„Dana mindig is tudta, hogy ő tulajdonképpen nő. Nem számít a hímvessző, a férfiként leélt harminc egynéhány év, a társadalom véleménye…” (Chris Bohjalian: Férfibőrben)
– Amióta megismertünk a Megasztárban, valamiképpen mindig is csodabogárnak számítottál. Érdekesnek, különcnek. Mindig feltűnően más voltál, mint az átlag. De arra, hogy így érzel, senki nem gondolt. Mennyire volt nehéz a nyilvánosság elé állnod?
– Az utóbbi időben bárhová mentem, faggattak… „Meleg vagy?” – kérdezték folyton. Vagy ami még rosszabb, egyszerűen „lebuziztak”. És pedig nem tudtam erre egy-két szóval válaszolni, nem akartam védekezni, hiszen, amit érzek, sokkal bonyolultabb. Arra gondoltam, tiszta vizet öntök a pohárba, ha támadnak, támadnak. A kinézetemért eddig is kaptam hideget-meleget, megszoktam.
– És most? Megkönnyebbültél?
– Bizonyos értelemben igen. Jó, hogy elmondhattam. Inkább csak azt sajnálom, hogy sokan nem értik. Nem tudják, hogy ennek semmi köze a homoszexualitáshoz, és azt sem, hogy a transzneműség nem választás kérdése. Ez ösztön. Már gyerekkoromban kislánynak éreztem magam, sokan annak is néztek, de jó darabig nem mertem felvállalni az igazi személyiségemet. Amúgy megértem azokat is, akik bántanak vagy kigúnyolnak. Tudom, nem rosszindulatból, inkább értetlenségből teszik. A legjobban a feketék között érzem magam, egy afrikai klubba járok szórakozni. Nekik nincsenek előítéleteik.
– Felháborodtál, amikor az egyik lapban megjelent, hogy nemátalakító műtétre készülsz…
– Hazugság volt. Azt írták, hogy már be is jelentkeztem egy klinikára, pedig szó sem volt ilyesmiről.
– Mi az igazság?
– Most semmiképpen nem vetném magam alá egy operációsorozatnak. Hogy évek múlva mi lesz, nem tudom. Ha jól érzem magam így, így maradok. Ráadásul nagyon szeretem a gyerekeket, hatalmas csodái az életnek, lehet, hogy előbb-utóbb saját gyerekre is vágyom majd. Persze ez sem egyszerű, hiszen milyen apakép, férfipélda lehetnék én… Ezt nagyon meg kell gondolnom.
– Arról azonban te magad beszéltél, hogy plasztikáztatnád az orrodat?
– Igen, de még nem döntöttem el. Az arcomnak ez az egyedüli férfias része, ráadásul túl nagy. Attól azonban tartok, hogy befolyásolná a hangomat, az orgánumomat.
– Mikor jöttél rá arra, hogy vetted észre, hogy a lelkedben nő vagy?
– Szerintem mindig is tudtam, csak nem fogalmaztam meg. Nem mondtam ki. Amikor már szavakba tudtam önteni, nem vállalhattam. 16 évesen ismertek meg az emberek a Megasztárban, kamaszfiúként, én pedig próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Pedig talán ha már akkor az igazi énemet mutatom meg a színpadon, nem lett volna ennyire döcögős a pályafutásom. De most ilyen téren is jól érzem magam. Heti három állandó fellépésem van Budapest legnagyobb és legismertebb melegbárjában, társulati tag vagyok, és készül az új klipem is, stílszerűen, az elfogadásról szól.
– Édesapád miként tudja elfogadni az életedet? Régen nem volt felhőtlen a kapcsolatotok.
– Közelebb vagyunk egymáshoz, mint korábban, de ő nem művészember, nem nagyon ért engem. Persze szeret és mellettem áll. Miatta, és a nagymamám miatt sem szeretem, ha valótlan cikkek jelennek meg rólam. Képzelheted, vidéken milyen atrocitások érhetik őket.
– És a barátaid? Ők hogy fogadták a „cominoutodat”?
– Akik közel állnak hozzám, tudták, ahogy azt is tudják, mit szeretek, milyen ruhákat hordok, hogy női parfümöt használok… Elfogadják az extrémitásomat, azt, hogy erősen sminkelek, hogy nőként élem meg a dolgokat. Előttük sosem kellett álarcot hordanom. Amúgy is azt vallom, inkább öljenek meg azért, amilyen vagyok, mint hogy egész életemben alakoskodnom kelljen.
– Korábban meséltél a depressziódról, pánikbetegségről. Mostanában hogy vagy?
– Egyre ritkábbak a depressziós időszakok és nincs sűrűn pánikrohamom sem, pedig nem egyszerű az életem. Talán mindez azért volt ennyire erős, mert hosszú évekig nem vállaltam fel magam. Jártam pszichológushoz is, segített, de most már magam is tudom, hogy működök: nőként, férfi testben. Jól érzem magam, minden rendben van.
