Csak lépegetett. Ütemesen. Előre, hátra, előre hátra. Másokkal ellentétben nem szökdelt könnyedén, miközben kereste a tempót. Elvétve rohanta le ellenfelét, nem erőltette a látványos akciókat. Szinte álló helyzetben, a nyugalom szobraként lépdelt a páston. Olykor azért kinyúlt, jól előkészítve eleresztett egy-egy kósza, már-már lassú kitörést. Fejben vívott. Az agya és a keze volt gyors. Belül, a sisak alatt. Ahol senki sem láthatta, hogy minden bizonnyal dühöng egy-egy szerencsétlenül bekapott találat után, de ennek a legritkább esetben adta látható jelét.
Asszó közben a bal lábát ütemesen felemelve, majd visszaeresztve a pástra, kivonta magát a távolságból. A kellő pillanatban aztán nem lépett hátra, könnyed heggyel kikerülte ellenfele kósza próbálkozását, majd vállba szúrta. Vagy kivédte és utána vitte be a találatot. Aztán mintha mi sem történt volna, a párbajtőre hegyét jobb kezébe helyezte, a pengét hajlítgatva, már a következő tusra gondolva sétált vissza a fehér vonal mögé. És kezdődött minden elölről. A lépegetés ütemesen. Előre, hátra, előre, hátra.
Kovács Tamás szövetségi kapitánynak azért fájt a feje, mert a rendszerváltást követően annyi klasszis női párbajtőröző jelent meg egy-egy keretedzésen, hogy két világverő magyar válogatottat is össze lehetett rakni a legjobbakból. Kivételes megtiszteltetésnek számított bekerülni az utazó ötösbe. Rá mégis megkérdőjelezhetetlen szereplőként tekintett mindenki. Ugyan „csak” ezüst és bronzérem jutott neki a világversenyeken – Horváth Mariann, Nagy Tímea, Mincza Ildikó személyében egyéniben akadt nála sikeresebb –, a keret tagjai mégis vezérként néztek rá.
Egyszerűen megbíztak benne. Keveset beszélt, de amikor megszólalt annak vagy súlya volt, vagy halálra röhögte magát az öltöző.
Piszok nehéz volt vívni ellene. Edzéseken a férfiak is megszenvedtek vele. Erőt sugárzott. Aktuális ellenfelei kevésbé, de csapattársai, szövetségi kapitányai megbízhatósága mellett ezt szerették benne leginkább. Mindig hozta a sikerhez szükséges 2-3 győzelmet. Ezért lehetett befejező embere a szakág első, 1989-es denveri világbajnokságától az összes olyan magyar női párbajtőrcsapatnak, amely pályafutása befejezéséig, 2001-ig hét alkalommal nem talált legyőzőre.
A magyar vívósportban nincs megfelelő polcra helyezve Borosné Eitner Kinga. A hetvenes évek végén, zöldfülűként azzal az elhatározással költözött Budapestről Tapolcára, hogy vívást oktasson ott, ahol a sportágat csak hírből ismerik. Az edzőnő első csoportjában ott szorongott Szalay Gyöngyi is. A kezdeteknél csak egy ház szobájában, ahol se fűtés, se egyéb komfort nem akadt. Ott kapta tőle az alapokat. Még tíz éves sem volt, amikor először pengét adott a kezébe.
A kisvárosban mindenki ismer mindenkit. Ha van olyan, aki kimagasló eredményt ér el, azt különös megbecsülés övezi. A lakók saját gyerekükként tekintenek rá.
Élete 49 éve alatt kiérdemelte ezt a megtiszteltetést. Imádta városát, a város is szerette őt. Azért nem engedett soha a fővárosi klubok sokkal kecsegtetőbb ajánlatának, mert minden Tapolcához kötötte. Gyermekként, vívóként, majd pedagógusként, önkormányzati képviselőként, Siklósi Gergely korosztályos Európa-bajnok és világbajnoki bronzérmes nevelőedzőjeként neve egybeforrt szülővárosával.
Szalay Gyöngyi halálával is tanított nekünk. 2018. január 10-én, 11.30-tól a római katolikus templomban tartott gyászmisén, 13 órától, az Új temetőben érte hullajtja a könnyeit Tapolca és nem csak a magyar, de az egyetemes vívósport is.
Kiemelt kép: MTI/Földi Imre
