgy is táplálékhiánnyal küzdő, lassan a kipusztulás szélére sodródó (szürke fogoly vagy mezei nyúl) fajokról van szó. Ezek esetében a téli táplálékot biztosító vadföldek fenntartása és a célzott vadtakarmányozás is alapvető lehet. A nagyvadak esetében egyre inkább azt látjuk, hogy az elmúlt évtizedekben általánossá váló gyakorlat természetellenes, sőt sokszor káros.
Feszültséggel és kockázatokkal teli étkezde
Kezdjük a helyszínnel. Az etetőhelyek környékén összegyűlő állatok között gyakori az agresszió akár fajon belül, akár fajok között: a szabály elég egyszerű, a nagyobbak, agresszívebbek és erősebbek esznek először, esetünkben a vaddisznók, mindenki más csak utánuk jöhet. A természet megoldotta, hogy az őzek, a különböző szarvasok és disznók megéljenek egymás mellett, mert más-más táplálékot fogyasztanak, ám az ilyen mesterséges „étkezdék” tele vannak feszültséggel.
Nagy tömegben és általában hosszú időn keresztül tartózkodnak az etető körül, ez a természetellenesen magas sűrűség pedig kedvez a kórokozók és paraziták átadásának. Egyre több vizsgálati eredmény támasztja alá, hogy szarvasféléknél és vaddisznóknál az ilyen mesterséges takarmányozásra szolgáló területek a betegségek átadásának legfőbb helyszínei és egyben útvonalai. Nemcsak fizikailag érintkeznek, ugyanazt a talajt tapossák, oda ürítenek, a takarmányon a nyáluk és így az abban lévő mikrovilág is keveredik.
Ráadásul az ilyen etetőhelyeken nem csupán a célzott vadfajok, hanem szinte minden olyan szárnyas és szőrmés faj is megjelenik, amiket nem takarmányozni, hanem csökkenteni akarnak egy-egy területen, mint például a rágcsálókat és más gazdasági kártevőket.
Nem nekik való
Fontos maga a táplálék minősége, sajnos nem ritka, hogy rossz minőségű takarmányokat a vaddal akarnak megetetni. Lényegesebb viszont, hogy olyan természetes táplálékra van szükségük, amelyre az evolúció során az emésztőrendszerük, az emésztésélettanuk alkalmazkodott. Az őzet szakszóval koncentrátum-válogatónak nevezzük, ami azt jelenti, hogy ha megteheti, akkor magas nyersfehérje-tartalmú, energiában gazdag és alacsony rosttartalmú növényi táplálékokat válogat. Így alakult az evolúció során, emésztőrendszere nem kellően alkalmas nagy rosttartalmú, nehezen feldolgozható takarmányok feldolgozására. Ezzel szemben a szarvas sokkal rostosabb és kevésbé kedvező összetételű takarmányt fogyaszthat.
Ha kukoricával, szilázzsal és mindenféle más, a háziállatoknak »kitalált« takarmányokkal etetjük, akkor nem azt adjuk neki, ami a természetes igénye lenne
– foglalja össze a professzor.
Maradjunk még kicsit a gyomornál. A kérődzőknek időre van szükségük a takarmányváltáshoz, fokozatosan kell alkalmazkodniuk ahhoz, hogy az új típusú táplálékot megfelelően hasznosítani tudják. A bendőjükben élő mikrobáknak alkalmazkodniuk kell, és ez időt igényel. Így hát a hirtelen megkezdett etetés jobbára nincs összhangban az élettani működésükkel – valójában sokszor még a vészhelyzeti sem.
Ha etetni akarunk, inkább ősszel
Érdemes kitérni arra is, hogy a hazánkban élő szarvasfélék „életritmusa” szezonális, azaz az itt élő fajok alkalmazkodtak az évszakosan változó környezethez. Táplálékbőséges időszakra időzítik az ellést, az utódok táplálását, a szarvasbikák felhízlaják magukat a szeptemberi bőgésre, míg télen próbálnak takarékoskodni az energiával és a zsírtartalékokkal.
Ennek megfelelően például november folyamán elkezd csökkenni a szarvasok étvágya, bendőjük térfogata jelentősen szűkül. A szerepe az, hogy ha kisebb a bendő térfogata és kisebb az étvágy, akkor még kevesebb energiát kell a szűkös eleség felkutatása közben elhasználniuk, és lassabban merülnek ki az ősszel felhalmozott zsírdepóik.
És akkor itt megint visszakanyarodunk oda, hogy a vadetetéssel megvalósuló „terülj, terülj asztalkám” nem igazán előnyös. Csányi professzor szerint, ha a szarvasféléket az ökofiziológiai igényeikhez alkalmazkodva akarjuk takarmányozni, akkor az ősz folyamán kellene őket a télre felkészíteni például vadföldekkel, és nem télen etetni.
Természetellenes függés
A mai gyakorlatban nyilván felfedezhetjük a gazdasági érdeket, hiszen a nagyvadállományok sokkal nagyobbak, mint az elmúlt évszázadban bármikor is voltak. Korábban, az előző századforduló szakirodalma a téli veszteséget a legtermészetesebb folyamatként kezelte, egyáltalán nem beszélt arról, hogy a jelenlegihez fogható takarmányozást kellene folytatni. A német szarvasgazdálkodás atyja, Ferdinand von Raesfeld a gímszarvasról írt könyvében a téli elhullásokat még az állomány természetes szabályozásának tekinti. Elpusztul a gyengéje, és ez jót tesz az állománynak, így működik a természet.
Most viszont pont az ellenkezője zajlik, ahol a takarmányozás elterjedt, ott mind intenzívebbé is válik. Következményként pedig a fent vázoltakon túl természetellenes, nem kívánt, ám egyre erősebb függést alakít ki a vadon élő állat és a takarmányozást végző ember között. Ez a kapcsolat érthető, ha az ember és az általa háziasított állatok viszonyát nézzük, mert ez az ember tenyésztő munkájának, illetve az ember által nyújtott feltételekhez való állati alkalmazkodásnak az eredménye.
A vad pontosan azért vad, mert a legnagyobb jó szándék sem indokolja, hogy az embertől függjön, és olyan „luxus” takarmányokkal etessék, amiket ha nem az etetőn fogyaszt, akkor vadkárt okoz – azaz minden termesztett növény termése vagy más formában kínált, a háziállatoknak adott takarmányok.
A vadat, ha már etetésről van szó, akkor csak az evolúció során kialakult igényeinek megfelelő természetes takarmányokkal és időszakokban lenne szabad etetni, ezek között pedig szinte egyetlen gazdasági növény sem található.
