Sport

Papp Kristóf: Az NHL nem álom, sokkal inkább cél

Szigetváry Zsolt / MTI
Szigetváry Zsolt / MTI
Papp Kristóf szerezte azt a gólt, amellyel a magyar jégkorong-válogatott legyőzte Szlovéniát, és ezzel visszajutott az A csoportba. Papp beszélt a lengyelek elleni vereségeket követő fordulópontról, a Galló-MacAdam konfliktusról, arról, hogy milyen lehetőség előtt áll utolsó egyetemi évében, és hogy mit jelent számára a vallás.

Te ütötted azt a gólt, amivel a magyar válogatott története során először győzte le Szlovéniát, és ezzel visszajutott az A csoportba. A gól előtt Varga Balázs lőtt éles szögből, a kapu előtt talán még Erdély Csanád is beleért, te pedig szemfülesen összeszedted a lecsorgót, és bekotortad. Mennyire volt ez könnyű gól? Mert kívülről úgy tűnt, nagyon gyorsan kellett lereagálni a szituációt.

Jó kérdés, hogy mennyire volt könnyű vagy nehéz. Emberelőnyben voltunk, de az emberfóros egységünk nem állt még fel, mert Hári Jani és Erdély Csani is a jégen volt még. Érzékeltem, hogy Varga Bazsihoz érkezik a korong kapáslövésre, és próbáltam olvasni, hogy mi történik majd a következő pillanatban, úgyhogy mentem a gyenge oldalra a kipattanóért.

Ez a klasszikus esete annak, hogy jókor voltam jó helyen. A gól előtti mozdulat abszolút ösztönös reakció volt, nem is emlékszem pontosan az egészre.

Persze visszanéztem azóta, hogy miképp történt, de az teljesen automatikus mozdulatsor volt, ahogy korival magam elé rúgtam, átvettem, és fonákkal beemeltem.

Majdnem három perc még hátra volt a meccsből a gólod után. Hogy élted meg az utolsó 171 másodpercet?

Megvolt a nagy örülés, pacsizás, és aztán felnéztem a kivetítőre, és láttam, hogy 2:51 még hátra van, úgyhogy a mosolygást nyomban felváltotta a komolyság. Gyorsan felfogtuk, hogy a hátralévő időben kőkemény védekezésre van szükség, a többiek mondták is, hogy életük leglassabb három percét élték át. Nekem gyorsabban telt, mivel az utolsó másfél-két percet, amikor a szlovénok lehozták a kapust, és létszámfölényben támadtak, bent töltöttem a jégen. Ilyenkor folyamatosan helyezkedsz, blokkolsz, nincs idő az órát nézegetni, mert minden idegszáladdal arra fókuszálsz, ami a jégen történik.

Ami számomra feltűnő volt: nagyon vagányul játszottál, ha úgy hozta a helyzet, simán betörtél a koronggal a támadóharmadba akár két védő között is. Ezt a feladatot az edzői stáb osztotta rád, vagy ez ösztönösen jön nálad?

Ez volt a negyedik évem a felnőttválogatottal, és most a korábbiaknál többet mertem vállalni.

Szerencsére klubszinten és a válogatottban is egyre jobban növök bele a szerepembe, és ezt tök jó volt érezni, illetve visszahallani tőletek is, hogy látszik a fejlődés.

A feljutásig meglehetősen kacskaringós út vezetett, hiszen a vb-felkészülés az A csoportos lengyelek elleni súlyos vereségekkel indult, és az első két meccs után Don MacAdam szövetségi kapitánytól, illetve Kiss Dávid másodedzőtől is elég kemény kritika érkezett a csapat felé. Ezek hogy csapódtak le az öltözőn belül? Ilyenkor előfordul, hogy a csapat összeül, és átbeszéli a történteket, vagy mindenki egyénileg próbál túllendülni a nehézségeken?

Való igaz, elég feszült volt a hangulat a lengyel túra után. Nem voltunk kétségbe esve, de mindenki érezte, hogy valami nincs a helyén. Ugyanakkor az nem merült fel bennünk, hogy úristen, ki fogunk esni, mindig is hittünk magunkban mint csapatban, és a rosszul sikerült meccsek után is  a feljutást tartottuk szem előtt. A mentális felkészítésben szerepet játszott a 8848 Mentoring nevű cég, volt velük is egy találkozónk, aztán a játékosok nélkülük is összeültek, és talán az volt a legfontosabb fordulópont. Ezen a megbeszélésen tisztázta mindenki, hogy mi is a cél, és azt is, hogy mennyire kell elvárni egymástól, hogy minden nap odategyük magunkat. Tudtuk és éreztük, hogy a lengyelek elleni meccsek elfogadhatatlanra sikerültek. Szerencsére a kezdeti nehézségek után össze tudtuk szedni magunkat.

Ilyenkor az idősebb társak viszik a szót, vagy bárki felállhat, és kiöntheti a lelkét?

Megvannak azok a rutinos játékosok, akik vezetik az efféle mítinget – bár Erdély Csani és Sofron István ekkor még nem volt velünk, mert ők később csatlakoztak –, de adva volt a lehetőség, hogy bárki hozzászóljon, és a fiatalok is elmondták a magukét.

A világbajnokságot két győzelemmel kezdte a csapat, aztán jött a Románia elleni váratlan vereség, és a mérkőzés után Galló Vilmos nyilatkozata, aki bohócnak nevezte a kapitányt a kamerák előtt. Mennyire lepett meg, hogy Galló egy öltözőn belüli konfliktust a nyilvánosság elé tárt?

Szokatlan szituáció volt, ami mindenkit nagyon váratlanul ért. Hogy is mondjam, nem volt egy profi megoldás Vili részéről, ezt ő is bevallaná, ahogy utólag többször is bocsánatot kért miatta. Sokszor átgondoltam azóta a dolgot, vehetjük úgy, hogy ez egy olyan löket volt, amely még jobban összehozta a csapatot, bár szerintem alapból egységesek voltunk, szóval nem tudnám kategorikusan kijelenteni, hogy ez kellett-e a feljutáshoz. Az biztos, hogy az eset nem vetett jó fényt a magyar hokira.

Ráadásul Vili az egyik legjószívűbb, legnyugodtabb, legtisztességesebb ember, sajnos kissé rajta csattantak az edzői döntések, és ezt váltották ki belőle.

Ekkor hátravolt még a két legfontosabb meccs a legerősebb ellenfelekkel, és ezeken nyoma sem volt annak, hogy lenne bármi probléma az öltözőn belül. Kellett újabb válságértekezletet tartani, vagy az általad és a többiek által is gyakran hangoztatott csapategység átsegített titeket ezen a nem várt akadályon?

Nem merült fel, hogy ismét összeüljünk, mert jó flow-ban volt a csapat, szerencsére volt egy szabadnapunk, úgyhogy nyomtunk egy resetet, és kipihentük magunkat. A Románia elleni meccs után is az hangzott el az öltözőben, hogy megvoltak a helyzeteink, csak nem mentek be, de a legfontosabb, hogy a saját kezünkben maradt a sorsunk. Bármennyire is furán hangozhat, de a vereség olyan szempontból jól jött, hogy hajlamosak vagyunk túl sokat matekozni, így viszont már nem volt más választásunk, tudtuk, hogy az utolsó meccsen nyerni kell, és a számolgatás nem vonta el a fókuszt a ránk váró feladatról.

A házigazda olaszok elleni rangadónak a fantasztikusan védő Bálizs Bence volt az egyik főhőse. Bár a magyar kapusnak jóval több bravúrt kellett bemutatnia, mint olasz kollégájának, a tévé előtt ülve valahogy végig az volt az érzésem, hogy behúzzátok a győzelmet, és így is lett, a hosszabbításban Varga Balázs döntött. Te hogy érezted belülről, milyen volt annak a meccsnek a lélektana?

Tényleg vannak ilyen mérkőzések, amikor érezni lehet, hogy ezt most behúzzuk, és az olaszok elleni nekem is ilyen volt. Az egész csapat jól játszott, Brunya (ez Bálizs beceneve) pedig hihetetlen védéseket mutatott be, az egészen zseniális volt, amikor a hosszabbításban az olaszok ziccerénél kifejelte a korongot. Vele szobatársak voltunk. Végig jó volt a hangulat, egyedül azért voltam csalódott, hogy nem őt választották a torna legjobb kapusának.

Más érzés bemenni az öltözőbe egy hosszabbításos győzelem után, amikor úgy lett a vége a meccsnek, hogy előtte percekig ide is, oda is eldőlhetett volna?

Ilyenkor az embert elönti az adrenalin, egy ilyen nagy csatában kivívott győzelem mindenkit feltüzel, és hozza magával az érzést, hogy most már bárkit meg tudunk verni. Ráadásul az olaszok legyőzése egy fontos lépcsőfok volt, és ezzel megint tisztult a kép, hiszen egyértelművé vált, hogy ha nyerünk a szlovénok ellen is, akkor megvan a feljutás. Úgyhogy a fáradtság ellenére az élmény jókora lendületet adott nekünk az utolsó nagy feladatra.

Illyés Tibor / MTI Ha a sorsolás úgy alakul, jövőre ismét játszhat a finnek ellen.

A szlovénok elleni találkozón voltak nagyon rázós pillanatok, aztán olyan volt, mintha az utolsó tíz percre még előhúztatok volna valahonnan egy extra energiatartalékot, és ez úgy jött le nekem, hogy rámentek a győztes gólra, nehogy megint hosszabbításos dráma legyen a vége. Ez tudatos volt, vagy egyszerűen csak így hozta a meccs dinamikája?

Tudatosnak nem mondanám, egyszerűen ilyen csapat vagyunk, vannak lendületesebb időszakaink egy-egy mérkőzésen belül. A szlovénok jobban kezdtek, volt, amikor beszorultunk a kapunk elé, aztán előfordult, hogy mi diktáltuk a tempót, és a meccs hajrájában is nálunk volt inkább az irányítás. Külön öröm, hogy bár a torna alatt nem voltunk igazán hatékonyak emberelőnyben, amikor igazán kellett, akkor sikerült gólra váltanunk egy létszámfölényes helyzetet.

Bálizs Bence mondta a nekünk adott interjúban, hogy ő alapvetően csendesebb típus, de ha olyan dolog történik, akkor azért hangosabban felszólal az öltözőben. Te fiatal korod ellenére hallatod a hangod az öltözőben, vagy inkább sodródsz?

Alapjáraton én is csendesebb típus vagyok, persze nem félek megszólalni, ha úgy adódik. A lengyelországi meccsek után tartott csapatmegbeszélésen például én is felszólaltam, de azért nem számítok hangadónak a csapaton belül. Szerintem megvannak a megfelelő vezéregyéniségek az öltözőben, és nem rémlik, hogy olyan téma vagy ötlet jutott volna eszembe, amit a többiek nem dobtak volna be előttem, mert általában egy rugóra jár az agyunk.

Szintén Bálizs említette, hogy öregnek tartja már magát ahhoz, hogy kommenteket olvasson. Te hogy állsz ezzel?

Teljesen kizárom, soha nem is olvasok kommenteket, de ha mások megteszik helyettem, akkor sem figyelek oda. Azt tudom, hogy a lengyelek elleni két zakó után voltak olyan hozzászólások, amelyek azt jósolták, hogy ki fogunk esni. Jó vagyok abban, hogy kizárjam a zavaró tényezőket: csak így lehet, mert ha odafigyelnék ezekre, az teljesen elvinné a fókuszt.

Sebők Balázs nyilatkozta, hogy nehéz volt felpörögnie a Kanada elleni gálameccsre, mert bár a világ egyik legjobb csapata volt az ellenfél, a szezon legeslegvégén rendezték a találkozót, egyből egy nagy siker után, és igazi tétje már nem volt. A meccsen téged választottak a magyar csapat legjobbjának, ezek szerint te kellően fel tudtad spannolni magad, és igyekeztél kiélvezni minden pillanatot?

Úgy tűnik, én máshogy éltem meg, mint Balu. Mindig is imádtam ilyen csapatok ellen játszani, hiába sokkal erősebb Kanada, mégiscsak NHL-játékosok szerepeltek az ellenfélnél, köztük az a Connor Bedard, aki a 2023-as draft első választottja volt.

Ilyen nagy nevű játékosok ellen szinte sosincs lehetőségünk játszani, úgyhogy meg kell becsülni ezeket az alkalmakat.

Tény, hogy megharcoltunk a feljutásért: sokat kivett belőlünk a bolzanói torna, ahogy a 10 órás buszút is, de szerencsére sikerült felpörögnöm és maximálisan élvezni a meccset.

A világbajnokság előtt még úgy fogalmaztál, az egyetem és a hoki között vacillálsz. Azóta kiderült, hogy a Lindenwoodban folytatod, vagyis egyelőre a hoki élvez előnyt. A lehetőségeket tekintve a Lindenwood előrelépés az eddigi csapatodhoz, a Northern Michigan Universityhez képest?

Azért is váltok, mert a Northern Michigan az NCAA-n belül az CCHA konferenciában szerepelt, és nem volt annyira szem előtt az a liga. A Lindenwood viszont független, így bármelyik konferencia csapataival összecsaphat, játszhat például a tavalyi győztes Denverrel. Abban reménykedem, hogy sikerül kulcspozíciót kivívni a csapaton belül, és aztán felhívni magamra a figyelmet.

Feltételezem, nem rossz belépő vagy ajánlólevél, hogy egy olyan játékos csatlakozik a csapathoz, aki A csoportba lőtte a csapatát a góljával.

Nem fest rosszul, valóban.

A Northern Michigannél elég komoly sportélet lehet: a honlap alapján kosárlabda-, amerikaifutball- és labdarúgócsapata is van az egyetemnek. Na meg persze hokicsapat. A jégkorong hol van a rangsorban a többi csapatsporthoz képest a népszerűséget tekintve?

A hoki volt a kedvenc. A Northern Michigan divízió I-es sportos suli, vagyis az egyetemi bajnokság legmagasabb szintjén szerepel, de északon alapból nagyon szeretik a hokit. A hazai meccsekre sok néző járt, és ha rivális egyetemmel találkoztunk, akkor garantált volt a telt ház.

A hokicsapat menő játékosát felismerik az egyetemen?

Általában tudják rólunk, hogy hokisok vagyunk, néha a bárokban megjegyzik, hogy könnyű kiszúrni minket a hosszú hajunk és az árulkodó személyiségjegyek miatt. Egyébként nagyon jó érzés, mikor odajönnek az egyetemen, és elismernek vagy megdicsérnek egy-egy meccs után.

A jégkorong szempontjából már az USA-ban szocializálódtál, hiszen 9 éves korod óta ott élsz. Látsz magadban olyan tulajdonságot, amikben más vagy, mint az itthoni képzést kapó hokisok?

Biztos vannak ilyen dolgok, például a mentalitás terén, de tartom magam azokhoz az elvekhez is, amit a szüleim hoztak magukkal, és amit tőlük tanultam meg.

Fizikális stílust képvisel a jégen.

Egy kinti hokis könnyebben túlteszi magát általában egy-egy rosszabbul sikerült meccsen?

Szerintem ezt nem lehet ország alapján szétválasztani, mert embere válogatja. Itt is, otthon is vannak olyan sportolók, akiket nem érint meg, ha vereség a vége, és vannak olyanok is, akik sokat rágódnak rajta. Én azt vallom, hogy egy meccs mindig fontos, és ki kell elemezni a tanulságokat, de aztán túl kell rajta lépni.

A korábbi szövetségi kapitány, Kevin Constantine mondta rólad, hogy tetszik neki az amerikai stílus, amit képviselsz. Milyen ez az amerikai stílus?

Jóval fizikálisabb, mint az európai: a kanadaiak elleni meccsen is látszott, hogy ha nálad van a korong, egyből próbálnak leütközni és megállítani. Az edzők között is vannak szigorúbbak, keményebbek, akik kiabálnak, nagyobb nyomást helyeznek a játékosokra, és ezt meg kell szokni, hogy tudjon az ember teljesíteni. De ez is csapatfüggő, ki lehet fogni ilyet is, olyat is.

Ez Isten műve, minden dicsőség Istené, mondtad a feljutás után. Ezek szerint a vallás fontos szerepet játszik az életedben?

Abszolút. Próbálom mindenben előre helyezni, és sokat segít nekem minden nap.

Imádom ezt a sportot, és minden egyes alkalommal hálás vagyok azért, hogy játszhatom.

Hol látod magad két-három, vagy mondjuk öt év múlva?

Az a célom, hogy jól sikerüljön az utolsó évem az egyetemen, és az AHL-t fogom becélozni.

Az NHL-álom egyelőre félretéve?

Nincs félretéve, mindig az marad az álmom. Nem is álom, sokkal inkább cél, és ezt nem félek kimondani, mert ha én nem hiszek benne, akkor senki nem fog. Évről évre, napról napra ezért harcolok.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik