Most, amikor mindenkit az izgat, hogy a magyar baloldal tud-e életképes alternatívát állítani, alig marad idő arra, hogy elgondolkodjunk: mi minden kell a politikai alternatíva állításához.
De bármilyen is, kapcsolatban kell lennie a szellemmel, az elvekkel, az elmélettel. Most csak egy számomra fontos kérdést érintek, s ez: a filantrópia.
Ritkán használjuk a filantrópia kifejezést, de amikor használjuk, mindig valamilyen gyakorlati tevékenységet, önzetlen adakozást értünk alatta. A filantróp általában vagyonos ember, aki vagyona felhalmozása után nagyszabású pénzosztó tevékenységbe kezd: szegényeket támogat, egészségügyi centrumokat létesít, civil szervezeteket segít, könyvtárakat létesít.
Elvétve gondolkodunk el arról, hogy a filantrópia talán mást is jelenthet. Például szellemi javak szétosztását.
Ez persze nem ugyanolyan mechanizmuson keresztül történik, mint a „gyakorlati” filantrópia. Itt nem arról van szó, hogy valaki előbb meggazdagszik, majd szellemi vagyonából osztogatni kezd. Az viszont kétségtelen, hogy
Szellemi filantróp csak az lehet, aki tud valamit: adakozni.
Sok tudós tud, de nem gondolja, hogy ebben a tágabb értelemben adakoznia kell. Fogalma sincs arról, hogy tudása voltaképp közvagyon, s nem feltétlenül csak egy szűk tudósközösség magánvagyona. A szellemi filantrópia lényege, hogy tudásunkkal szélesebb körben adakozunk, mint amekkora maga a tudósközösség.
Ne gondoljuk, hogy egyszerű döntésről van szó. Ahhoz, hogy egy országban a szellem emberei vagyonukból bátran adakozzanak, olyan közszellem kell, melyben ez az attitűd értékes és megbecsült. Mi több, kell a történelem hosszú munkája is, hiszen a históriában formálódott mintává a szellemi filantróp figurája.
Aki tulajdonképpen közvetítő a „magas” tudás és az „alacsony” kultúra között. Ő az, aki piacra viszi elméleteit, s e folyamatban felméri, a vásárlónak mire, milyen nyelvezetre, milyen írásmódra s milyen tónusra van szüksége. Ha nem lett volna ilyen szellemi piac, sohanapján formálódott volna ki a szellemi filantrópia. Akkor a tudósok magukban beszéltek, motyorogtak volna és a társadalmak egyáltalán nem tanulhatták volna meg, ők hogyan kapcsolódnak össze.
A szellemi filantróp voltaképp a társadalmi összekapcsolódás embere. Mondanánk: a kohézió segítője. Ahol kiformálódott ez a típus, ott a társadalmak nem csak a politikától várták, hogy az segítsen rajtuk. Ahol ez a típus nem jött létre, ott rendszerfüggetlenül mindig ugyanaz a probléma, a reménytelen széttagolódás, és
Talán merész módon, de oda konkludálunk: a szellemi filantróp legalább olyan fontos része az európai civilizációnak, mint gyakorlati társa. Az, hogy a nyugati társadalmakban fent és lent nagyjából ugyanazt gondolják a világról, a tudományos elefántcsonttornyokból kilépő szellemi filantrópoknak is köszönhető. Minálunk pedig azért áll egymástól oly távol fent és lent, mert ilyen embereink pokolian kis számban voltak és vannak.
A magyar baloldal immáron egymagában álló vezetője általában így búcsúzik beszédei végén: Magyarországért, a köztársaságért!
Mi pedig mi mással zárhatnám ezt a cikket: Magyarországért, a szellemi filantrópiáért!
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője
Kiemelt kép: Leonardo da Vinci: Vitruvius-tanulmány
