Buksó

Csepelyi Adrienn: Tudatosan szoktatnak le minket arról, hogy tájszólásban beszéljünk

A tájnyelv nemcsak egy kordokumentum, hanem egy névjegy is. Csepelyi Adrienn író-újságíró Penyigén, egy aprócska felső-tiszai faluban nőtt fel, és máig ezer szállal kötődik a szatmári paraszti kultúrához, gasztronómiához és a nyelvjáráshoz. Néhány héttel ezelőtt jelent meg Nagymamám magyaráz címmel legújabb könyve, amelyet nehéz bármilyen műfajba besorolni, hiszen egyszerre tekinthető egy vallomásnak, néprajzi vagy dialektológiai munkának, de megindítóan beszél a családi múltról, a hagyományokról, sőt, még a generációk közötti traumákról is. A szerző egyebek mellett ezekről is mesél Nyáry Krisztiánnak, az epizód elején pedig arról lesz szó, hogy miért távolodnak el az olvasók világszerte a realisztikus témájú könyvektől mostanában, mit olvasnak helyettük, és mindez milyen társadalmi tényezőkre vezethető vissza.

Csepelyi Adrienn kezdetben a Facebook-oldalán osztott meg rövidebb bejegyzéseket a nagymamája és közte zajlott beszélgetésekből. Ezek a párbeszédek, majd az adatközlők szélesebb körével folytatott interjúk, na meg jó pár családi hangfelvétel adják a kötet gerincét, ami messze túlmutat nyelvjárásgyűjtésen, klasszikus szocioújságírói munkán, hiszen tele van érzelmekkel, személyes történetekkel, tradicionális hangulatokkal és receptekkel. Olvasva is hallani a régióra jellemző tájszólást, amely a podcastban a szerző hangján szintén megszólal majd.

Az is kiderül, hogy miért tekinthető egyfajta időkapszulának Csepelyi új könyve és hogy miért nem tette le a voksát egyetlen konkrét műfaj mellett sem. Ezzel részben a saját dolgát is megnehezítette, ugyanakkor sokkal hitelesebben tudta szolgálni az ügyet, a lényegi üzenetet, hiszen így őszinte és életszerű anyag született a hagyományok szépségéről, a családi dinamikákról és persze a szatmári nyelvjárásról.

Az utóbbi húsz évben készítettem hangfelvételeket a családom nőtagjaival: akkor még egy egyetemi nyelvjárásgyűjtési feladat volt a dialektológiaórán. A tanárom mondta, hogy nekem elég, ha hazamegyek és beszélgetek az idősekkel. Sokáig nálam voltak ezek a kazetták, aztán eltűntek, kalandos úton visszakerültek hozzám. Közben, amikor a covid beütött – ez egybeesett azzal, hogy nekem volt egy nagyon súlyos majordepressziós epizód az életemben – és nem lehetett hazamenni a családhoz, tehát pont attól voltam elzárva, ami gyógyított volna engem egy nagyon nehéz mentális betegség során. Emiatt rengeteget beszélgettem a nagymamámmal telefonon.

„Ezeket a beszélgetéseket kezdtem el a Facebookra posztolni, és közben érlelődött bennem – pont a betegség miatt végzett – terápiás munkámban az, hogy itt vannak olyan transzgenerációs minták, olyan traumák, amelyekről nem is beszélünk olyan mélységben, hogy az gyógyító volna, és éreztem, hogy nekem ezzel dolgom van a saját terápiámban. És, ha nekem dolgom van vele, akkor nyilván sokan mások is lehetnek úgy vele, hogy kellene kérdéseket feltenniük a családjukban. […] Egy idő után összeállt az egész.”

Az elmúlt két évtizedben gyorsabban halványulnak a beszélt nyelvben a tájnyelvi jellegzetességek, mint korábban, ezért külön érdekes, hogy Csepelyi Adrienn új könyvben a szatmári diftongusokat, a kettőshangzókat szándékosan jelöli írásban is.

Nagyon sok külső információ jut be azokra a területekre is, ahova eddig kevésbé. Másrészt ez egy külső nyomás, egy össztársadalmi elvárás, hogy te ne tájszólásban beszélj. […] Minket tudatosan leszoktatnak az eredeti nyelvi környezetünk beszédéről. […] Amikor hazamegyek, akkor a húsz évvel ezelőtti nyelvállapot jön elő belőlem. Általában egy-két óra elég, és teljesen átállok, de telefonon is, ha az otthoniakkal beszélek, akkor is megvan ez.

Csepelyi Adrienn törekedett arra, hogy ne legyen túl romantizált mindaz, amit a szatmári emberekről el akart mesélni. Az volt a célja, hogy érthetővé váljon a lélektani, történelmi, társadalomtudományi mélysége annak a régiónak, ahol felnőtt. A minden megszólalás mögött ott húzódó titkokra, elfojtásokra egy példát is hoz:

Egész életemben hallottam azt a mondatot, viccesen mondta mindig az egyik adatközlő, hogy én ott voltam az anyámék esküvőjén. Ez mit jelent a negyvenes években Szatmárban? Azt, hogy te házasságon kívül születtél. Az mit jelent egy faluban? Azt, hogy neked folyamatos megvetés meg gúnyolódás az osztályrészed. […] Egy ilyen félmondat mögött egy életnek a traumája benne van, mert egyébként ki kérdezi meg tőled a negyvenes években, hogy milyen hatással volt ez rád? Szeretnél róla beszélni?

Top Ten – 10 könyv az élő népi kultúráról

Legfrissebb epizódok
Háromharmad
Della
Első kézből
Ziccer
Buksó
Filéző
Reklámszünet
Zöldövezet
Nincs rá szó
Szintén zenész
Europoli
Ötkarikás szemek
Rendszerváltás30
Kilépők
Szerintem
Bárkiből valaki
Sorozatlövő
Határsértők
Olvasói sztorik