Én nem a haláltól, hanem a meghalástól félek – azt hiszem, sokan összekeverik a kettőt. A meghalás lehet csúnya, láttam embereket meghalni. Nem a semmitől, a megsemmisüléstől félek, csak azt sajnálom, hogy ezt a néha nagyon is undorító világot nem fogom többé látni. Igen, ebből a szempontból jó dolog a keresztény tanítás: meghalunk, de utána még van esélyünk összejönni a haverokkal megbeszélni a világtörténelem alakulását
– mondta egy 2007-es interjúban az akkor hetvenes évei elején járó Vajda Mihály, akit jó másfél évtizeddel később, a 90 felé közelítve ért a halál november végén. A fenti idézet nemcsak frappáns, de tömörségében is jól megragadja Vajda személyiségét és filozófusi habitusát, hiszen egyszerre van meg benne a kíméletlen szembenézés az emberi lét végességével, a komfortos önhazugságokkal való leszámolás, a rigorózus fogalmi pontosság igénye, a más világnézetek iránti tisztelet, illetve a mindezt összetartó játékosság és humor. Ez utóbbi korántsem mellékes adalék, ellenkezőleg: központi elem. Talán nem véletlen, hogy több nekrológ is a filozófiailag megalapozott derűt, az iróniát és a nagy nevetéseket említi Vajda Mihály – vagy ahogy barátai nevezték: Misu – egyik fontos hagyatékaként.
Így van ezzel Valastyán Tamás egyetemi docens, a Debreceni Egyetem Filozófia Intézetének igazgatója is, akinek – a hatalmas élményt nyújtó beszélgetések és az elgondolkodtató, vagy egyenesen megrendítő írásai mellett – szintén a vele való együttnevetés fog hiányozni a legjobban.
„A nevetésben ott lebeg a létezés könnyűsége, de a súlyossága is ott nehezedik. Hol külön-külön, hol egyszerre. A Misuval való együtt-nevetés mindkettőről tud” – emlékezett meg rövid búcsúztatójában Valastyán, akit Vajda Mihály egykori tanítványaként és kollégájaként kérdeztünk a filozófus életéről és pályájáról. Kérdésemre, hogy tanárként milyen volt Vajda, Valastyán felidézi a szellemileg pezsdítő előadásokat és szemináriumokat, a közös Nietzsche-, Husserl-, Kirkegaard-, Leibniz- és Kertész-olvasásokat, de filozófushoz méltón egyből belesző némi ógörög etimológiát is válaszába: szerinte ugyanis Vajda a legnemesebb módon művelte a pedagógiát, a szó eredeti, görög értelmében – sőt, meg is haladta azt. Mert a „paidagogosz” kifejezés arra a személyre utal, aki kézen fogva vezeti a gyerekeket, a filozófia viszont épp azzal indul, hogy elengedjük a másik kezét. Valastyán úgy véli, hogy Vajda ebben is megőrizte a rá oly jellemző kettősséget: a szellemi kalandozások során elengedte ugyan a tanítványok kezét, ám mégse gátolta meg, hogy bizonyos szempontból gyermekek maradjanak. Ezen a ponton eszünkbe juthat Kant híres definíciója, miszerint a felvilágosodás nem más, mint kilábalás magunk teremtette kiskorúságunkból. Vajda viszont nem látta ennyire fekete-fehérnek a kérdést, mert úgy volt vele, hogy a gyermeki szemszög megőrzése valahol a kíváncsiság és a filozófiai érdeklődés egyik fontos hajtóereje is.
Ez az eredendő kíváncsiság hajtotta Vajdát egész életében, ami Valastyán szerint szervesen összefonódott a már említett nevetésekkel, vagyis az értelemadó humorral is. Vajda ugyanis óva intett attól, hogy humortalanul gondolkodjunk a világról, és gyanakvóan tekintett a saját komolyságukba belebódult kinyilatkoztatásokra és ideológiákra.
A fent említett derű persze nem a nehézségek és csapások hiányából fakadt, mert azokból jócskán kijutott az életében. Még tíz éves sem volt a vészkorszak idején, amikor megtapasztalta az embersorból való kirekesztettséget. A holokauszttraumát, az antiszemitizmust, valamint az ezzel összefüggő identitáskérdéseket a vészkorszak utáni Magyarországon egyáltalán nem lehetett kibeszélni, pályája késői szakaszában viszont egyre intenzívebben foglalkoztatták ezek a témák.
„A zsidóságom azért nem hagy nyugodni, mert nem értem, hogy mi az, hogy zsidó, vagy mi az, hogy én zsidó vagyok. Annyira nincs bennem semmi vonzódás a zsidó vallás, a rítusok vagy kulturális egyesületeik iránt. Persze a zsidó kultúra nagyon is érdekel, de ez mindenkire igaz, akit érdekel az európai világ – független attól, hogy zsidó-e az illető” – mondta 2007-ben, A csillagos házban című 2014-es esszéjében viszont már arról írt: csak az utóbbi években eszmélt rá arra, hogy a soá, a vészkorszak volt az a sorsesemény, amely egész életét, egész gondolkodását meghatározta.
Az auschwitzi fogolynak, ha hite önmagában mégoly közvetlen volt is, nem állt módjában függetlennek lennie mindattól, ami rajta kívül van, nem állt módjában függetlenedni a »dolgoktól«. De nem csak neki nem. Nekem sem, akinek bal mellére hatágú sárga csillagot varrtak, s akit arra kényszerítettek, hogy negyvened magával lakjon egy kétszobás lakásban. Akit nap mint nap lekolompoltak a ház udvarára, hogy esetleg egyike legyen azoknak, akiket elvisznek a Duna-partra. S mindez kilenc éves koromban történt velem. Nagyon mélyen belém vésték: nem vagyok ember.
A Szombatnak adott, néhány évvel ezelőtti interjújában pedig úgy fogalmazta újra az identitás kérdését, hogy minden kételye ellenére, egyet biztosan tud: egy holokauszttúlélő nem mondhatja, hogy nem zsidó. „Nemcsak nekem, hanem a gyerekeimnek, unokáimnak is köze lesz a zsidósághoz, mert ők is érzik a holokauszt súlyát.”
Hiába tűnt ránézésre is a filozófus szótári illusztrációjának, tinédzserként még nem annyira a bölcsészethez, inkább a reáltantárgyakhoz mutatott affinitást. Vegyipari középiskolában végzett, és saját bevallása szerint egyetlen tárgyat tudott kifogástalanul, a matematikát („jobb voltam benne, mint a tanár”). Matematika szakra készült, de rájött, rettenetesen tehetséges kellene legyen, különben élete végéig vasúti menetrendet állíthat össze, amihez nem volt kedve. Így került az ötvenes évek elején a filozófia szakra, ami akkoriban egyet jelentett a marxizmussal. Idővel azonban eltávolodott a dogmatikus társadalomjobbító eszméktől, ami Valastyán szerint kódolva volt alapvető nyitottságában a minket körülvevő világ összetettsége és a tapasztalati megfigyelések iránt. „Legfontosabb belátása, hogy a filozófiai gondolkodást ne ideológiaként műveljük, mert az ideológiában mindig van egy személytelenítő mozgás, ami nem fér össze a valódi megértés szándékával.” Ezt a szellemi eltávolodást össze is foglalta Utam Marxtól című könyvében, amely ironikus ellentételezése volt korai mestere, Lukács György ismert művének, amely az Utam Marxhoz címet viselte.
„Ami Lukácsot illeti: máig is úgy tekintenek rám, és ezt vállalom is, hogy a tanítványa voltam. Bonyolult kérdés, hogy miként is voltam a tanítványa, de ennek ellenére lelkileg mélyen elkötelezett vagyok egy olyan ember iránt, akinek a későkori gondolkodásával nem tudok mit kezdeni” – nyilatkozta visszatekintve Vajda, akit a 60-as évek elejétől Husserl fenomenológiája kezdett foglalkoztatni. Valastyán szerint az fogta meg annyira ebben az irányban, hogy meglátta benne az egzisztencializmus ismeretelméletének lehetőségét. Husserl nyomán pedig nagy hatást gyakorolt rá Heidegger létfilozófiája, amelynek egyik fontos témája, hogy a valódi szabadság az emberi végességünkkel való szembenézésből fakad. Kései gondolkodásában még jobban eltávolodott a nagy, általános igazságoktól, és egyre inkább a személyes emlékezet filozófiája felé fordult. Izgatta felejtés és emlékezet dialektikája, és saját múltját is alapanyagként használva elmélkedett arról, hogy „miként lehet tanúsítani a tanúsíthatatlant”.
A totalitárius eszméket ugyan alapvető veszélyforrásnak tartotta, amely mindig el akarja fojtani az érdekek és a világnézetek sokféleségét, ennek ellenére törekedett a társadalomformáló hatásuk megértésére. Erősödő marxizmus-kritikája mellett a fasizmusról is írt könyvet a 70-es években, amely azonban csak évtizedekkel később, 1995-ben jelenhetett meg magyarul. Addig kizárólag külföldön, angolul adták ki, ez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarországon ne gyakorolt volna hatást: a 70-es, 80-as években sokakhoz eljutott stencilezve, vagy egyéb módokon. „Idősebb kollégáim közül többen is mesélték, hogy felszabadítóan és revelatívan hatott rájuk, hogy egy politikai ideológiáról lehet úgy írni, mint ahogy Vajda írt a fasizmusról” – mondja Valastyán, aki szerint Vajda közéleti gondolkodásának fontos eleme volt a józanság, vagyis annak belátása, hogy az emberi szükségletek társadalmi szinten is megjelenhessenek. Ennek testhezálló modellje a plurális demokrácia, aminél persze szintén fontosnak tartotta, hogy nem szabad eltagadni problémáit és belső feszültségeit.
Vajda többször is megtapasztalhatta pályája során, milyen, amikor a kritikai gondolkodást megelégelő hatalom kipécézi magának és példát statuál rajta. 1973-ban indult az úgynevezett filozófusper, amelynek során a Lukács-iskola többi tagjával – Fehér Ferenccel, Heller Ágnessel és Márkus Györggyel – együtt őt is jó időre ellehetetlenítették. Csaknem négy évtizeddel később ismét célkeresztbe került, amikor 2011-ben heves lejárató kampány indult ellene és több másik filozófus ellen, akik nem tartoztak a kiépülőben lévő rendszer kedvencei közé. Mindezek ellenére Vajdában soha nem merült fel komolyan, hogy elhagyja Magyarországot, pedig erre többször is lett volna lehetősége. A 70-es években, mikor indexre tették őket, követhette volna például Hellert és Márkust Ausztráliába, ahol jó eséllyel egyetemi pozíció várta volna, de ő inkább maradt, és nyelvet tanított egy vidéki általános iskolában. A rendszerváltás idején pedig New Yorkba mehetett volna tanítani, ott kapott volna állást, de – a vendégtanárságon túl – ekkor sem élt a lehetőséggel.
Személyes beszélgetésekben azt mondta, hogy ő egy pesti zsidó, a flaszter gyereke, őt itt értik meg, itt tudnak mosolyogni vagy haragudni rá, tehát volt egy ilyen zsigeri vonzódása a közös tapasztalathoz és történetekhez
– idézi fel Valastyán, aki személyesen is sokat köszönhet Vajda makacs ragaszkodásának a háláját furcsán kimutató szülőföldhöz. A külföldi karrierépítés helyett ugyanis Vajda itthon talált kihívást magának, és a 90-es évek elején Debrecenben szervezte újjá a filozófiai képzést, ahol Valastyán is tanult és tanít azóta is. Ezt a döntést Vajda meg is indokolta Debrecen – New York helyett című, 1992-es esszéjében. „Azért szeretnék itt maradni, mert otthon, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, azon belül is elsősorban a Filozófia Tanszéken és talán még a Társadalomelméleti Intézetben csinálunk valamit, ami minden, csak nem bárkinek saját akarata ellenére történő megváltása: hiszen azért öröm szinte mindannyiunknak csinálni, mert együtt csináljuk. Mert éppen az az új benne, hogy az egyetemi polgár, akár tanár, akár diák, egy mindezidáig Magyarországon még sosemvolt szabadságot élvez: nem azért, ahogyan egyesek […] gondolják, hogy ne csináljon semmit (ilyenek is vannak közöttünk, mint ahogy azok között is, akik az egyetemi nyilvános rendes tanár úr által megszabott anyagot kellene, hogy oktassák vagy biflázzák betűről betűre), hanem azért, hogy saját elképzelései, ízlése, adottsága, képességei szerint csináljon sokat és jót.”
Valastyán szerint ezekben a sorokban van egy jó adag a rendszerváltás eufóriájából, de ugyanígy felfedezhető benne a már-már a rajongásig fokozott igenlése annak, „hogy a gondolkodás ereje a közös, együttes létből táplálkozik, amelynek filozófiai ősformája az agónt és aretét (a vetélkedést és az erényt) egyaránt magában foglaló polisz, s amely közösséget az egyén szabadon és kontingensen választhatja, ha úgy akarja. Vajda Mihály szerencsére – így akarta.”
Rajongás ide vagy oda, a kételyek nélküli lelkesedés nem adatott meg sokszor Vajdának. „Valahogy nem sikerült” – felelte például 2019-es interjúnkban arra a kérdésre, hogy hitt-e valaha bármiben feltétel nélkül. Ez persze egybevág azzal a tőle származó – kijózanító – tétellel, hogy a filozófia feladata nem a vigasztalás, hanem a tisztánlátás. Kései időszakában aztán egyre inkább eltávolodott a filozófiától is, legalábbis attól a formájától, amelyik görcsösen tudományként akarja legitimálni magát, így önszorgalomból szakkérdésekre redukálódik, és sokszor nincs több célja, mint biztosítani a filozófia tanszékek létfenntartását. Úgy vélte, hogy csak nagyon kevesen vannak elkötelezve annak, amit a késői Heidegger és Hannah Arendt – a megismeréssel szemben – gondolkodásnak nevezett. Élcelődései és kritikája ellenére persze nem magából a filozofálásból ábrándult ki, ami abból is látszott, hogy még hónapokkal halála előtt is Szókratésszel folytatott baráti dialógust a Magyar Narancs hasábjain. Jó pedagógusként, türelmesen el is magyarázta „az örök hetvenéves”, így nála immár fiatalabb athéni elődnek, hogyan tanult meg öregségére nem a reménynek élni:
»A remény olyan csábító félelem, amely nem elégít ki« – mondotta Kierkegaard, és igaza volt. Nem remélem, hogy még megélek valami jobbat. Mennyi minden rémséget éltem már meg; s igyekszem nem azzal vigasztalni magam, hogy minden rémség elmúlik egyszer. Azt tanulgatom, hogy örüljek annak, ami kevés jót a jelenben megélek.
