Nehéz olyan embert találni, aki ne hallott volna Britney Spearsről. Mindenkinek megvan róla a véleménye, kinek megalapozott, kinek felszínes, ám aligha lehet semlegesen figyelni azt, ami az énekes körül zajlott az elmúlt néhány évben. Az egykori pophercegnő sokaknak – főleg a nyolcvanas-kilencvenes években született és szocializálódott lányoknak – lehetett példakép. Mások csak a róla szóló híradások alapján ítélik meg: sokaknak ő az az őrültnek tűnő celeb, akinek idegösszeomlása volt, és állandóan hülyeségeket posztol az Instagramra.
Menekülés a valóságból
Britney Spears memoárja a celebes önéletrajzi könyvekhez hasonlóan lineáris felépítésű. Azzal kezdődik, amire látatlanban is tippelnénk: Spears kislányként egyfolytában énekelgetett, ez jelentette számára a menekülőutat a valóságból és a nem túl stabil otthoni környezetből. Idilli gyerekkorról vagy meleg családi fészekről szóló nosztalgiázásra senki ne számítson, ugyanis, ahogy ő fogalmaz:
Felmenői között akadt elmegyógyintézetbe zárt, majd öngyilkosságot elkövető nagymama; feleségét és gyerekeit bántalmazó nagypapa; de Spears szerint a legtöbb fájdalmat mégis iszákos, erőszakos, néha napokra felszívódó, folyamatosan és minden téren csődöt mondó apjától szenvedte el.
Szüleivel finoman szólva is hullámzó volt kapcsolata egész életében. Feltétlen tiszteletet és engedelmességet vártak tőle, cserébe nem nyújtottak sokat abból, amire egy fejlődésben lévő gyereknek szüksége van. Azt viszont hamar felismerték, hogy lányuk tehetségét kamatoztatni tudják, így elkezdték tehetségkutató versenyekre cipelni, ahol idővel a profik is meglátták Spearsben a potenciált.
Az újságban rátaláltak egy hirdetésére, melyben szereplőket kerestek a The All New Mickey Mouse Club című gyerekműsorba (a show nemrég lett harmincéves, itt írtunk erről hosszabban). Spears az első válogatón még túl fiatalnak bizonyult, azt tanácsolták neki, hogy szerezzen egy ügynököt, és gyűjtsön még némi tapasztalatot. Második nekifutásra már bekerült a műsorba.
Belülről olyan volt, mint a szórakoztatóipar kiképzőbázisa: folyamatos táncpróbákkal, énekleckékkel, színitanodával, lemezstúdióval, és közben persze a sulival
– írja erről az időszakról az énekesnő, majd ugyanebben a fejezetben megjegyzi: „közben gyorsan közel kerültem egy Justin Timberlake nevű sráchoz.” Egy ottalvós bulin, felelsz vagy mersz közben meg is történt az első csók.
A The All New Mickey Mouse Clubnál töltött másfél év után már biztos volt benne, hogy vágyik a reflektorfényre. Megtapasztalta az átlagos kamaszéletet, de hiányzott neki a szereplés, így, amikor egy ügynök felvetette, fel kellene énekelnie egy saját dalt, nem hezitált, azonnal élt a lehetőséggel. Rögtön lemezszerződést kapott, és belevetette magát a munkába.
„Mindenki fura megjegyzéseket tett a mellemre”
Mindenfajta tapasztalat nélkül vágott bele első albuma elkészítésébe, de keményen dolgozott, és elmondása szerint a kreatív folyamatokból is kivette a részét. Például a …Baby One More Time című dalához készült első videóklipjének koncepciója az ő ötlete volt. 16 éves korában adták ki az első lemezét, ezt követően felpörögtek az események: amíg Timberlake bandájával, az NSYNC-kel turnézott, Spearst különböző tévéműsorokba, fellépésekre hívták, fotózásokon és interjúkon vett részt, mindennap történt vele valami. A bulvársajtó már ekkor kiemelt figyelmet szentelt neki, nem kímélve őt.
Mindenki fura megjegyzéseket tett a mellemre, és tudni akarták, volt-e már mellplasztikám
– meséli erről a korszakról az egyik, számára legfájóbb dolgot: hogy nagyon korán szexualizálta őt a média. Mint írja, noha ekkoriban tizenéves kamasz volt, aki még szívecskével írta a nevét, egyesek mégis valóra vált Lolita-fantáziaként (a Lolita-effektus olyan jelenség, mely szerint a férfiakra társadalmi nyomás helyeződik amiatt, hogy minél fiatalabb partnert kell találniuk maguknak – a szerk.) tekintettek rá.
Igen, szerettem dögösen kinézni. Miért kezelt mindenki úgy már tinédzserként is, mintha veszélyes lennék?
– teszi fel a kérdést a könyvében.
Az első nagy törést a Timberlake-kel való szakítása hozta el az életében. Nemcsak a kapcsolat végét kellett elrendeznie magában, de közben azzal is kénytelen volt szembenézni, hogy a médiában kikiáltották bűnbaknak, „aki összetörte az amerikai aranyifjú szívét”, miközben a valóságban éppen ennek ellenkezője történt: „Justin mindenkinek elmondta, hogy szexuális kapcsolatban álltunk, ezért egyesek fontosnak tartottak rámutatni, hogy nem csupán csalfa céda vagyok, de hazug és képmutató is. A rengeteg tinirajongómra való tekintettel a menedzsereim és a sajtó emberei hosszú ideig próbáltak szende szűzként eladni, függetlenül attól, hogy Justinnal együtt éltünk, és tizennégy éves koromtól szexeltem.”
Saját bevallása szerint mindig is szociális fóbiával és szorongással küzdött, ami csak rosszabbodott, miután rájött, bármit tesz, azzal címlapra kerül – ráadásul az újságírók számos esetben a legelőnytelenebb fotókkal illusztrálják a róla szóló cikkeket. A bulvársajtó ezután nem engedett a szorításból, ott ütötték Spearst, ahol érték, a családjától pedig semmilyen támogatást nem várhatott – ők, mint valamiféle rajzfilmes karakterek, a szemük helyén dollárjelekkel tekintettek a gyerekükre.
Kevin Federline – akitől Spearsnek két fia született – eleinte mindent megadott neki, amire szüksége volt. Összeházasodtak, belevágtak a családalapításba. Kapcsolatuk már a második terhesség alatt megromlott. Akkor hidegültek el egymástól végleg, mikor férje saját rapkarrierjét kezdte építeni. „Tényleg azt hitte, hogy akkor ő most rapper. Eszem a szívét – annyira komolyan vette magát” – írja Spears, aki ekkoriban szülés utáni depresszióval küzdött, és ennek tetejébe óriási médiafigyelem hárult rá. Bármit csinált, abból szalagcím lett, a hétköznapi hibák számára nem voltak megengedettek.
Bár Spears az összes vele kapcsolatos, gyakran felemlegetett, a bulvársajtó által a szükségesnél ezerszer jobban felfújt botrányáról – gyerekkel az ölében vezetés, lesifotós megtámadása esernyővel, a haja leborotválása – említést tesz, az ezekre adott magyarázata egyszerűbb, mint gondolnánk, nincs mögöttük nagy titok: kiborult a paparazzók folyamatos zaklatásától, és attól, hogy minduntalan előlük kell menekülnie, miközben nem vágyott másra, csak hogy a gyerekeivel békében élhessen.
A málhás szamár, a fejőstehén
A válás idején megismétlődött Spearsszel, ami korábban is: a Federline-nal való szakítása után a média a rapper pártjára állt. Nem sokkal később, apja kezdeményezésére megindult Spears gondnokság alá helyezése, ami aztán lehetővé tette, hogy a családfő, Jamie Spears átvegye az irányítást lánya karrierje és lényegében egész élete felett.
A gondnokságot – vagy másként felügyeletet – általában azoknál rendelik el, akik nincsenek a megfelelő értelmi szinten ahhoz, hogy bármiről egyedül döntsenek. Ehhez képest én nagyon is jól funkcionáltam
– állítja az énekesnő, majd arról ír, mi mindenben korlátozták a szabadságát: egyebek mellett nem dönthetett egyedül arról, hol él, mit eszik, vezet-e autót, mihez kezd az idejével. Állítólag az apja egyszer azt mondta neki: „Csak hogy tudd, mostantól én diktálok. Te csak ülsz abban a székben, és majd én megmondom, mi lesz. Már én vagyok Britney Spears.”
Apám szerint én csak azért vagyok ezen a földön, hogy a család fejőstehene legyek
– írja a könyv egyik fejezetében. Ebből derül ki, hogy heti kétezer dollár „zsebpénzt” kapott, miközben a családja málhás szamárként dolgoztatta – minden, amit megkeresett, az ő zsebükbe került, cserébe pedig egy haszonállatnál is mostohábban bántak az énekesnővel. Könyvében úgy fogalmaz, a következő években robotpilóta-üzemmódra kapcsolt. Abban bízott, ha belemegy apja és társgondozói játékába, talán szabadon engedik, de időközben megtört a lelke, és úgy érezte, apránként elveszítette önmagát:
„Sehogy sem lehetettem felnőtt, ha egyszer nem kezeltek felnőttként, így hát bezárkóztam, és kislányként viselkedtem, de ekkor meg közbelépett a felnőtt énem – csakhogy a világ nem engedett felnőtt nőként viselkedni. Hosszú időn át elnyomták a bennem élő nőt. Elvárták, hogy parancsszóra vaduljak be a színpadon, az idő többi részében meg legyek robot. Úgy éreztem, mintha megfosztanának az élet titkos hozzávalóitól – az életöröm és a kalandvágy állítólagos bűnétől, ami emberivé tesz minket. Ki akartak ölni belőlem minden egyediséget, hogy valami gépies rutinra cseréljék. Ez pedig egy művésznél a kreativitás halálát jelenti.”
Ahogy saját szavaival fogalmaz, turnézásra kényszerítették, ahol mindent az előírásoknak megfelelően kellett csinálnia, és egyetlen változtatási ötletét sem fogadták el – időről időre pedig rehabra küldték. Ilyenkor még kevesebb időt tölthetett a gyerekeivel. Az egyik utolsó csepp az volt a pohárban, mikor megzsarolták, hogy vagy bevonul egy pszichiátriai intézetbe, vagy „kicseszett idiótát faragnak belőle” a bíróság előtt. Elmondása szerint hónapokon keresztül fogva tartották az akarata ellenére, elszakítva őt a fiaitól.
Sokaktól hallottam: »De hiszen megmentették az életedet!« Hát… nem, nem igazán. Attól függ, honnan nézed. Minden perspektíva kérdése. A zeném volt az én életem, és a gondnokság halálos csapást mért rá, ami összetörte a lelkemet.
Ha van pozitív aspektusa Spears ezen életszakaszának, az mindenképp a rajongói által tanúsított viselkedésben keresendő: ők kezdtek el gyanakodni amiatt, talán nincs minden rendben a popsztár körül. A #FreeBritney mozgalom egész lavinát indított el, míg Spears többszöri próbálkozás után végre felszólalhatott a hagyatéki bíróság előtt a gondokságról. Ekkor közölte az illetékes bíróval: hazudott, amikor az egész világnak azt mondta, minden rendben van vele.
Először felfüggesztették apja gondnokságát, majd nem sokkal később megszüntették. Spears pár hónappal a döntés után fogott bele könyve megírásába.
Nem mindenkinek megy a könyvírás, de ez nem baj
A memoárműfaj sajátossága, hogy a történteket az elbeszélő szubjektív, néhol önmagával szemben elfogult szemszögéből ismerjük meg. A bennem lévő nő című könyvvel az a legnagyobb probléma, hogy erősen csapongónak tűnik. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb híresség úgynevezett ghostwritereket, azaz szellemírókat alkalmaz, hogy könyvbe szánt gondolataikat rendbe tegyék helyettük. Ám ennél a könyvnél semmi nem utal arra, hogy ez így történt.
Könnyebben elfogadhatóvá válik a kissé csapongó történetvezetés, a véletlenszerű emléktöredékek megosztása, a néhol pongyola megfogalmazás és az élőbeszédben megszokott szóhasználat, amennyiben a teljes képet nézzük, azt, hogy Britney Spears élete közel sem volt rózsás az utóbbi két évtizedben.
Szerencsére túl hosszúra sem nyúlik, alig több háromszáz oldalnál, de a folyamatos ismétlések miatt (néhol egy bekezdésen belül is) megkockáztatjuk: fele ennyi oldalban is kielégítő élményt nyújtott volna a szöveg. Bizonyára a legnagyobb Spears-rajongókat ez nem fogja eltántorítani az olvasástól. Az énekes által megfogalmazott egyik legfontosabb gondolat a könyv végéhez közeledve bukkan fel: vajon mit gondol majd a családja a leírtakról?
Hiszek abban, hogy lelkiismeret-furdalásuk van, és valahol legbelül ők is tudják, hogy borzasztóan helytelen dolgot műveltek velem.
