Belép a bácsi. Egyik kezében sétapálca, a másikban kis kartondoboz, a dobozban sütemények. A zakó, amely egykor még jó lehetett rá ma már a térdéig ér, de nem a zakó nyúlt meg, a bácsi ment össze, görnyedt meg kicsit, csak annyira, amennyire görnyedni szokás így nyolcvan felé. A kocsmában fiatalok. Egyik kezükben cigaretta, a másikban csapolt Sarajevsko. A bácsi megkezdi körét. Egy olasz fiú elhajtja. A brit lányok elhajtják. Hozzám ér. Megköszönöm és jelzem, hogy nem kérek süteményt. Éppen egy perce vettem egy rágógumit egy hatéves gyerektől. Három márkáról kezdte, az 450 forint. Alkudoztunk egy jót, aztán adtam neki 1.60-at. Legszívesebben hazavittem volna. Mármint a gyereket. A bácsi járja a körét és megérkezik a helyi fiatalokhoz. Sorban adják neki az aprót. Süteményt nem kérnek. A pultban már öntik neki a meggylevet. Aztán beváltják neki az aprót. Aztán az egyik lány, egy huszonéves bosnyák, aki a barátnőjével jött le sörözni szól a bácsinak, hogy üljön csak le hozzájuk. Bemutatkoznak egymásnak és beszélgetnek egy jó félórát. A lányok végül elfeleznek egy süteményt. A bácsi fáradt szeme boldogan csillog, ahogy nézi a süteményt eszegető lányokat. Elővesz egy másik dobozt, ami már üres. Bravo, mondják a lányok. Issza a meggylevet. Megsimogatja a lányok fejét. A lányok megköszönik, hogy leült hozzájuk. A bácsi kilép. Éjfél múlt tíz perccel.
