Élet-Stílus

Három részre szakadt a magyar

admin
admin

2011. 09. 24. 12:25

Nem tudjuk, mikor és milyen sorrendben, de a magyar nép akár évszázadokkal a honfoglalás elõtt három részre szakadt. Az egyik visszatért Perzsia területére, a másik Baskíriában élt, míg a harmadik a Kárpát-medencébe költözött. A XIII. századig 500 évet is élhettek egymástól elzártan, de mindháromban élt még a közös etnikus eredet tudata és kiválóan megértették egymást – magyarul.

A krónikák sokszor homályos utalásai és a mondák ködös múltba veszõ történeteinek mélyén mindig ott van az igazság egy-egy részlete, amelyek feltárása és „összeillesztése” a modern történettudomány feladata. A szûkös források miatt az „abszolút igazságot” talán soha nem ismerhetjük meg, de a történész feladata és kötelessége, hogy a rendelkezésre álló információk alapján megfogalmazza az általa legvalószínûbbnek tartott forgatókönyvet. Ami mellett természetesen elismeri a bizonytalanságságokat, egyes kérdéseket pedig nyitva hagy és új bizonyítékok felbukkanása esetén újragondolja elméletét.
Ez a helyzet a magyar nép korai szétválásával is, amellyel, azaz „Szkítia három részre szakadásával” már a Csodaszarvas-mondában is találkozunk. Sorozatunk elõzõ részében említettük, hogy a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár leírása alapján a magyarokkal azonosított erõs vagy rendíthetetlen szabiroknak nevezett nép valamikor a VII–IX. század folyamán kettévált, egyik részük visszatért Perzsia vidékére, míg a másik Etelközbe vándorolt. A csodaszarvas-mondát Szkítia nehezen értelmezhetõ leírása követi: eszerint a szkíták országa területileg egységes, de kormányzás tekintetében három részre oszlik, Bascardiára (más változatban Barsacia), Dentiára és Magoriára (Mogoriára). Ez utóbbi kettõt Anonymus egynek véve úgy tartja, hogy Szkítiát Dentümogyernek hívták. Kettõs vagy hármas felosztás emléke élhetett középkori klerikusaink emlékezetében? Mi lehetett ennek a valóságalapja? A válasz megint és újra a magyarság elágazó ethnikus történetéhez vezet.

Az õsöket mentek felkutatni

Mivel a monda legkorábbi írott formáját Kézai Simon tollából, az 1280-as évek elején írott Gesta Hungarorumból ismerjük, lényegi kérdés, hogyan került bele ez a hármas tagolás? Azaz a Konstantinnál és Anonymusnál olvasható kettes tagolás volt az eredetibb, és ez bõvült Julianus útjának hatására hármassá? Vagy Konstantin és Anonymus már csak két tartomány magyarjaira látott rá? – vezeti fel a témát Szabados György történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos fõmunkatársa. Mindekét nézetnek megvannak a tudományos képviselõi. A válaszhoz nézzük, mi motiválhatta a keleti magyarok felkutatására a szerzeteseket, pontosabban megbízójukat, nagy valószínûséggel magát II. András királyt.
Anonymus szobra a Városligetben. Ligeti Miklós alkotása. Fotó: Jászai Csaba/MTI

Anonymus szobra a Városligetben. Ligeti Miklós alkotása. Fotó: Jászai Csaba/MTI

A XIII. század elsõ felében logikus válasz lenne a puszta hittérítés, amihez azonban „praktikusabb”, közelebbi célpontot is találhattak volna a mai Moldva és Havaselve területén lakó pogány kunok körében. A másik a diplomáciai kapcsolatok felvétele, hírszerzés, netán kémkedés, ám önmagában ezt is elvethetjük, hiszen bár a mongol Aranyhorda már kezdett tényezõvé válni a messzi keleten, de a kérdéses terület nagyon is távol esett a magyar uralkodók érdeklõdési körétõl. Bár nem szabad elvetni e két lehetõséget, de Szabados szerint a fõ motivációt közös etnikai eredettudat táplálta. Még az is felmerülhetett, hogy nyugatra hívják, és a Kárpát-medencében térítik keresztény hitre a távoli rokonokat.

Konstantin leírásából tudjuk, hogy a X. század közepén a keleti és a nyugati magyarság még élénk kapcsolatokat ápolt egymással: „A türköknek (magyaroknak) amaz elõbb említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, elõbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják õket, s gyakran hoznak választ tõlük ezeknek”. Arról azonban nincs információnk, mikor és hogyan halt el ez az intenzív kapcsolat.

A legelsõ, keleti magyarok felkutatását célzó küldetésrõl Julianus baráttól tudunk, aki elsõ útjáról hazatérve rendtársának, Ricardusnak „mondta tollba” utazása eredményeit. Ebben beszámolt egy korábbi, tehát még az õ elsõ útját megelõzõ expedícióról, amelyen ugyancsak négy domonkos szerzetes vett részt, de közülük csak egy tért haza, aki tapasztalatait megosztotta Julianusszal. Mit tudhattak a XIII. századi domonkos szerzetesek a Magna Hungariába (Õsi, vagy Régi Magyarország) indított expedíciójuk elõtt a tõlük távol élõ néprészrõl? A Julianus barát elsõ útjáról készült jelentés ezt írja: „A keresztény magyarok történetében azt találták, hogy van egy másik, Nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött, hogy lakóhelyet keressen magának, minthogy földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta. Miután sok országon áthaladtak és pusztítottak, végül elérkeztek arra a földre, melyet most Magyarországnak neveznek, akkor pedig a rómaiak legelõjének mondottak. Ezt választották maguknak lakóhelyül a többi földek közül, meghódítván a népeket, amelyek akkor itt laktak. Ahol is végül Szent István, elsõ királyuk a keresztény hitre térítette õket; míg az elõmagyarok, akiktõl származtak, hitetlenségben maradtak, mint ahogy ma is pogányok.

Csodaszarvas Mátraballán. Király Róbert alkotása. Fotó: H. Szabó Sándor

Csodaszarvas Mátraballán. Király Róbert alkotása. Fotó: H. Szabó Sándor

A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktõl származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegnek. Elküldtek hát négy barátot keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják õket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették. Az említett szerzetesek, akiket kiküldtek, sok fáradságnak kitéve magukat tengeren és szárazföldön, több mint három esztendeig keresték õket, de az utak sok veszedelme miatt nem tudtak nyomukra akadni, kivéve közülük egy papot, Ottó nevût, aki csak úgy utazhatott, hogy kereskedõnek adta ki magát. Õ egy pogány országban talált néhány azon nyelven beszélõt, akik révén megbizonyosodott afelõl, hogy mely vidéken laknak, de tartományukba nem jutott el. Visszatért hát Magyarországra, hogy több barátot vegyen maga mellé, akik vele visszamenve a keresztény hitet hirdessék közöttük. De a sok fáradságban eltörõdve, visszaérkezése után nyolcadnapra, miután megkeresésük minden útját-módját elmagyarázta, Krisztushoz költözött.”

„Életszerû feltételezés”

Ottó és három társa tehát félig-meddig vaktában indult útnak, de sikerrel jártak, és találkoztak magyarokkal, akikkel kiválóan megértették egymást – magyarul. Szabados György a források összevetése alapján azonban úgy véli, hogy a barátok nem a ma Magna Hungariának tekintett területen jártak, hanem viszontagságos útjuk során a Konstantin által erõs szabiroknak nevezett és Perzsia vidékére visszavándorolt magyarok utódait találták meg. Akikkel a X. században még aktív kapcsolatot ápolt a Kárpát-medencei néprész. Csak hogy értsük: a XIII. század elején tehát élt még egy magyarul beszélõ közösség Európa és Ázsia határán, akik a négy szerzetes útján ismét megtalálták a kapcsolatot a nyugatra elszármazott rokonokkal. A csavar ezután következik. Ottó halála elõtt megosztotta tapasztalatait rendtársaival, és útmutatása alapján újabb négy szerzetes indult útnak, immár IV. Béla király támogatásával. Hosszas bolyongás után ketten vissza is fordultak, csak Gerhardus és Julianus kutatott tovább, ám Gerhardus megbetegedett, és meghalt. Így csak Julianus találkozhatott keleten maradt véreivel.

A Julianus elsõ útjáról írt jelentésbõl az valószínûsíthetõ, hogy míg Julianus elõfutára, a tragikus sorsú Ottó szerzetes a Perzsia-vidékén élõ szabir- vagy szavárd-magyarok nyomára jutott, addig Julianus viszontagságos vándorlása végén egyedül maradva egy másik magyar közösséghez érkezett el. „Megtalálta pedig õket a nagy Etil (Volga) folyó mellett. Kik látván õt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették õt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitrõl vagy egyebekrõl, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették õt, és õ is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenrõl, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem mûvelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bõvelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tõlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.” A domonkos-rendi szerzetes úgyszólván véletlenül bukkant Nagy (értsd: Régi) Magyarországra!

Magna Hungariában tehát magyarul beszéltek, és örömmel fogadták a szerzetest, mert tudták, évszázadok után is számon tartották, hogy létezik egy másik magyar csoport, amelyik valamikor tõlük elszármazott. Tõlük és nem onnan, ami nagy különbség – figyelmeztet a történész. Julianus Magna Hungariában találta meg a magyarokat, ám ez nem jelenti azt, hogy õk ekkor már több száz éven keresztül ott is éltek. Mai tudásunk szerint nem lehet megállapítani, hogy a három magyar néprész mikor és milyen sorrendben vált szét, így Szabados György elmélete sem több – saját szavaival –, mint egy „életszerû feltételezés”. Eszerint a magyar közösség õshazája a csodaszarvas-monda szerint Perzsia vidékén volt, ahonnét egy rész észak, míg egy másik nyugat felé indulhatott. Hogy mikor és miért, azt nem tudjuk. A nyugatiak késõbb ismét szétváltak, az egyik néptörzs, a szabir, vagy szavárd magyarok visszatértek a Kaukázus vidékére, míg a többiek elõbb Etelközbe vonultak, majd végül a Kárpát-medencében állapodtak meg.
A jelölésnél a mai Baskír Köztársaság, az egykori Magna Hungaria. Forrás: Google Map

A jelölésnél a mai Baskír Köztársaság, az egykori Magna Hungaria. Forrás: Google Map

Õsi emlékezet

Még megtippelni sem tudjuk a szavárd magyarok, vagy Magna Hungaria lakóinak létszámát, utóbbiról azonban feltételezhetjük, hogy jól szervezett, erõs közösséget alkottak. Tekintve, hogy Julianus megérkezése elõtt sikerrel álltak ellen a tatároknak. Annyi viszont biztosan elmondható, hogy a XIII. században, akár félezer éves különélés után mindhárom magyar közösségben élt a közös etnikai eredet tudata. Ily hosszú elszigeteltség után megértették egymás nyelvét: ez arra hívja fel a figyelmet, hogy nyelvünk sokkal lassabban változott, mint azt ma sokan gondolják.

Kettõs vagy hármas „tartományi” tagolódás emléke lehetett az eredeti hagyományváltozat? Magna Hungaria felõl érkezhetünk egy lehetséges válaszhoz. Ezt a területet nem sokkal késõbb két Ferenc-rendi szerzetes utazó, Plano Carpini és Willelmus Rubruk Baskíriával azonosítja. Julianustól ezt a megfeleltetést még nem olvashatjuk. Éppen ezért logikusnak látszik azt feltételezni, hogy az Árpád-kori történetírás a két ferences utazó értesülését építette be, és így a kettõs – Dentia + Mogoria (Dentümogyer) – hagyomány bõvült hármassá Kézai Simon elõtt (vagy Kézai Simon által). Igen ám, de ennek az elméletnek van egy buktatója! Mégpedig az, hogy jóval Plano Carpini és Willelmus Rubruk elõtt is nevezték a magyarokat baskírnak. A XII. század közepén egy muszlim utazó, Abu Hamid al-Garnáti így nyilatkozik II. Géza király (1141–1162) Magyarországáról: „megérkeztem Unkúrijjába, ahol egy básgird nevû nép él.” Sõt, már a X. század elsõ felében felbukkan a magyarok idegen megnevezései között a baskir változat!

Konkrétan al-Isztahri hívja így a magyarokat: ez az azonosítás tehát évszázadokkal Kézai elõtt „benne volt a levegõben” és a korai magyar emlékezet is tudomást szerezhetett róla. Mi lehet tehát a Bascardia, Dentia és Magoria „hármas tartomány-monda” valóságalapja? Szabados György itt gróf Kuun Géza 1895-ben közölt magyarázatát fogadja el. Eszerint „a tartományok három részre – Barsacia, Dentia, Mogoria – való felosztása nem máshonnan, mint az õsi néphagyományból került a magyar krónikákba. Közülük a két utóbbi egyetlen elnevezéssé egybeszerkesztve Dentumoger formában olvasható Béla király jegyzõjénél.” Ha a monda nyelvezetét akarjuk „lefordítani”, akkor talán nem járunk messze az igazságtól, ha Bascardián Magna Hungariát, Dentián a Perzsia-vidéki szavárd-magyarok lakhelyét, Mogorián pedig Etelközt értjük.

Szabados György fent ismertetett elmélete egyben magában hordozza a fõleg nyelvtörténeti érvekre épített „lineáris történelemszemlélet” kritikáját is. Ennek kapcsán sorozatunk következõ részében a finnugor õstörténet-szemlélet módszertani hibáiról lesz szó.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.