Ahogy arról egy korábbi cikkünkben már részletesebben is írtunk, egy játékkonzol csak annyira jó, mint a rá megjelenő videojátékok, és ebben a tekintetben a PlayStation 4 (de még a Nintendo Switch is), csúnyán rávert a 2013-ban megjelent Xbox One-ra. A Sony konzolja és a Microsoft gépe nagyjából egyszerre került a boltokba, az előbbiből mégis dupla annyi fogyott az elmúlt hat évben, mint a konkurens gépből.
Ehhez persze kellett az is, hogy a Microsoft csúnyán elbaltázza az Xbox One bevezetését, de ennél fontosabb, hogy a PS4-re sorban érkeztek az olyan exkluzív programok, amik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy közel 100 millió példány találjon gazdára a masina különböző változataiból. Elég csak a 2018-as évre gondolni, mikor olyan kiváló, csak a Sony konzolján futtatható játékok jelentek meg, mint a
Mindegyik átlagon felüli program, amikért érdemes beruházni egy PlayStation 4-re, és sokáig úgy tűnt, hogy a Sony egész egyszerűen nem tud hibázni. Ugyanakkor valahol törvényszerű, hogy minden sikerszéria véget érjen egyszer, és a PS4 életében ez április végén következett be, mikor megjelent az idei tavasz nagy durranásának szánt Days Gone – ami ugyan nem egy rossz játék, de minőségben messze elmarad attól, amit a PlayStation 4-exkluzív programoktól megszokhattunk.
Elég volt a fertőzöttekből
Az amerikai SIE Bend Studio fejlesztésének egyik legnagyobb rákfenéje, hogy az egész játék alapjait biztosító téma egy sokszorosan lerágott csont. Elszabadul egy váratlan fertőzés, az emberiség jelentős része agresszív lénnyé válik, összeomlik a civilizáció, a megmaradtak pedig nemcsak a zombiszerű szerencsétlenekkel küzdenek, de a rosszindulatú vagy tébolyodott megmaradt embertársaikkal is.
Ami nagy eltérés a hasonló tematikájú The Last of Us-hoz képest, hogy itt nem lineáris játékmenetet kapunk, hanem egy szabadon bejárható világot, fő történetszállal, opcionális küldetésekkel és számos extra tevékenységgel, amit olyan dolgok egészítenek ki, mint a változó időjárási viszonyok és egymástól látványban eltérő területeket. Manapság ez a recept már nem számít frisnnek, így az alkotók azzal igyekeztek feldobni, hogy főhősünk (Deacon) egy vérbeli motoros, aki a tuningolható kétkerekűjén járja be keresztül-kasul Oregon erdős, hegyes, kisvárosokkal tarkított területét.
Sajnos a kreativitás ezzel nagyjából el is fogyott, ugyanis ezt leszámítva ugyanazt kapjuk, mint bármelyik másik hasonló játékban (pl. Far Cry– és Assassin’s Creed-széria): tapasztalati pontokkal fejleszthető főhős, fokozatosan megnyíló egyre erősebb fegyverek és jobb fejlesztések, gyűjtögetés, meg egy kis csináld magad tárgykészítés, amivel muníció, meg mindenféle segédeszköz gyártható a karakternek.
Mindezt egy meglehetősen sablonos történet öleli körbe, elvesztett feleséggel, gyanús kutatókkal, egymással acsarkodó frakciókkal és persze megannyi ránk vadászó fertőzöttel. Utóbbi felettébb unalmas egy idő után, ráadásul a különböző típusú ellenfelek esetében sem szaladt el az alkotók fantáziája. Az egyetlen értékelhető újdonság, hogy a zombiszerű ellenfelek sokszor hordában közlekednek, a Z világháborút idézve, és az ilyen csoportok legyűrése valóban komoly kihívás elé állítja a játékost.
Fájó pont továbbá, hogy a küldetések jelentős része önismétlő: a legtöbb esetben el kell menni egy helyszínre, ahol likvidálni kell a fertőzötteket vagy a fegyveres banditákat/őrülteket. Ebbe egy kis színt visz, mikor a zombik fészkeit kell kitakarítani, illetve vannak olyan üde foltok, mint a távcsöves puskával biztosított támogatás a bajtársunknak, de ezek sokat nem javítanak azon, hogy a játék nagyjából 40 órájából ötöt motorozással töltünk a jelentősebb helyszínek között, harmincat pedig azzal, hogy ugyanazt a rutint ismételgetjük: lövünk mindenre, ami túl közel merészkedik hozzánk.
A technika ördöge
A sablonos, csak a játék végére érdekessé váló sztorin és a meglehetősen monoton játékmeneten az sem segít, hogy a főszereplő nem egy különösebben szerethető karakter, illetve az amúgy sem tökéletes összképen sokat rontanak az olyan elbaltázott fejlesztői döntések, hogy nincs normális fedezékrendszer.
A küldetések jelentős része a legegyszerűbben lopakodva és fedezékből harcolva oldható meg, de a Bend Studio nem vette a fáradtságot, hogy a falakhoz, tereptárgyakhoz oda lehessen simulni, onnan kilövöldözve. Az osonós repertoár kimerül abban, hogy leguggolunk, és elrejtenek minket a magasabb bokrok.
És ha mindez nem lenne elég, a technika ördöge is felesküdött a Days Gone ellen. A megjelenést követően szinte hetente érkeztek a javítások a programhoz, de még másfél hónap után is rendszeresen találkozhatunk idegesítő hibákkal. Fel nem vehető tárgyak, az kezeléshez szükséges gombok felszívódása, szaggatások, indokolatlan kilépések, bosszantóan hosszú töltési idők, az olyan utólag javíthatatlan ballépésekről nem is beszélve, mint a teljesen helyzetidegen, de rendszeres dühkitörések, amit a főszereplő produkál, miután meghallgat egy-egy rádió adást.
Nem rossz, de nem is igazán jó
Mindezek alapján úgy tűnhet, hogy a Days Gone egy szörnyű játék, de ez így erős túlzás lenne. Igazából egy teljesen átlagos program, idegesítő, de túlélhető hibákkal, ami belesett a nyitott világú videojátékok legnagyobb hibájába: tele van 40-60 órányi tartalommal, ami alapvetően dicséretes, de a fejlesztők mindezt képtelenek voltak változatossá és igazán magával ragadóvá tenni. Ráadásul a főhős és a történet sem igazán motivál arra, hogy 2-3 óránál több időt töltsünk egyhuzamban a játék előtt.
Fontos továbbá az is, hogy a PlayStation 4-exkluzív játékok esetében túlságosan hozzászoktunk a magas minőséghez, és azokhoz képest itt nagyon kilóg a lóláb. Képtelenség úgy lelkesedni ezért a programért, mint mondjuk a God of Warért vagy éppen a Horizon Zero Dawnért. Persze ha valaki szereti a nyitott világú játékokat, és a zombik sem idegesítik, akkor a Days Gone minden hibája ellenére is megérhet egy próbát – mondjuk egy jelentősebb leárazást követően.
