Hátborzongató érzés belegondolni, hogy a Kárpát-medencei magyar nagyfejedelemség, majd királyság mellett valahol keleten évszázadokig létezett egy, de talán két magyar etnikum is. Hol éltek egész pontosan? Hányan voltak? Mi történt velük? Mi lett volna, ha… Nem tudjuk.
Tudták, nincsenek egyedül
Julianus barátról mindenki hallott, de nem ő volt az első, aki találkozott a keleti magyarokkal, hanem egy Ottó nevű szerzetes. De kezdjük az elején. Azzal, hogy a domonkos rend II. András király uralkodása alatt, 1221-ben azzal a nem titkolt céllal telepedett megy Magyarországon, hogy a nyugati kereszténység legkeletibb pontjáról terjessze a hitet. Már az első években missziókat indítottak Havasalföld és Moldva területére az ott élő kunok közé, hosszabb távon pedig az orosz államok katolizálása volt a cél, valamint a pápa fennhatósága alá vonni a végtelen sztyeppe népeit egész a Volgáig.
A magyar köztudatban pedig a XIII. század közepén, vagyis legalább 350 évvel a honfoglalás után élt az emlék a keleten maradt testvérekről. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak a X. közepén készült művéből úgy tudjuk, hogy a magyar nép valamikor a VII-IX. század fordulóján kettévált: egy részük az Etelközbe vándorolt, a másik állítólag visszatért Perzsia vidékére. De tartották a kapcsolat – legalábbis a császár korában -, hiszen Konstantin jelen időben írja: a nyugatiak a keletieknek“mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket, s gyakran hoznak választ tőlük ezeknek”.
Aztán a közvetlen kapcsolat elhalt, de emléke megmaradt. Julianus utazásáról rendfőnöke, Riccardus testvér számolt be a pápának. Jelentését az előzmények leírásával kezdi, miszerint a domonkos barátok a Magyarok Történetében – ami feltehetően az elveszett ősgesta lehet – találkoztak Magna Hungariával, ahonnan annak idején a hét vezér kiköltözött, de sokan ott maradtak.
Ottó egy karnyújtásnyira volt tőlük
Ennyi pedig elég volt, hogy négy barát útnak induljon:
Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették. […] több mint három esztendeig keresték őket, de az utak sok veszedelme miatt nem tudtak nyomukra akadni, kivéve közülük egy papot, Ottó nevűt, aki csak úgy utazhatott, hogy kereskedőnek adta ki magát. Ő egy pogány országban talált néhány azon nyelven beszélőt, akik révén megbizonyosodott afelől, hogy mely vidéken laknak, de tartományukba nem jutott el.
Visszatért Magyarországra, hogy társakat vegyen maga mellé és újabb expedícióra menjen, de a sors nem engedte. A fáradalmaktól meggyötörve hazatérése után nyolc nappal meghalt, de előtte minden információt átadott rendtársának, Julianusnak.
Ő pedig három szerzetessel, Béla herceg, a későbbi IV. Béla király anyagi és eszmei támogatásával rögvest útra is kelt – 1235 májusa volt ekkor. Ebből is látszik, micsoda lelkesedéssel, izgalommal fogadhatta a korabeli, mondjuk úgy, közvélemény az “előmagyarok” megtalálását.
Julianus egy erős, szilaj “Magyarországot” talált
Mi lehetett a távlati cél? Nem tudjuk. Még az is lehet, behívták volna őket a Kárpát-medencébe, mint ahogy tette azt Béla a kunokkal. A lényeg, hogy a négy szerzetesből a hosszú és viszontagságos útról ketten visszafordultak, egy barát pedig, név szerint Gerhardus elhunyt. Julianus azonban életben maradt, és sikerrel járt, a Volga mentén megtalálta a magyarokat. Egy meglehetősen szilaj népet:
Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.
A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak.
– írja Riccardus a pápának.
Az utolsó pillanatban…
Julianus nem maradt sokáig, a tatár veszély, és a keleti magyarokról szóló nagy hírrel sietett haza, 1236 karácsonyán lépett újra magyar földre – ezúttal Kárpát-medencei magyar földre. Beszámolója alapján azonnal újabb küldöttség indult Magna Hungaria felé, majd miután Rómában is jelentést tett, 1237 tavaszán Julianus is újra keletre indult.
Gondoljunk csak bele, ha Julianus 1235-ben nem indul útnak, ha késlekedik, most a volgai magyarok létezéséről sem tudnánk. A hátrahagyott rokonokról szóló történetfoszlányokat bizonyítékok híján könnyen a mendemondák világába utalnánk.
Két magyar biztos. Volt harmadik is?
És miért írtuk azt, hogy a Kárpát-medencén kívül talán még két magyar etnikum is élhetett keleten? Szabados György történésszel beszélgettünk erről korábban, a részleteket itt olvashatja.
A lényeg, hogy a történész a források összevetése alapján úgy véli, Ottó és társai nem a ma Magna Hungariának tekintett területen jártak, hanem a Konstantin által leírt és erős szabiroknak nevezett, Perzsia vidékére visszavándorolt magyarok utódait találták meg. Julianus viszont egy másik magyar közösségre bukkanhatott a Volga mentén Magna Hungariában.
Nem tudni, mikor, hol és milyen sorrendben vált szét a magyar közösség. Szabados szerint nem több, mint “életszerű feltételezés”, hogy az őshaza – a Csodaszarvas-monda alapján – Perzsia területén lehetett, ahonnan egy rész észak, egy másik nyugat felé indulhatott. A nyugatiak később ismét szétváltak: voltak, akik visszatértek Perzsiába, a többiek pedig Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe költöztek.
