Céltalanul lődörgött, de a helyére került a magyar futballválogatott

Az a helyzet, hogy a helyünkre kerültünk. Oda, ahová tartozunk. Kazahsztán (a világranglista 136. helyezettje) és Skócia (ugyanott 32.) ellen kiderült, hogy

a rangsorban 50. helyen álló Magyarország sokkolóan durva lejtmenetben van. Lényegében bárkitől, bármikor ki tudunk kapni. Most már nem csak idegenben, de itthon is.

A kazahok elleni meccs nagy tanulsága az, hogy a magyar válogatottban egyrészt taktikai tudás terén durva hiányosságokkal küzdő játékosok is bekerülnek – szemre a vendégek simán ügyesebbnek és gyorsabbnak tűntek –, másrészt ezen játékosok zöme nem képes zökkenőmentesen váltani a különféle játékrendszerek között.

Georges Leekens teljes homályban van

Nagyon úgy tűnik, a kapitánynak kevés volt 4 hónap, hogy megismerje a magyar játékosokat. Hozzá képest Pintér Attila válogatottja fantasztikusan szervezettnek tűnt. Elemzés.

Ez a két tény – kiegészítve azzal, hogy az új kapitány, a modern futballt hírből sem ismerő Georges Leekens látványosan semmiféle kapaszkodót nem adott játékosai kezébe a meccs előtt – azt eredményezte, hogy egy olyan ellenfél is három gólt tudott szerezni a Groupama Arénában, amelyik ilyesmire legutóbb 2014-ben volt képes: Kirgizisztán ellen. Nem mellesleg, három évvel korábban, 2014. júniusában a Pintér-féle válogatott is találkozott a kazah válogatottal. Annak akkor sima 3-0 lett a vége. Ide. Ennyit arról, honnan és hova tart a magyar foci.

Vereség 2.0

A Skócia elleni mérkőzés ezt követően két szempontból maradt érdekes. Egyrészt kíváncsian vártuk, a sokkhatással felérő első meccs után változik-e Leekens játékszervezése, másrészt néhány személyi döntés elébe is érdeklődéssel tekintettünk. Ebből lett az alábbi kezdő:

Leekens a kazahok elleni meccs előtt is elmondta már, szeretne három középhátvédet feltenni a pályára, de mivel sérülések miatt elfogyott alóla a kínálat, akkor ezt még nem tudta megtenni. Az is lehet persze, hogy akkor még úgy sakkozott: egy gyengébb ellenféllel szemben nem is feltétlenül van szükség ekkora biztonságra. Nagyot tévedett.

A skótok ellen így bekerült a kezdőbe a Yanbian Fundétól, a kínai másodosztályból hazarepülő Guzmics Richárd, mellette Fiola Attila és Otigba Kenneth alkotta a háromtagú védelmet. A két szárnyvédő Lovrencsics Gergő és Hangya Szilveszter lett, előttük a középpályán Pintér Ádám feladata a szűrés, Kleinheisler Lászlóé pedig a mélységi irányítás lett volna. A támadóhármasba a ferencvárosi Varga Roland került be a kimozdíthatatlan Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám mellé.

Hasonló felállásban legutóbb Pintér Attila alatt játszott a válogatott, az emlékezetes, észak-írek elleni hazai selejtezőn (1-2). Akkor a kapitány azt mondta, a formációval reagálni akar az ellenfélre, de végül egészen másképp alakult a meccs, és totális összeomlás lett a történet vége – elsősorban Pintér brutálisan rossz személyi döntései miatt (1-2).

A magyar-skót meccs összefoglalója:

A 3-4-2-1-es felállás egyik nagy erénye, hogy a védő harmadban konstans 5-4-1-é alakul, emberfölényt garantál, így elviekben megkönnyíti a labdakihozatalokat. Ehhez viszont az kell, hogy a két szélső középhátvéd aktívan vegyen részt a passzjátékban, játssza meg a labdát, vegye észre az üres területeket, ha pedig kell, induljon meg egyedül. Erre csak nagyon kevés magyar hátvéd képes, Fiola és Guzmics például biztosan nem, főleg, hogy karrierjük során csak elvétve játszottak eddig hasonló szisztémában. Ha valakit mondani kellene, akinek feküdhetne egy ilyesfajta szerepkör, az inkább Korcsmár Zsolt, aki pályafutása elején viszonylag sokat játszott a középpályán is (hasonló munkaköri leírással), ő viszont hiába játszik az dán topcsapat, a bajnokság második helyén álló FC Midtjylland ban, nem tűnik úgy, mintha szerepelne a kapitány terveiben.

Erre a jelenségre jött rá bónuszként, hogy Leekens Nagy Ádámot is kihagyta, így végképp nem maradt senki, aki koordinálni tudta volna a magyar labdakihozatalokat. Pintér Ádámot eredendően belső védőnek nevelték az MTK-ban, az ő erőssége az ütközés,  a labdaszerzés, nem pedig a labdajáratás, a passzjáték folyamatosságának biztosítása. A kapitány szemmel láthatóan nem is rá, vagy a hasonló karakterű Elek Ákosra, hanem Kleinheislerre akart építeni ebből a szempontból, de őt játszi könnyedséggel vették ki a játékból a skótok.

Elég volt a közepesnél valamivel komolyabb intenzitású letámadás és néhány ember-ember elleni párharc, hogy rájöjjünk, a labdával esélyünk sem lesz átrobogni a skót középpályán. A meccsnek ezen a pontján – részben kényszerből, részben valószínűleg saját döntéstől is vezérelve –, ezért úgy döntött a kapitány, hogy a labda ellen játsszunk, és megpróbáljuk rendezett, kompakt védekezésből indított kontrákkal végignyomni a meccset.

Ez egyébként nem is ment rosszul, és rövid idő alatt egyértelművé vált:

a magyar csapatnak sokkal jobban áll, ha biztos védekezésből játszhat. Ahhoz, hogy domináljunk, egyszerűen sem az emberanyagunk, sem a szükséges képességeink nincsenek meg. Egy jóindulattal is maximum lelkes iparos csapat benyomását keltő skót válogatottat azonban akár még meg is tudunk fogni.

Skót reakció

Alex McLeish persze nem aludt az ellenfél kispadján, és gyorsan átlátta, mit tehet a magyarok szűkebb, pontosabb védekezése ellen. A kulcsember Matty Phillips lett – ő az angol Premier League-ben csontutolsó West Brom peremembere, egyébként eredendően szélső –, aki folyamatos visszalépéseivel próbálta meg kimozgatni a védőharmadból valamelyik középhátvédünket. Ez a nem túl cizellált módszer rendre bevált: magyar részről nem volt megbeszélve, hogy ilyenkor valamelyik középpályás zárja el előle a passzsávot, vagy veszi le emberfogással, esetleg egy hátvéd követi le a mozgását, így többnyire félmegoldásokat alkalmazott a csapat. Nem véletlen, hogy a gólt is ebből kaptuk:

Ezt követően érezhetően támadóbb felfogásra váltott a magyar válogatott, azaz csak váltott volna, mert a labdakihozatalaink továbbra sem léteztek. Lényegében kizárólag pontrúgásból voltunk veszélyesek, illetve akkor, ha magasan az ellenfél térfelén sikerült labdát szereznünk, mint például Szalai ziccerénél. Ez a szituáció egyszersmind azt is megmutatta, miért a bundesligás Hoffenheim csatára az egyetlen nemzetközi összevetésben is értékelhető magyar támadó:

labda nélkül is tudja olvasni a játékot, letámad, nyomást helyez a labdásra, és koordinált csapatmozgásokban képes gondolkodni. Kár, hogy borzasztóan egyedül van ezzel.

Amikor Leekens 0-1 után elkezdte ész nélkül pályára dobálni a támadókat (Németh Krisztián a sérült Dzsudzsákot váltotta, majd jött Böde Dániel és Nemanja Nikolics is), már lehetett sejteni, hogy nem lesz jó vége a meccsnek: végleg megszűnt a középpályás játékunk, az Elek-Pátkai tengely képtelen volt érdemben felcipelni a labdát, jobb híján az ívelésekben bizakodtunk. A skótok ellen. Ívelésekben.

Következtetés

Összességében az új kapitány első két mérkőzése fájó pofonként sajoghat azok arcán, akik azt hitték, a magyar futball háza táján Bernd Storck a legnagyobb probléma.

A belga edző hangzatos, de megmosolyogtató nyilatkozataival előbb azt bizonyította be, hogy halvány lila fogalma sincsen a magyar futball helyéről a világban, majd a meccsekre fordulva – ne feledjük: öt hónapnyi (!) felkészülés után – az is kiderült, a játékoskeret képességeivel sincsen tisztában.

Pedig már Esterházy Péter is megírta:

Minden szintnek megvan a nívója, ez egy jól hierarchizált szakma, egy jó negyedosztályú játékos az egy jó játékos a negyedosztályban.

Most már csak az a kérdés, vajon melyik osztály a miénk.

(Nyitóképen: Budapest, 2018. március 27.
Szalai Ádám elesik a Magyarország – Skócia barátságos labdarúgó-mérkõzésen Budapesten a Groupama Arénában 2018. március 27-én. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd)