Sport

Ahol az otthon, ott a haza?

Az Európa-kupában mutatkozott be a női vízilabda-válogatottban Rybanska Natasa, így a szintén kerettag Parkes Rebecca mellett ő lett Bíró Attila szövetségi kapitány csapatának második honosítottja. Ennek kapcsán jártuk körül az országváltás kérdését, illetve azt, hogy vajon hányadán áll a magyar póló, s a magyar sport a határon túlról érkezőkkel.

Most akkor tényleg felírjuk a margitszigeti márványtáblára, hogy Parkes Rebecca, alá pedig, hogy Rybanska Natasa? Amennyiben megelőlegezzük, hogy a női vízilabda-válogatott a közeljövőben újabb világversenyt nyer – 2016-ban januárjában Eb-aranyérmesek lettek –, továbbá azt, hogy az Európa Kupán magyarként szereplő két honosított pólós a keret tagja volt, akkor bizony igen a válasz.

Ott ahol Német János, Gyarmati Dezső, vagy éppen Benedek Tibor neve díszeleg, ott kaphat helyet az új-zélandi, illetve a szlovákiai, a felvidéki Pöstyénből származó lány neve.

Elsőre kicsit bizarr ezt olvasni, hiszen egyúttal arról is van szó, hogy a hagyományaira okkal büszke magyar (női) vízilabda odáig jutott, hogy a remélt sikerek érdekében a honosítástól sem retten vissza.

Rybanska Natasa
Fotó: Facebook

Berzenkedve folytathatnánk, hogy a következő lépés már tényleg csak az, hogy a férfiválogatottban is külföldön született pólós csobbanjon vízbe, ami olyan mintha a brazil fociválogatott kényszerülne honosításra a jobb eredmény elérése végett.

Magyar-szerb oda-vissza

A honosítás az egyéni sportágaktól sem áll távol, kajak-kenuban például Janics Natasa szerbből lett magyar, Benedek Dalma meg magyarból szerb, míg az alpesi síben olimpiai-7. csíkszeredai Miklós Edit is román színekben versenyzett először, majd utána lett magyar, és még sorolhatnánk bőségesen az egyéni sportolókat is.

Egyébként meg gyorsan tegyük hozzá, hogy a férfiaknál is felvetődött már a honosítás, amikor az új-zélandi, majd később ausztrál, Szegeden, a háromszoros ötkarikás aranyérmes Molnár Tamás mellett pallérozódó, majd az OSC-ben kiteljesedő Joseph Kayes magyarítása szerepelt a tervek közt.

Az meg a sors furcsa fintora, hogy bő évtizede relatíve könnyedén mondhattunk le a spanyol válogatotthoz „igazoló” Szirányi Balázsról, hiszen a mindenkori keret két centerhelyére 3-4 kiválóság pályázott, az utóbbi néhány évben meg már két klasszis és egészséges centerünk is alig akad.

De kanyarodjunk vissza magához a honosítás általános gondolatához, hiszen jóval komplexebb a helyzet annál, minthogy miért is magyar válogatott az említett két, de egyébként igazából négy lány.

  • Rybanska a nagyrészt szlovákok lakta Pöstyénről, de mégiscsak a Felvidékről származik.
  • Máté Zsuzsanna Kassáról.
  • a dél-afrikai Mchunu Hlengiwe magyar szülők által örökbe fogadott.

Így az ő honosításuk, szereplésük gyakorlatilag ugyanolyan, mint amikor a német labdarúgó-válogatottban külföldi származású labdarúgók játszanak. Néhányan ágáltak, azonban senki sem sírt bánatában, amikor a török Mesut Özil passzából a lengyel Lukas Podolski talált be. (A szélsőséges kisebbséget most felejtsük el.)

Hlengiwe Mchunu, a magyar (b) és Jamie Verebelyi a német csapat tagja a Magyarország-Németország vízilabda-mérkőzésen az I. Európa Játékokon az azerbajdzsáni Bakuban 2015. június 12-én
Fotó: Szalmás Péter / MTI

No de hogyan viszonyuljunk az új-zélandi Parkes Rebeccához?

Nevezzük gazdasági bevándorlónak? Vegyük úgy, hogy egyszerűen találkozott a kereslet és a kínálat? Hiszen a magyar válogatottnak éppen egy kimagasló fizikai paraméterű centertehetségre volt szüksége. Parkes meg új-zélandiként maximum a világbajnoki 13. helyért küzdhetne kétévente, s mivel Bíró Attila ismerte a szülőhazájából az Egerben, aztán az UVSE-ben szereplő középcsatárt, így kézenfekvő volt a honosítás.

Rebecc Parkes
Fotó: egrivizilabda.hu

Főleg mert ilyen adottságokkal bíró magyar pólós nem nagyon akad. A női vízilabda ugyanis egyre férfiasabb, kiemelkedően fontos a fizikum, s hiába ügyesek, gyorsak, kreatívak a magyar lányok, nagy testű center és bekk nélkül rendre hendikeppel szállnak vízbe.

Viszont ha a tokiói olimpia döntőjében Parkes Rebecca magyarként szerzi a győztes gólt, akkor senki sem kesereg majd. Sőt! Épp úgy sorban állnak majd a szurkolók, hogy legalább egy betűt ők véshessenek bele a márványtáblába.

A futball hemzseg a példáktól

Egyébként ha jobban megnézzük a már említett német válogatottat, a 2010-es világbajnokságon szereplő 23-as keretből 11-en játszhattak volna más ország csapatában, s azóta sem hiányoznak a gárdából a más nemzetbeli felmenőkkel is bíró játékosok, vagy éppen második, harmadik generációs bevándorló kerettagok. S persze nem a németek az egyetlenek: az olaszoknál 2015 óta 23 válogatottságig jutott a brazil születésű Éder, s hozzá hasonló utat járt be Thiago Motta; a spanyol válogatott csatára a brazil Diego Costa; szintén a braziloktól érkezett a portugálok kőkemény védője, Pepe; míg az amerikai(-szerb) Neven Subotic felnőttként végül a szerbeket választotta, az amerikai, bosnyák szerb trióból.

A mi kis futballunkban is van erre példa. A magyar nemzeti tizenegyben kilenc alkalommal játszott a romániai Nagybányán született Vasile Miriuta, de nálunk légióskodott, majd lett kétszeres válogatott a brazil Leandro, míg  a szerbiai Nikolics Nemanja már 25-nél tart. Eközben a magyar Garics György az osztrákokkal volt Eb-résztvevő.

Az osztrák válogatott színeiben játszó, magyar-osztrák kettős állampolgár Garics György (elöl) fedezi a labdát, miközben a francia Samir Nasri támadja őt a 2010-es világbajnokság 7. selejtező csoportjának Ausztria-Franciaország mérkőzésén Bécsben 2008. szeptember 6-án
Fotó: Georg Hochmut / MTI / EPA

Arról meg ugye nem is szeretnénk beszélni, hogy Dárdai Pál legidősebb fia, Palkó szerepelt már a német utánpótlás-válogatottban, hiszen többek félelme, hogy a felnőtteknél is ott játszik majd.

Mindez úgy, hogy a labdarúgásban viszonylag szigorúak a regulák, aki szerepelt valamely ország felnőttválogatottjában, az másik nemzetet már nem erősíthet.

El kell fogadni. El kell fogadni?

Amennyiben pedig a vízilabdához szeretnék visszakanyarodni, akkor elég csak az olaszokra gondolni, akik a sportág nagy honosítói. A nőknél náluk játszott Valkai Erzsébet, sőt olaszként lett olimpiai bajnok Tóth Noémi, míg a férfiaknál a settebello sapkáját húzta fel korábban a román Bogdan Rath, a londoni olimpia előtt pedig a mostani magyar szövetségi kapitány Marcz Tamás, de aktív válogatott az ausztrál Pietro Figlioli, a spanyol Guillermo Molina, és érkezik az argentin születésű, majd spanyol válogatott Gonzalo Echenique.

A spanyolok a szlovák Martin Famerával egyeztek meg, a németeknél játszik a szerb Mateo Csuk, s Baksa László honosítása is téma, a brazilok az olimpiára igazolták a szerb Szlobodan Szorót és a horvátokhoz azóta visszatérő Josip Vrlicet – no meg a brazil születésű a kis kitérő előtt és után is spanyol Felipe Perronét, szóval ha a női szakágban kevesebb is a példa, a pólótól sem idegen az állampolgárságváltás.

Felipe Perrone a budapesti Duna Arénában 2017. május 26-án
Fotó: Kovács Tamás / MTI

Végül pedig tegyük a szívünkre a kezünket! Noha hozzám közelebb álló, régimódi, romantikus sportfelfogástól a válogatottság-váltás távol áll, az eddig vázolt példák alapján mégis úgy tűnik, a 21. század elején egyre inkább ez a trend a nagyvilágban. És ezt el kell fogadni. El kell fogadni?

Tengerentúli import

Jégkorong:
Ha megnézünk három kiemelt csapatsportágat, akkor azt látjuk, hogy a jégkorongban igazán vad a helyzet. Az A-csoportba való feljutásban fontos szerepet vállaló Frank Banham, Andrew Sarauer páros legközelebbi magyar kapcsolata, hogy a Volánban játszott, de szinte mindegyik közepesen erős európai hokinemzet kutatja a kontinensről a tengerentúlra szakadt kanadai, vagy amerikai jégkorongozókat. Az olasz válogatottnak egy időben komplett kanadai(-olasz) sora volt, szóval a magyar válogatott a jégen csak válaszolt a trendekre. (Jesse Dudásnak, vagy korábbról Holéczy Rogernek, illetve Ennafatti Omarnak legalább vannak magyar felmenői.)

Kosárlabda:

Abból a szempontból hasonló a szituáció, hogy itt is a tengerentúl érkeznek az import-sportolók, a parketten az Egyesült Államok a fő exportőr, a szabályozás csak annyi, hogy az adott európai országnak egyszerre csak egy amerikai kosarasa lehet. Nálunk is van erre példa, a férfiaknál legutóbb DeAndre Kane jött volna, de az Európai Uniós útlevél után már nem érezte szükségesnek a Magyarországra való érkezést, míg a nőknél Quigley Allie, illetve Courtney Vandersloot lett az extra játékos.

Kézilabda:
A Veszprémbe nyáron visszatérő klasszis kézilabdakapus Sterbik Árpád magyar nemzetiségű, de szülőhazája, a szerb, majd később a légiósként otthonává váló spanyol válogatottban is szerepel(t), míg nálunk többek között anno Radulovics Bojana, illetve Carlos Pérez, mostanság meg Dzsamali Iman, Vilovszki Uros, valamint Tricsuk Krisztina kézilabdázik magyar színekben, s a sort még bőven folytathatnánk.

Kiemelt képünkön Parkes Rebecca (fehér) és az orosz Maria Boriszova a női vízilabda világliga európai selejtezőjében, a Magyarország – Oroszország mérkőzésen a budapesti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában 2018. január 29-én
Fotó: Kovács Tamás / MTI 

Ajánlott videó

Olvasói sztorik