Tech játékteszt
Marvel's Spider-Man_20180907222311

Bárcsak minden gyerekkori álom így teljesülne

Birkás Péter
Birkás Péter

újságíró. 2018. 09. 15. 17:03

Szeptember 7-én jelent meg PlayStation 4-re a Marvel’s Spider-Man, a legújabb videojáték, amiben a közkedvelt Pókember bőrébe bújhatunk. Az Insomniac Games alkotását óriási várakozás előzte meg, de a kaliforniai fejlesztőcsapat megugrotta a lécet: nemcsak minden idők legjobb hálószövős kalandját tették le az asztalra, de a munkájuk az egyik legkirályabb szuperhősös program, amihez szerencsém volt, és simán pályázik a 2018-as év legjobb játéka címre is.
Korábban a témában:

Közel harminc éve vagyok Pókember-rajongó, a lavinát a nagymamám indította el még 1989-ben, mikor megvette nekem a magyar kiadású A csodálatos Pókember második számát. A lelkesedés tinédzser koromban ugyan kicsit alább hagyott, de a húszas éveim elején új erőre kapott, hogy aztán sose múljon el.

Mostanra több ezer képregény, figurák/relikviák tucatjai és egy tetoválás bizonyítják, hogy a Stan Lee és Steve Ditko által 1962-ben megalkotott karakter sokkal több nekem, mint egy szimpla képregényhős: végig kísért életem jelentős részén, bizonyos szempontból része lett az identitásomnak, és ebből fakadóan meglehetősen kritikusan közeledek minden filmhez és videojátékhoz, amiben felbukkan. A most megjelent Marvel’s Spider-Man sorsát már a bejelentés óta figyeltem, meglehetősen biztatók voltak a jelek, de arra magam sem gondoltam volna, hogy az Insomniac Games egy

olyan videojátékot tesz le az asztalra, amiről kölyökként álmodoztam.

MINDEN ISMERŐS, MÉGIS ÚJAT MUTAT

A Marvel’s Spider-Man egyik legnagyobb ütőkártyája, hogy nem nézi hülyének és nem untatja a játékosokat: mindenki ismeri Pókember történetét, mindenki tudja, hogy a „nagyobb erő nagyobb felelősséggel jár”, így az alkotók nem fárasztanak minket az eredettel, sőt egy 23 éves Peter Parkert irányítunk, aki a történet szerint már nyolc éve viseli a falmászó szuperhős gúnyáját, és az oktatómódként szolgáló bevezetőben pont az egyik legádázabb ellenfelét, Wilson Fisket, a Vezért juttatjuk rács mögé – más játékban ez lenne a finálé, itt pedig épp hogy csak bemelegítettünk.

Marvel's Spider-Man_20180907230344
Rendet teszünk New York városában – Fotó: Birkás Péter / 24.hu

A játék másik fontos tulajdonsága, hogy az univerzum ugyan mindenkinek ismerős, de mégis olyan történetet kapunk, amit még sosem láthattunk korábban. Mary Jane itt feltörekvő riporter, Jonah. J. Jameson egy rádióműsort vezet, Norman Osborn New York polgármestere, Otto Octavius pedig egy olyan tudós, akinek pont Peter Parker a segédje. Az Insomniac Games jól ismert lapokkal játszik, de rendesen megkeverték a paklit, olyan sztorit tálalva a játékosoknak, ami még

a legnagyobb rajongóknak is tartogat libabőrös pillanatokat.

A Marvel’s Spider-Man nem elégedett meg annyival, hogy pofozkodni küldi Pókembert: rendesen felépített karaktereket kapunk, motivációkkal és érzelmekkel, a kezdetben egyszerűnek tűnő bandaháborús sztori pedig nagyjából az első harmadtól egyre mélyebb vizekre evez. Az írók teljesen átszabták jó néhány fasúlyos szereplő eredetét, újra szőtték a kapcsolati hálókat és a motivációkat, ami lassan induló, de fokozatosan egyre érdekesebbé váló történetet eredményez, egy olyan utolsó harmaddal, ahol a tetőfokára hágó izgalom miatt egész egyszerűen képtelenség letenni a kontrollert.

MAGYAR FELIRATTAL

A hazai játékosok örömére a Marvel’s Spider-Man lokalizálva érkezett a boltokba, azaz a teljes program magyar feliratot kapott. A fordítás minőségébe nem nagyon lehet belekötni, az egyetlen probléma, hogy a szereplők nevei nem lettek lefordítva: még Pókember is Spider-Man maradt. Ez ugyanakkor nem a fordítókon múlott, hiszen a lokalizálásért felelős cég döntött úgy, hogy a játékban nem használhatók az itthon elterjedt elnevezések.

Az Insomniac Games sokat merített a Dan Slott által jegyzett The Amazing Spider-Man képregényekből, nem voltak szívbajosak kevésbé ismert szereplőknek (Mr. Negative) jelentősebb szerepet adni, sőt olyan területekre is elmerészkednek, amire a képregényekben is csak úgy volt példa, hogy később semmissé tették. A végeredmény kenterbe ver minden filmet, még az igazán kiváló képregényekhez mérve is nagyszerű és fordulatos történetet kapunk, arról nem is beszélve, hogy az alkotók már a folytatás alapjait is lefektetik a szemünk láttára – amitől csak még izgalmasabbá válik az egész.

PÓKEMBERRÉ VÁLNI

Játékmenet szempontjából a Marvel’s Spider-Man nem hoz forradalmat a nyitott világú akciójátékok műfajába, sokkal inkább a már ismert megoldások közel tökéletesre csiszolt egyvelegét kapjuk. Manhattan szinte teljes egészében le van modellezve, gyönyörűen fest és már a kezdetektől szabadon bejárható. Hálóhintázni még soha nem volt ennyire lendületes és felszabadító, néha csak azért indítottam el a játékot, hogy kedvemre száguldozhassak a felhőkarcolók között.

A fő történet fordulópontjai lineárisan követik egymást, de emellett természetesen rengeteg mellékküldetést kapunk, amik fokozatosan nyílnak meg, miközben haladunk előre a sztoriban. Ezen a téren nincsenek csodák, hiszen bunyózni kell, gyűjtögetni, illetve a képességeinket próbára tévő kihívásokban (pl. drónok, bombák, galambok (!!!) levadászása) részt venni, de az Insomniac Games úgy oldotta meg ezeket a rutinfeladatokat, hogy igazi pluszt nyújtsanak a játékosoknak.

A program például figyelembe veszi, hogy Peter Parker egy tudós, így a minijátékok és a küldetések egy része tudományos problémákra koncentrál, de még a városszerte elszórt hátizsákok begyűjtése is jó móka, mert minden egyes batyu valamilyen relikviát tartalmaz, ami visszautal a hősünk karrierjének nyolc évére, sőt sokszor képregényekre, filmekre és sorozatokra is találhatunk kikacsintást.

Marvel's Spider-Man_20180910150736
Rengeteg easter egg van a játékban, ez például Matt Murdock névjegykártyája – Fotó: Birkás Péter / 24.hu

Ami a harcot illeti, szinte tökéletes rendszert kapunk. Pókember nem legyőzhetetlen, ha nem figyelünk, még egy utcai banda is simán leterít, ha viszont ráérzünk a különböző mozdulatok és a megnyitható cseles kütyük (hálóbomba, drón stb.) használatára, akkor a hullámokban támadó, nem egyszer tucatjával érkező, egyre erősebb pribékek sem okozhatnak gondot. Az ütések, rúgások és a háló folyamatos használata ráadásul tölti az úgynevezett fókusz csíkot, amivel visszanyerhető némi életerő, sőt egy speciális és az átlagnál erősebb támadás is megnyitható vele.

A csaták már az utcai bandákkal is látványosak, a főellenfelek (Rinó, Elektró, Keselyű, Skorpió, Rengető stb.) legyűrése pedig akciófilmeket lepipáló csetepatékat eredményez. Azért pedig külön piros pont jár, hogy a komolyabb rosszfiúkkal folytatott harcok nem frusztrálók – van bennük kihívás bőven, de kis odafigyeléssel kiismerhetők a gyenge pontok, és onnantól garantált a siker.

A megoldott feladatokért és győzelmekért tapasztalati pont jár, hősünk szintet lép, és folyamatosan nyitjuk meg az újabb harci lehetőségeket, kütyüket és ruhákat – utóbbiak ugyanakkor nemcsak elég menő külső változást jelentenek, de minden egyes kosztümmel elérhetővé válik egy speciális képesség is, amit aztán bármelyik hacuka mellé párosíthatunk. Van amelyik egy folyamatosan támadó drónt nyit meg, de akad olyan is, amivel ideiglenesen teljesen felfogja a testünket elérő lövedékeket.

És végre nemcsak pofozkodni lehet, de lopakodni is, csendben, egyesével szedve le az ellenfeleket. A Marvel’s Spider-Man ezen a téren is sokat merít a Batman: Arkham-játéksorozatból, ugyanakkor badarság azt állítani, hogy az Insomniac Games szimplán lemásolta a Rocksteady sorozatát – az ihlet tagadhatatlan, de az új Pókember messze túlszárnyalja Batman borongós kalandját.

Amibe az Arkham Knight-nak beletört a bicskája, az itt nagyszerűen működik: kapunk egy élő és lélegző nagyvárost, ami nemcsak egy üres, banditákkal teli hatalmas díszlet, hanem egy olyan pezsgő környezet, ami folyamatosan változik (a napszakok és a kinézet is), és elhiteti velünk, hogy tényleg tétje van a dolgoknak, arra sarkallva a játékost, hogy mindent megtegyen New York megmentéséért.

MEGVALÓSULT ÁLOM

Amikor megkedveltem Pókembert, még a Commodore 64 volt az egyik legmenőbb játékgép, és a hálószövős játékok meg sem közelítették azt az élményt, amit a képregények nyújtottak. Gyerekként természetesen arra vágytam, hogy a felhőkarcolók között szabadon hálóhintázhassak, Pókemberré és Peter Parkerré válhassak, győzedelmeskedhessek a túlerő felett –

a Marvel’s Spider-Man pedig hibátlanul adja vissza ezt az álmomat.

Persze korábbi játékokban is volt már erre lehetőség, de az Insomniac Games alkotása nemcsak használja Pókember karakterét, de érti is, visszaadja azt a hangulatot és életérzést, ami teljesen magával ragadott a 80-as évek végén. A program nem nyomja el Peter Parkert, ő is fontos része az egésznek, ugyanúgy, mint May néni vagy épp Mary Jane, akit többször is irányítani lehet – és nem csak őt, ami további rétegekkel ajándékozza meg a játékot.

Az új Pókember legerősebb része egyértelműen a történet: fordulatos, sokszor meghökkentő, magával ragadó és nem mellesleg érzelmes – nem tagadom, a játék végi katarzis könnyeket csalt a szemembe, és erre tényleg csak nagyon kevés videojáték képes. Emellé pompás játékmenet társul, szabadsággal, rengeteg tennivalóval és kihívással, akár 30-40 órára nyúló tartalommal – olyan minőségben, ami garantáltan nemcsak azokat varázsolja el, akik már közel harminc éve Pókemberrel kelnek és fekszenek.

FOTÓ MÓD

A játékban helyett kapott egy fotó mód is: bármikor megállíthatjuk a játékot, és a specális lehetőséget kiválasztva készíthetünk képeket a játékból. Forgathatjuk a kamerát, állíthatjuk az élességet, a filtereket és még sorolhatnánk, egészen döbbenetes képernyőmentések készíthetők így. A cikkünkben szereplő fotók jelentős része is így született.

Birkás Péter korábbi cikkei
vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.