Mind az öt mérkőzésen védtél, a kapudra tartó 160 lövésből 152-őt kivédtél. Olyan kimagasló teljesítmény ez, amit egy teljes világbajnokságon át nem nagyon láttam még magyar jégkorongozótól.
Ha valaki egy magas lécet állít elém, azt szeretem megugrani. Ez a teljesítmény annak volt köszönhető, hogy elszánt vagyok a mindennapokban, és ahogyan az elmúlt években állok a hokihoz. Szeretem csinálni még mindig, és ez sokat könnyít a hétköznapokban. Bízom benne, hogy valaki hamarosan hasonlót vagy ennél jobbat fog produkálni, mert az a magyar jégkorong előrelépését jelenti majd.
Például megragadni az elitben, vagy kijutni az olimpiára?
Régen távoli volt, hogy feljussunk az A csoportba, most talán elmondható, hogy liftezők leszünk. Az évek során ez előre fog menni, egyre többen légióskodnak, remélhetőleg egyre több fiatal játszik majd magasan jegyzett bajnokságban. Nem kevés jégidővel, hanem meghatározó szerepkörben. Nyilván lesznek olyan évek, amikor kicsit lejjebb vagy épp feljebb leszünk, de, ha a tendencia megmarad, akkor a válogatottra óhatatlanul is olyan hatással lesz, hogy még jobb eredményeket tudunk elérni.
A mostani világbajnokságra a felkészülés finoman fogalmazva sem indult jól, a lengyelországi túrán két súlyos vereséget is elszenvedett a csapat. Azt követte a székesfehérvári Alba Aréna avatója, két győzelem a még tartalékosan felálló, de mégis a világelithez tartozó Norvégia ellen. A kommentmezőkben elég végletes volt a reakció: eleinte a kieséstől való félelem, majd a feljutásról szőtt álmok jellemezték a hozzászólásokat. Ez a szélsőséges gondolkodás eljutott hozzátok is?
Nem szoktam ezekkel foglalkozni. Öreg vagyok már ehhez, kinőttem ebből a korszakból, bő tíz éve nem olvasok kommenteket. Ajánlom sokaknak, főleg a fiatal játékosoknak, mert megkönnyíti az életet. Van, aki persze olvassa, mert az jólesik, ha épp dicsérik az embert, de
az önbizalmat nem ott kell keresni.
Természetesen nekünk sem volt kellemes a két lengyelországi vereség. Hogy mi volt az oka? Valahol a nem tudom és a nem volt kedvünk ott lenni között kell keresni. Én személy szerint teljesen rozsdásnak éreztem magam, de én is kihagytam akkor majdnem egy hónapot a meccseket illetően. Edzeni edzettem, persze, de azért az nem ugyanaz. A lengyelek abban a fázisban napi kettőt voltak jégen – a meccsünk előtt is. Mi meg azért ott még elég lájtosan voltunk. Ismerem a lengyelek szövetségi kapitányát, ők azért ott kemény munkatáborban voltak, más felfogásban készültek.
Gondolom a két csapat sem tartott ugyanott a felkészülésben.
Is-is. Maga a felfogás is más azzal kapcsolatban, hogyan kell felkészülni egy világbajnokságra. Hogy melyik a jobb, azt nem tudom megmondani.
Úgy érzed, nálunk voltak ilyen téren hiányosságok?
Nem hiányosságok, csak, amint említettem, a lengyelek napi kettőt edzenek – kondival. Amikor én voltam fiatal, ez akkor volt divat a világon. Ott egy idősebb szlovák edző van, akadnak kulturális különbségek. Ismerem őt, mert a klubedzőm volt Lengyelországban, amit ő képvisel, az nagyon más a mostani, nyugati felfogáshoz képest. Nem véletlenül mondják a kanadaiak, hogy rest is weapon (a pihenés fegyver), de ők ezt nem ismerik, csak az ellenkező oldalt. Az idei elitvébé, ahol a lengyelek szerepelnek, talán majd megmutatja, hogy mi tévedünk. Nem tudom. De visszatérve az egymás elleni mérkőzésekre, igazából megtörtént, aztán kidobtuk a kukába, elengedtük mentálisan és szakmailag is. Úgy gondolom, ez a fajta hozzáállás kell az ilyen túrák után, aztán a következő hetekbe meg úgy álltunk bele, ahogy kell: profin.
Ha már szóba hoztad a mentalitást – kívülről úgy tűnik, azzal, hogy elhagytad a megszokott, magyar közeget, és előbb Lengyelországba, majd egy évvel ezelőtt Norvégiába szerződtél, mintha új lendületet kaptál volna.
Sok tényezőn múlott mindez – kezdve a családalapítással, meg azon is, hogy kimentem külföldre. Leginkább az motivált, hogy ott akartam lenni az A csoportos vébén, és úgy voltam vele, azért bármit megteszek. Magyar kapusként, Erste Ligá-s háttérrel elindulni a mai piacon nagyon nehéz, és limitált helyek vannak, ahová az ember el tud menni. Ilyen volt a lengyel középmezőnyös csapat. De ezt be kell nyelni, és végig kell menni ezen az úton, hogy aztán ott lehessek egy A csoportos világbajnokságon, és egy nagyobb kirakatban megmutathassam magam. Szerencsésen alakultak a dolgok, mert egy jobb bajnokságba tudtam szerződni. Mindig az a cél, hogy holnap jobb legyek, és az, hogy most egy norvég klubcsapatnál vagyok, ennek a visszacsatolása.
Amilyen gólt Szlovénia ellen kaptál, az kicsit emlékeztetett Alekszandr Ovecskin egy korábbi találatára. Ami feltűnt, hogy ez egyáltalán nem fogott meg téged, utána ugyanúgy jöttek a bravúrok. Korábban egy hasonló leültetett volna? Ezen is segített, hogy már külföldön játszol?
Biztosan. Most viszont sokkal támogatóbb a környezet körülöttem a pályán és azon kívül is. Jobban bíznak bennem, és ez nem mindig volt így – de vagy én nem tettem érte, vagy nem úgy alakultak a dolgok, hogy ezt lássák bennem. 2012-ben voltam először első számú kapus a világbajnokságon, utána volt az olimpiai selejtező, amin kikaptunk Hollandiától a Papp László Sportarénában. Na, az fájt.
Mintha azt egy kisebb hullámvölgy követte volna a karrieredben.
Voltak bőven negatívumok a pályafutásomban. De mindig jöttek szembe olyan emberek, akik segítettek előre lépni, és arra sarkallni, hogy újra és újra jobb akarjak lenni. Most visszanézve már jobban látom ezeket az embereket és ezeket a pontokat, segít, hogy jobban átlássam a nagy képet. Hogy az ember sikeres legyen, ahhoz igenis párszor el kell bukni. Akkor persze nagyon rossz volt, fájt is, de nem bánom, mert ez kellett ahhoz, hogy olyan teljesítményt tudjak nyújtani, mint Bolzanóban.
A válogatottnál megkaptátok a kellő segítséget? Két győzelemmel kezdett a csapat a vébén, aztán jött a Románia elleni mérkőzés és a vereség, ami végül megkerülhetetlen pontja lett a tornának.
A szurkolók és a sajtó nagyobb ügyet csinált abból a mérkőzésből, de mi az első két meccs alapján biztosak voltunk abban, hogy mit tudunk játszani. Tisztában voltunk saját magunkkal, ott inkább kicsit megkavarták előtte a fejünket. Utána viszont csak arra akartunk fókuszálni, hogy ne mással kelljen foglalkozni, mint például azzal, hogy ki mit gondol a hokiról, hanem hogy mi, az a 23 ember, aki ott van az öltözőben, mit akar elérni, és azt hogyan akarja véghez vinni.
Ezt a szabadságot akartuk magunknak, megharcoltunk érte, és meg is lett az eredménye. Nagyon karakteres ez a brigád, és jó karaktert mutattunk.
Kellett ez a hullámvölgy?
Nem érzem, hogy ez hullámvölgy lett volna. Jó hokit nyomtunk, nem az volt, hogy rosszul teljesítettünk volna. Volt több gólhelyzetünk is.
Tőke Zoltánnak is nagy védései voltak.
Élete egyik legjobb meccse volt, amit nem szabad elvennünk tőle. Nekünk nem jöttek a gólok, hát, istenem, ez van. De a végső céltól ez nem tántorított el minket. Mint az autópályán egy pihenő – nem álltunk meg, de egy pillanatra letértünk az útról. Utána pedig visszatértünk, másnap már nem ezzel foglalkoztunk.
A meccs utóélete közismert, Galló Vilmos bohócnak nevezte a kapitányt, Don MacAdamet (amiért később többször is bocsánatot kért), illetve te is jelezted, hogy megkavarták a fejeteket. Viszont, ha ezek nincsenek, akkor azt is gondolhattuk volna, hogy volt két mérkőzés 24 órán belül, ami teljesen másképp alakult: Korea ellen minden bejött, Románia ellen pedig semmi.
Egy világbajnokság olyan, mint egy széria a rájátszásban. A playoffban is négy meccset kell nyerni, és, ha mondjuk nem 4-0-val húzod be a párharcodat, az nem azt jelenti, hogy nem vagy jó. Sőt, hét meccsen megnyerni még királyabb dolog! Az a fontos, ki hogyan fókuszál a következő cserére, mozdulatára, a feladatára a jégen. Ha ezt az ember tudatosítja magában, hogy csak ezzel foglalkozzon és semmi mással, akkor mindenki ki tudja hozni magából a maximumot. Ami pedig összességében olyan hatással van, ami sikeressé tudja tenni a csapatot.
A jégen te voltál a legstabilabb pontja a válogatottnak. Ez az öltözőben is jellemző rád, vagy ott inkább saját magadra koncentrálsz?
Mikor hogy. Meccsek előtt jobb szeretek zenét hallgatni, olyankor a játékosok sok hülyeséget beszélnek, nem szeretek azzal foglalkozni. De mostanra, és nem is a korom miatt, hanem inkább olyan mentális állapotban érzem magam, hogyha olyan dolgok vannak, akkor felszólalok hangosabban. Szeretek olykor ezekből kimaradni, de
ha valami a csapat érdekét szolgálja, vagy épp a csapatot bántja, akkor teszek érdemben is: fölállok és szólok.
