Miként éli meg, hogy a legrutinosabb csapatvezetőként utazik az olimpiára?
Jobban örülnék, ha először mennék, de azért hasonló izgalmakat élek át, mint az 1992-es barcelonai játékok előtt. Mert az olimpia az olimpia. Így a hetediknél az ember már nagyon jól tudja, hova megy, mit csinálunk, hogyan oldjuk meg a gondjainkat, problémáinkat.
Korábban adódtak gondok?
Mindig volt valami, Az elhelyezés mindenkinek egyforma, de mégis valakinek mindig kellett segíteni. Másik ágyat szeretett volna, vagy a besütő nap miatt orvosolni kellett a sötétítőhiányt. Ilyenkor folyamatos kapcsolatban kell lenni a szervezőbizottsággal és a technikai delegátussal.
Kézilabdázóként kezdte, meddig jutott? Csak alacsonyabb osztályban szerepelt?
Százhalombattán kézilabdáztam a Dunai Kőolaj SK-ban, aztán amikor feljutottunk az NB I/B-be, bekerültem a röplabda-szövetségbe, az átalakította az életemet, de a várostól és a barátoktól sohasem szakadtam el. 1993-tól a kéziszövetség főtitkára lettem, az volt a legkülönlegesebb, legtermékenyebb időszak. Varázslatos közel két évtizedet töltöttem ott, a női és férfi, az utánpótlás és főiskolai, plusz a strandkézi-válogatottak körül.
Miért nem a saját sportágában helyezkedett el először? Hiszen 33 évesen a Magyar Röplabda Szövetség főtitkárává választották meg.
Akkor már a százhalombattai sportközpontnak voltam a vezetője, és 1987-ben a röplabdások kerestek meg, hogy főtitkárt keresnek. De úgy, hogy ne belsős, hanem külsős ember kerüljön ebbe a pozícióba. Engem is bedobtak a kiválasztási folyamatba, végül rám esett a választás, ami meglepett.
De áldom az eszem, hogy elfogadtam anélkül, hogy mélyebb ismereteim lettek volna. Parádésan jó csapatba kerültem, rengeteget próbáltak segíteni, én pedig szeretek gyorsan akklimatizálódni, az sokkal jobb, mint tötyörögni-szötyörögni.
Nem volt könnyű a váltás 1993-ban, ám akkor Vass Karcsinak, Vanyus Attilának, Marosi Istvánnak nem lehetett ellenállni. Ráadásul az utolsó NB II-es évünkben Karcsival egy csapatban kézilabdáztunk, nagyon jó barátságba kerültünk.
Olvasgattam régi híreket, és 1993 januárjában még azt nyilatkozták a röplabdások, ez a hír kacsa, Sinka csak magánemberként jár kézimeccsekre. Mégis, hogy történt a váltás?
Eszembe sem jutott, hogy elmenjek a röplabdától, de 1992 őszén már elindult egy igen erős, hatásosnak tűnő, intenzív megkeresés. Ennek hamar híre ment a kézilabdában, a média is foglalkozott vele. A röpisek tudták, hogy nagyon szeretem és tisztelem a közegüket, azonban a kézilabdában az volt a parancs: „Gyere haza!” Mégis hezitáltam, pedig nálunk az egész család kézilabdázott. Ami sokat nyomott a latban, hogy nem féltem a feladattól. A kéziszövetség eléggé romos állapotban volt, a röplabdában pedig mindent rendeztünk addigra. Megkérdeztem sok nagynevű sportvezetőt más sportágakból is, hogy ki mit csinálna az én helyemben. Nagyon érdekes, hogy egy röplabdás kivételével mindenki azt mondta, váltsak, hiszen a kézilabdában rövid távon nagyobb sikerek lehetnek.
1993 elejére megszületett döntés, igaz, egy csatát még meg kellett vívnom, hiszen a világklasszis kézissel, Varga Istvánnal kellett harcolnom a posztért. Ez komoly kétségeket ébresztett bennem, mert rettenetesen szerettem a játékát, tudását, az egyszerű, józan gondolkodását. Láttam rajta, hogy meg volt sértődve, de fél év múlva azt mondta, a legjobb döntés, hogy én lettem a főtitkár, mert ő belebolondult volna ebbe.
Mit szóltak a kézilabdában? Hiszen mégis egy világválogatott kézilabdázóval szemben nyerte meg a szavazást.
Volt visszhangja, az észak-északkeleten élők körében nem lettem ezzel népszerű. De ez megváltozott, amikor Varga az első, debreceni férfi válogatott mérkőzés környékén összetrombitált mindenkit, engem felrakott egy asztalra és úgy szónokolt. Azt mondta: „Tessék, nézzétek, mert klassz srác, a barátunk, az én barátom” – ez elrendezett mindent akkoriban.
1993 és 2011 között a Magyar Kézilabda Szövetség főtitkára, később elnöke volt, mire a legbüszkébb?
Ami a legnagyobb büszkeséget illeti, az talán az elképesztő eredményesség. Gyakorlatilag több tíz millió forint mínusszal vettük át – formálisan én, mert az a főtitkár a dolga – a szövetséget, és kialakult nagyon hamar egy Vass Károly, Kiss István, Sinka László hármas. De ehhez még mondanom kell például Vanyus Attilát is, mert ő aztán parádésan sokat tett hozzá. Tehát volt egy olyan erős mag az elnökségben, amely vállakat összezárva, eszelősen rohant előre.
Rögtön ott volt az első csúcsbüszkeség, az 1995-ös női vb az osztrákokkal. És szerintem az önmagában egy hatalmas nagy fordulat volt a sportág belső életében, hiszen 1982 után egy hazai világbajnokságnak adhattunk otthont. A második hely biztos olimpiai kijutást ért, ez mindent vitt.
És ez még csak a kezdet volt…
Persze, hiszen a női válogatott már ott volt a legjobbak között a ’94-es első, botrányos Eb-n, ahol a román Dobre, Serbu bírópáros kidobott minket a döntőből. De aztán 2000-ben már Romániában nyert a csapat Európa-bajnoki aranyat, abban az évben még szereztünk egy olimpiai ezüstöt is. De említhetném az 1999-es junior világbajnokságot, Görbicz Anitát és csapatát, szenzációs lányok voltak. És amit mások nem értettek soha, hogyan lehet, hogy egy sima junior világbajnokságot közvetített a televízió, és állandóan telt ház volt a helyszíneken. A szövetségünk nagyon-nagyon sokat vállalt, nekem az ma is fixa ideám, hogyha lehet, akkor egy világversenyt hozzunk haza. Nem azért, hogy majd itthon nekünk rövidebb lesz a pálya meg kisebb a kapu, hanem, mert a sportolók imádnak hazai környezetben szerepelni. Legalább 15 vagy 16 hazai világversenynek voltam a szervezőbizottsági elnöke. Ez mindig elképesztő módon feltölti az embert.
Mi az, ami csalódással töltötte el?
Mondok egy meglepőt: nem az elveszett olimpiai vagy a világbajnoki döntő döntött le a lábamról.
A legnagyobb fájdalmam mindig azzal függ össze, ha valakit elvesztünk. Engem sorscsapásként ért, nagyon lesújtott, amikor Kulcsár Anitát elvesztettük.
Akkor szinte megfordult a világ körülöttem, és soha nem tudtam, hogy mit jelent az, amikor egy ilyen eszméletlenül szeretett, kiváló, nagyszerű sportolót, akit kicsi gyerekkora óta ismertem, el kell búcsúztatni a temetésen. Az nagyon kemény volt, szörnyű fájdalom.
Standkézilabda?
Nagy szerelem. Elindítottuk, annak is az első bizottsági elnöke voltam az európai szövetségben, és ezzel sikerült 12 hónapos sportággá bővíteni a kézit. Korábban mindig két–három hónap szünetet tartottunk a nyáron. Teleraktuk a nyarat ifjúsági és junior Európa-bajnokságokkal, majd a strandkézilabdában az én javaslatomra, amit a kongresszus elfogadott, elindítottuk az ifjúsági tornákat is. Most már több száz ezren játsszák Európa-szerte, ráadásul nagyon komoly szinten.
Ez a kézilabdás szakasz csúcsnak tekinthető a pályafutásában?
Abszolút, igen. Plusz az is, hogy 16 éven keresztül az európai szövetség végrehajtó bizottságában, a sportág csúcsvezérkarában dolgozhattam.
A távozása oka inkább politikai volt, vagy azért 18 után már lehetett váltani? Netán mindkettő?
Méltatlanul kurtán-furcsán lett vége, ez megviselt. Azt hiszem, hogy sok mindenki ácsingózott a kézilabda-szövetség vezetői pozíciójára. A fejemben nem fordultak meg olyan gondolatok, hogy szép volt, jó volt, elég volt, és elmegyek valamilyen céghez vezetői beosztásba. Ez az ország második legnépszerűbb sportága a labdarúgás mögött, a kézilabda népszerűsége lenyűgöző és állandóan nő.
Az európai szövetségbeli (EHF) munkáját nem sajnálja?
Egyszerű a történet. Az EHF teljes vezérkara szerette volna, hogy maradjak, ugyanakkor a magyar szövetség nem támogatta, sőt, ellenezte.
Az európai szövetség végrehajtó bizottsága egy ellenszavazat nélkül jelölt erre a pozícióra, de furcsa módon néhány magyar ember nem akarta, hogy abban a szervezetben vezetői szinten jelen legyek. Magyaros virtusnak nem mondanám.
Maradtak-e olyan kapcsolatok, amelyekre büszke? Kérnek-e még segítséget?
A mai napig így van, az EHF-ben a hatodik tiszteletbeli tag lettem, minden kongresszusra, Európa-bajnokságokra vagy BL-re hívnak, hoznak-visznek. Nagyon jó, állandó kapcsolatban vagyok a vezetőkkel.
Egy ilyen csapatjátékos ezek után mégis egy egyéni sportágat választott. Hogy jött a sportlövő-szövetség felkérése?
Ott is biztosra veszem, hogy szükség van a csapatra, és nagyon érdekes, hogy amikor Nagy György elnök úr többszöri kérésére elfogadtam az ő javaslatát, majd aztán az elnökség számomra egészen döbbenetes módon egyhangúlag megszavazta a főtitkári kinevezést, akkor az első utunkon én már csapatértekezletet tartottam. Láttam, hogy mindenki meglepődik. Én voltam az egyetlen, aki nem lepődött meg, mert hozzászoktam az azt megelőző 26–27 évben, hogy mindig van egy ilyen esemény, amikor beszélünk a sportolókkal, az edzőkkel, a teljes személyi csapattal. Elmondtam, hogy miért gondolkodom csapatban még akkor is, ha individuális nagyon a verseny. Szerintem az az erő, amit egy csapat képes kihozni magából, arra az egyén nagyon-nagyon ritkán képes. És az összeadott erő az mindig sokkal többre hivatott.
Azt nem lehet mondani, hogy mindig, minden sima volt: a kézilabdában ott volt Nagy László spanyol honosítása vagy hazatérése, a sportlövészetben a Sidi–Péni-ügy. Hogy boldogul az igazán komoly problémákkal?
A Nagy László-ügyön rengeteget dolgoztam, a normális rendezés miatt elrepültem Barcelonába is. Az ember mindig a megoldást keresi. Persze, a kézilabdában őrült mennyiségű a megyei szövetségeknél vagy az országosnál keletkező fegyelmi ügyek száma. Ezzel szemben a sportlövészetben az elmúlt kilenc és fél év alatt volt kettő. Micsoda különbség! Engem mindegyik ügy megfog, a legkisebb is. Anno én is kaptam Pest megyei eltiltást, három hónapot hat hónapra felfüggesztve, mert egy balassagyarmati fiúval nekiálltunk egy kicsit pofozkodni. Mind a ketten nagyon erősek voltunk, persze aztán megittunk két pohár sört, a büntetés kihirdetése után megöleltük egymást, soha többet nem volt semmi ilyen. Ellenben, ami olyan nagy léptékű, ami már egy teljes sporttársadalmat érint, azt óriási óvatossággal kell kezelni, és nagyon finoman kell játszani a hangszeren. Őszintén mondom, nagyon fájt, hogy nem tért előbb haza Lacika, ahogy mi szerettük volna, de legalább ő azért visszatért, beszállt a válogatottba.
Viszont a sportlövészetben ez az úgynevezett Sidi-ügy, vagy az indiai ügy, nevezzük bárhogy, nagyon megviselt. Számomra teljesen ismeretlen dolog, hogy a társaimat állandóan lenézem, akkor is, ha három–négy fokkal szerényebb teljesítményre képesek, mint én. Ha valaki világklasszis, akkor az legyen példamutató! Sajnos ez a történet ocsmány módon eldurvult, és még nincs is vége…
Évek óta politikai szerepet is vállal, most is simán, 43:29 százalékban megnyerte a választókörzetét, és egy civil szervezet színeiben bekerült a százhalombattai képviselő-testületbe. Sohasem érezte úgy, hogy a politikából jobb kimaradni?
Társadalmi alapú az egész, ezért én maximum várospolitikának szeretném nevezni. A sportnak mindig szoros kapcsolata van a politikával, mert nem lehet hátat fordítani, és úgy tenni, mintha nem lenne. De a politikával, a mindenkori irányítókkal, lásd sportirányítás, állami irányítás, a lehetőség szerinti legjobb kapcsolatban kell lenni. Azt gondolom, hogy ez a legészszerűbb dolog. Ez nem azt jelenti, hogy az ember ide-oda ugrál, mert nem ez a dolga. Százhalombatta esetén lehet, hogy én rosszul mértem fel annak idején, mikor másfél évtizednyi unszolás után azt mondtam 2010-ben, hogy oké, szívesen beszállok, miért ne? De nem hiszem, hogy rosszul tettem, bár szemmel látható volt azt követően, hogy néhány embernek ez nem nagyon tetszett. De kilenc évig tisztességesen, sőt, örömmel csináltam az alpolgármesteri munkát.
Mind a mai napig azt érzem, hogy annak, aki valamilyen módon érzi azt, hogy a kis közösségért tesz, van rá még kapacitása, ereje, és ami még fontos: tudása, hozzáértése, akkor annak nem elbújni kell a feladat elől, hanem belevágni.
Ezért vállaltam feladatot egy civil szervezetben, és mind a mai napig örömmel tölt el, ha bármilyen kicsi vagy nagyobb ügyben a város érdekében előre tudunk mozdulni.
Mit vár a kis sportlövő-küldöttségétől az olimpián?
Elmondtam a legutolsó csapatértekezleten, hogy a szövetség minden háttérlehetőséget biztosított. Remek a sportágnak az állami támogatása. Tessék szíves lenni mindent az olimpiára kihegyezni, az egy szent és sérthetetlen verseny, mindenki arra készüljön. És én nagyon bízom az öt sportolómban, mert mindegyikőjükben benne van az akarat, és ami még nagyon fontos, megvan a tudásuk hozzá.
A hagyományoknak megfelelően egy légpuskás számban osztják ki a játékok első érmeit, amelyben érdekeltek is leszünk.
Így van, a légpuskások vegyes páros versenyében Mészáros Eszter és Péni István indul, akik három éve, Tokióban döntőt lőhettek, és a 7. helyen végeztek. Bízom abban, hogy az ötfős csapatunk két-három döntős helyezést elérhet, ott pedig minden nyitott. Akkor egy teljesen új verseny kezdődik, és már óriási esély van, hogy minél előrébb jusson az ember.
