Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Ki hal meg előbb?

"Azt mondta a riporter, hogy beszélgetnénk jó hosszan az életemről, hogy majd, ha meghaltam, leadhassák posztumusz."
Korábban a témában:

A történet nem túl régi, de nem is ma történt. Amikor megesett, inkább középkorúnak minősültem, mint fiatalnak, amiből logikusan következik, hogy Apu pláne nem volt fiatal. Mármint életkorát tekintve. Mert egyébként állati jól nézett ki a legutolsó pillanatig, és a mentalitása, a dolgokhoz való hozzáállása, sőt a lelkesedése is fiatalos volt.

Mondogatta is szerényen, persze csak viccből, hogy „egy biológiai csoda vagyok”. Nem volt messze az állítás az igazságtól, és egyáltalán nem vagyok elfogult (na, jó, csak egy kicsit).

Aztán beteg lett, de azt is olyan méltósággal és tartással viselte, hogy le a kalappal.

– Nem vagyok jól, Andukám – panaszkodott egyre gyakrabban, ami nagyon  nem volt szokása –, ennek ellenére mindenkitől azt hallom, milyen jól nézek ki.

– Mert nem látszik, Apu, hogy beteg lennél – válaszoltam, miközben tudtam, hiszen orvos vagyok, hogy tényleg nincs jól.

Aztán egy ismert riporter beszélgetésre kérte fel Aput.

Ez nem volt nagy ügy a mi családunkban, valaki, valahol, valami miatt folyton megnyilvánult a médiában. Ritkán számoltunk be egymásnak ezekről a megkeresésekről, annyira mindennapos dolognak tűnt akkoriban az ilyesmi. Sokszor előfordult, hogy bekapcsoltam a rádiót vagy a tévét, és örömmel hallottam, láttam, ahogy valaki a családunkból épp okosságot mond. Máskor újság került a kezembe, abban nyilatkoztak a felmenőim, vagy ha ők nem, akkor a fiam. Megint máskor engem kérdeztek, rendszeresen adtam orvosi tanácsot televízióban, lapokban – azt hiszem, forgalomban voltam.

Sokat jelent nekem, hogy szükség van rám, amit leginkább hatalmas szerencsének élek meg: ideálisan alakultak a dolgok, valahogy a sport és az orvoslás összeért bennem. Tudtam, azért hívnak, mert ismernek a sportból és bizony a PR egyre fontosabbá nőtte ki magát a mindennapokban. Az úszás és a családom okán ismert voltam, mondhatni a születésem pillanatától. Sose gondoltam, hogy nincs nálam jobb, vagy hogy én lennék a haza bölcse, és azt sem  éreztem soha, hogy ez alanyi jogon járna nekem, sőt, úgy véltem, ajándéka ez a sorsnak, meg kell becsülni.

Egyszer egy társaságban azt mondta valaki, hogy „önnek nem kell bemutatkoznia”. Nem állítom, hogy nem legyezgette a hiúságomat a mondat, de igenis úgy gondoltam, nem kötelező tudnia mindenkinek, ki vagyok én, vagy bárki, aki népszerűségre tett szert.

Közszeretet, talán ez a jó szó arra, amit éreztem, nem is a népszerűség, mert azt a mai celebvilág kifordította a négy sarkából.

De már megint elkalandoztam, jó lesz visszatérni az eredeti csapásra.

Gyarmati Dezső, a Nemzet Sportolója és unokája, a néhány napja ifjúsági Európa-bajnokságot nyert Szilágyi Liliána
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Szóval, telefon, ismert, ám a sportban kevéssé járatos, sportolókkal ritkán beszélgető riporter hívta Aput. Korombéli, tehát közel harminc évvel fiatalabb édesapámnál.

Valahogy az élet mindig elrendezi a dolgokat, meggyőződésem, semmi nincs véletlenül (ezt egyébként nem csak hiszem, általában meg is tapasztalom). Most is több mint érdekes, hogy Apu alig néhány napja filozofált arról, hogy kiment a divatból.

– Nem hív már senki, leírtak, megöregedtem – szólt a nem éppen felvidító mondat.

Rossz volt hallani, sőt tulajdonképpen nem is volt igaz, hiszen, bár a régi pörgés alábbhagyott, azért sokan tartották vele a kapcsolatot. Úgy éreztem, a betegség ezt a tételt is másként láttatja vele.

Nekem épp kapóra jött Apu invitálása az interjúra, hiszen rá tudtam húzni a „na, látod, mégsem mentél  ki a divatból” mondatot.

– Várd csak ki a végét, mert nem kispályás a történet – mesélte nekem Apu később, én meg örömmel láttam, hogy fülig ér a szája, olyan régi apusan. – Azt mondta a riporter, hogy beszélgetnénk jó hosszan az életemről, ami elég hosszú volt már eddig is, eljönnének hozzánk a stábbal, mert így szokták, és már sorolta is a neveket, kikkel készített az utóbbi időben riportot, impozáns lista, csupa nagyágyú, és aztán elteszik az egészet, hogy majd, ha meghaltam, leadhassák posztumusz.

Már épp nyitottam volna jogos felháborodásomban a számat, amikor Apu leintett, mosolya még szélesebbre húzódott, vagyis vigyorgott, mint a vadalma.

– Mondom neki – így Apu -, hogy egy pillanat, meggondolom. Vártam úgy harminc másodpercet, mintha gondolkodnék, aztán azt kérdeztem:

– És mi van, ha te halsz meg előbb?

Nem jött sem az illető, sem a stáb. Nem csodálom.

 

Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.