Amint Herwig kisasszony kilépett a szobából, Schrödinger maszturbálni kezdett: lehunyta a szemét, és azt képzelte, hogy még mindig ott ül mellette; aztán iszonyatos bűntudata támadt
– írja Benjamin Labatut az Amikor nem értjük többé a világot című művében. Schrödinger bizony ugyanaz az Erwin Schrödinger, akit mindenki a macskájáról ismer, mellesleg a 20. század legnagyobb fizikusai közé sorolják, és a kvantummechanika egyik atyjának is őt tartják. A könyvnek csak egy fejezete szól Schrödingerről, melynek fő témája az ő és korának egy másik zseniális tudósa, Werner Heisenberg rivalizálása. Schrödingerről szinte minden életrajzi adat stimmel, amit Labatut leír, arról viszont nem tudni, volt-e lánya Herwignek, a svájci orvosnak, aki kezelte a tudós tüdőbaját.
Heisenberg 1925-ben, Helgoland szigetén alapozta meg a kvantumelméletét, ez tény. Az olasz fizikus, Carlo Rovelli nemrég egy teljes kötetet jelentetett meg erről a rendkívüli jelentőségű elméletről és annak kialakulásáról, egy elméleti fizikus szemszögéből. A helgolandi időszak fontos szerepet kap Labatut regényében is, ám rögtön úgy indul, amelyhez hasonlót egész biztosan nem találunk Rovelli könyvében: „Egy évvel a müncheni konferencia előtt Heisenberg szörnyeteggé változott.” Mindezt arra a tényre alapozva, hogy Heisenberget valóban kínozta az allergiája, de hogy valóban rémpofává torzította volna a betegség – „Ajkai olyanok lettek, akár egy rothadt, repedezett héjú barack, a szemhéja úgy feldagadt, hogy alig látott” –, az már csak Labatut fantáziájának eredménye. Olvashatunk aztán még cifrábbakat is, Heisenberg összeszart pizsamájáról, Goethét is felvonultató homoerotikus rémálmairól és arról, hogy hallucinációiban megjelentek előtte a későbbi hirosimai és nagaszaki áldozatok.
Labatut könyve nemrég jelent meg magyarul: nálunk a Neumann Jánosról szóló MANIAC megelőzte, de a hollandiai születésű chilei író az Amikor nem értjük többé a világottal tette le a névjegyét, és a MANIAC–ben is hasonló keverékét használta fikciónak és ismeretterjesztő irodalomnak. A könyv műfajilag is nehezen besorolható, szerzője szerint „egy esszéből (amely nem is vegytiszta), két történetből, amelyek megpróbálnak nem történetek lenni, egy kisregényből és egy félig-meddig életrajzi prózai műből áll.” Az ír regényíró, John Banville a „nem fikciós regény” definíciót használta rá a Guardianben.
Valóság vagy fikció?
A regény és a tény- avagy ismeretterjesztő irodalom az esetek többségében világosan elkülöníthető műfajok. A történetírás, a tudományos munkák, önéletrajzok vagy újságírásban gyökerező írások a szerző ígérete szerint a valóságot mutatják be, esetükben elképzelhetetlen, hogy fiktív alakok kerüljenek bele, vagy olyan részletek, amelyeknek nincs valóságtartalmuk. Amennyiben mégis fiktív elemek bukkannak fel egy ilyen írásban, onnantól kezdve az esetek többségében egyértelmű, hogy fikcióval állunk szemben, melyben már a valós eseményeket gyakran megváltoztatják vagy újragondolják, hogy megfeleljenek a regény művészi igényeinek. És ezt egyértelműen jelzik is.
Nem lehet azt állítani, hogy a fikció és a valóság közötti határok mindig teljesen egyértelműek voltak, ám az utóbbi évtizedekben egyre több olyan mű jelent meg, amelyek e két kategória közé esnek. Elismert regényírók fordultak a tényirodalom felé, mint Truman Capote (Hidegvérrel) vagy Norman Mailer (A hóhér dala), új műfajt hozva létre ezáltal, a dokumentumregényt (fikciós tényirodalom), míg a másik oldalról újságírók kezdtek fikciós elbeszélői technikákkal kísérletezni, mint Hunter S. Thompson vagy Tom Wolfe.
De ezek még viszonylag könnyen besorolható munkák voltak, és nem zavarták össze az olvasót, aki tudhatta, hogy mit fog kapni, amikor belekezdett egy ilyen regénybe. Amikor viszont megjelentek a piacon a memoárnak tűnő, de valójában igen nagy százalékban fikciót tartalmazó regények, már sokan érezték becsapva magukat. Erre jó példa James Frey Millió apró darabban című könyve, melyben saját drog- és alkoholfüggőségének történetét beszélte el, vagy legalábbis ezt állította. Csakhogy pár évvel azután, hogy a könyv nagy sikert aratva megjelent, kiderült, hogy a sztori számos eleme kitalált vagy erősen eltúlzott.
Még ismertebb Karl Ove Knausgård Harcom című, hatkötetes önéletrajzi regényfolyama, mely ugyan valóban a norvég szerző élettörténetén alapul, ám számos jelenet és párbeszéd tartalmaz olyan elemeket, amelyek inkább fikciós jellegűek, stilizáltak és dramatizáltak. Eleve felmerülhet a kérdés, hogyan emlékezhet valaki ennyi aprólékos részletre mondjuk a gyerekkorából, amikor ő maga szögezi le az első kötetben, hogy „az én memóriám világéletemben rémes volt”?
Másfelől Knausgård abban is eltér a megszokottól, hogy az önéletrajzi írásokra általánosságban jellemző lineáris szerkezetet és az időrendiséget is felrúgja: ide-oda ugrál az időben, csapong, félbehagy témákat, amiket néha csak egy másik kötetben folytat, szóval a forma és a nyelvezet tekintetében is teljes egészében a fikció szabályait követi – viszont a könyv szereplői mind-mind létező személyek, és az események az író szerint megtörténtek. Lehet, hogy nem pont úgy, ahogy ő leírja őket, az ő szubjektív megélésén keresztül olvashatjuk ezeket, és egyébként is, mindenki tud olyan eseményt mondani, amire ő és egyéb jelenlévők teljesen máshogyan emlékeznek. Miért éppen az íróktól várjuk el, hogy a memóriájuk tökéletes legyen, kérdezhetné Knausgård.
